- Minden rendben otthon! – állítja szép kék szemeivel igézve, de tudom, hogy nem igaz.

- Ez jó hír! – mondom némi gúnnyal. Vállat von, úgy tesz, mintha nem szeretne beszélni, de tudom, hogy igen, mert valakinek el kell mondania mindazt, ami vele történik.

Egy éve játsszuk ezt a játékot. Akkor ismerkedtünk meg. Dávid tizennégy éves volt és sikertelenül fejezte be a hatodik osztályt az általános iskolában. Az osztályfőnöke teleírta az ellenőrzőjét figyelmeztetésekkel. De sajnálta is az értelmes, kedves gyermeket, így szólt nekem. Pontosabban a gyermekjóléti szolgálatnak. Akkor leültünk egymással szemben, mint most is. Dávid unott volt, kedvetlen és gúnyos. „Hagyjon békén!” – ismételgette egy órán keresztül. Én jó jelnek vettem, hogy megszólal, még ha csak ezt a mondatot is skandálja, így másnapra is visszarendeltem magamhoz. Eljött. „Hagyjon békén!” ismételgette újra. Harmadnap is visszajött, és én akkor már nem kérdeztem, mi újság, miről szeretne beszélni. Sportcipőben, szabadidőruhában vártam. Nem tudta, hogy szabadnapos vagyok, hisz én rendeltem be akkor is. Meglepődött a szerelésemen. Kértem, hagyja a táskáját az irodában, jöjjön velem. Szót fogadott, jött, beült velem az autómba. Nem kérdezett semmit, bámult kifelé, nézte a hétköznapi forgalmat. Sok néznivaló nem volt rajta, de nem akart beszélni, viszont úgy éreztem, megbízik bennem, hiszen minden magyarázat nélkül tette, amit mondtam. Kivittem a külvárosba. Aznap élelmiszerosztás volt, az autó hátulja tele volt liszttel, cukorral, tésztával. A várost elhagyva a poros úton lassan haladtunk, az autó majd szétesett alattunk, fejünket be-bevertük a mennyezetbe.

- Vezessek én? – kérdezte, némi gúnnyal.

- Ha lenne jogsid, megtehetnéd! – válaszoltam, vigyázva, bele ne harapjak a nyelvembe, mikor a döccenőnél ugrott egyet az autó. – Most inkább arra kérlek, segíts! – javasoltam, megállítottam az autót a helyi kocsma épülete előtt.

- Leisszuk magunkat? – kérdezte felismerve a helyet. A helyiek az autót ismerték meg, körülálltak minket. A csomagtartóból egyesével adtam mindenkinek egy-egy kilogramm alapanyagot. Dávidot nem kértem újra, magától segített, ő is adta annak, aki nyújtotta érte a kezét.

- De szép fia van! – mondta az egyik néni és megsimogatta Dávid arcát.

- Köszönöm, büszke is vagyok rá! – mondtam. Így kezdődött.

- Jó, tudja, hogy tegnap jött a családi - szólal meg. - Anyám megint piás. Nem akarok most hazamenni.

- Elmondtam, hogy van más lehetőség! – jegyeztem meg emlékeztetve arra, hogy ezerszer felajánlottam neki a nevelőotthont. Most is, mint mindig megrázta a szőke fejét.

- Kibírom. Évike miatt, tudja. Ő jól van! Apám elvitte az óvodába, én megyek érte. Mire hazaérünk, anyám már aludni fog. Majd egy kicsit játszunk a játszótéren, azt Évike is élvezni fogja. Mire apám jön, hazaérünk.

- Mit fogtok vacsorázni?

- Anyám főz! Mindig, akkor is, ha piás. Egész nap vedeli a sört, szívja a bagót, de a főzést nem felejti el. Valami meleg kaja lesz otthon. Csak ne ébredne fel! De kilenc körül, a híradó után mindig felébred, kómásan üvöltözik, apám meg csitítgatja. Rosszabb esetben Évike is felébred, ő meg sír olyankor. Mint a bolondok házában! – sóhajt.

Tudom, sokszor elmondta. Az anyja, ha segélyt vagy családi pótlékot kap, inni kezd. Csak sört. De már kikészült a mája a több évtizedes alkoholfogyasztás miatt így bármit iszik, megárt neki azonnal. Dávid rendszeresen ellopja a pénzt tőle, amit megtalál. Ezeken a napokon abból vesz magának uzsonnára valót, otthonra kenyeret, parizelt, vajat, ami kell. Kifizeti az óvodába Évike után az ovipénzt. És cigarettát is vesz. Az számára az élvezet. Az egyetlen, pedig tizenhat éves.

- Nyugi, ne majrézzon, megoldjuk! – figyelmeztet, elmosolyodom. – Senkinek egy szót sem! – kéri, bólintok.

- Azért kimegyek hozzátok holnap!

- Most ne, nincs olyan állapotban! – kéri, de tudja, menni fogok. – Délelőtt, akkor még talán! – alkudozik.

- Apáddal mi van?   

- Bírja, melózik! – rám villantja kék szemeit. – Ja, melyik, magát mindkettő szokta érdekelni! Az igazi nem fagyott meg a télen, kihúzta a hajléktalanon. Hétvégén láttam, matt részeg volt. A másik okés.

Bólintok, értem, amit mond, ezek szerint Évike apja bírja még a felesége alkoholizmusát. A két férfi védő-óvó ernyőként él ezeken a napokon, az apa pénzt keres, éjszaka kordában tartja az anyát, a gyerek rendezi a kislányt. Két hétig. Addig tart ugyanis a pénz. Mikor elfogy, az anya kijózanodik, sír, könyörög megbocsátásért és egy kis piáért. Az a két hét borzalmasabb vagy ez? Nem tudom. Dávid szerint ez a két hét, mert ilyenkor az anyja az ital hatására vagy magatehetetlen alvó vagy üvöltő állat. Ha nincs ital, beszélgetni is lehet vele, eszébe jut, hogy van fia, szereti is, majdnem hogy foglalkozik vele. És ígéri, hogy nincs több ivás. Ez tart két hétig.