Többen nem értettétek, milyen módon lehet szenvedni Piroska gyönyörű kebleinek árnyékában. Nos, ott nem is volt semmi probléma. Ahogy nagyapám mondaná: a hölgy megért egy–két ajtócsapkodást. De nem volt ott nagyapám, az én esetemben pedig senki, aki az ajtót csapkodta volna, mikor a testépítő szalonban megpillantottam Piroskát. Fehér trikót és rövidnadrágot viselt, és bár ez egy elfogadott öltözéknek számított az izzadt szagú szalonnak becézett pincében, ő mégsem az erőgépekhez lépett, hanem csak állt a bejárati ajtónál. Én meg a futópadon álltam meg, majd ennek következtében jó nagyot estem a gép mögött.

Akkor már egy éve építettem izmaimat tudatosan. Mint informatikus szakember hamar rádöbbentem arra az egyszerű tényre, hogy a billentyűzet nyomogatása és az egér kattogtatása nem lesz jó hatással izmosnak eddig sem nevezhető testfelépítésemre. Felismerésemet tett követte, némi morfondírozás, átgondolás, haverokkal át– és rábeszélést követően lemerészkedtem a szalonba. A Meredekparti lakótelepen két testépítő klubot lehetett fellelni, és mivel ez volt közelebb a lakótömbömhöz, ide jöttem. Később megtudtam, hogy rossz választás volt, mert ez pincében található, ablaktalan, büdös helyiség szalon elnevezéssel, a másik viszont valóban szalon, ablakkal, légkondicionálóval, csodagépekkel, legmodernebb zenei aláfestéssel. De akkor már határoztam, és az elhatározásaim mellett ebben az időben még hősiesen kitartottam.

Szóval Piroska belépett, én meg leestem a futópad mögött. Az én esésemre senki nem figyelt fel, az ő kecses lépteire mindenki. Megálltak a gépek, elcsitult a lélegzet, a jelenség pedig halkan megszólalt:

– Enikőt keresem! – Mosolygott a csendben ránk, elkápráztatott férfiakra. Mindannyian tudtuk, hogy ki az Enikő, és tudtuk, hogy nincs most itt, de ezt senki nem akarta elárulni a szépségnek. Piroska még mindig mosolygott, úgy tűnt, nem zavarja, hogy nyolc izzadt férfi bámulja anélkül, hogy válaszolni képes lett volna bármelyik is. Felálltam, és mivel mozgásban voltam, ezt az előnyömet kihasználva egyenesen hozzá léptem. Nem vagyok vagány gyerek, de a villanás, mely a hölgy megjelenését kísérte, elkápráztatott.

– Nincs ma itt Enikő! – mondtam sajnálkozó képet vágva, bár nem tudtam, mennyire sikeredett igazán úgy, ahogy szerettem volna, mert valójában nem sajnálkoztam. Szívtam magamba a hölgy látványát, illatát, kedves szavát.

– Kösz! – mondta, oly kedvesen, szeretettel, ahogy csak egy megbolondult fül hallhatja azt az egyszerű, odadobott szót. A jelenség megfordult és elhagyta a pincét. Én meg ott álltam egy pillanatig. Majd, mint aki rádöbbent, hogy nincs több lehetősége, csak tőle kaphat éltető energiát, utána szaladtam. Eszeveszett összevisszaságban hadartam el néhány mondatot Enikőről, üzenetről, és ki tudja még miről.

– Iszunk valamit? – kérdezte Piroska, mikor levegővétel miatt elhallgattam egy pillanatra. Bólintottam, már csak szótlanul és követtem az automatáig. Pár nap múlva ugyanígy követtem a kedvenc kávézójáig, majd az imádott folyópartjáig, néhány héttel később pedig a kedves kis lakásáig. Ő vezetett, engem, autót, kettőnk kapcsolatát és én, mint akire valami bolondkór telepedett, követtem, csodáltam és imádtam őt.

Ekkor még messze nem szenvedtem, igaz, nem is tudtam, mi folyik körülöttem, hiszen minden gondolatomat betöltötte Piroska gyönyörű teste, kedves mosolya, vidám hangulata. És ezzel már túl is léptem a bevezetőt, hiszen akciódús napokat éltem át. Plátóinak messze nem nevezhető kapcsolatunkat nem tudnám lélektani történetbe sűríteni, így ezúton elköszönök ama kedves olvasóimtól, akik ezt várták tőlem. Kapcsolatunkat a bujaság, eszement párbeszédek és előre tervezettség nélküli mindennapok jellemezték ebben az időszakban.