4.

Elmondjam, milyen a tökéletes reggel?

Ébredés után, munkába indulás előtt ért a szörnyű felismerés: elfogyott a cigi. Nem volt pénz nálam, a kártyámon is pont egy dohányra való összeg várta, hogy beteljesüljön a sorsa. Elindultam hát az elsötétített boltba, hatalmas 18-as karikával az ajtaján. Ázsiai turisták voltak a környéken, és azon gondolkodtam, hogy vajon mit gondolhatnak, hová megyek. Nem hiszem, hogy sejtették, mi is az a hely. Mindegy. Kértem a dohányomat, nyújtom a kártyát, de nem vette be a gép, elutasított.

Hogy miért utálom az embereket?  Figyelni szoktam őket, ki, mit és miért, és azt hogyan teszi. Rá lehet jönni pár dologra, abból, hogy valaki hogy fogja a cigit, hogyan sétál, hogyan moderálja az idegesítő kölykét, vagy csak simán a szemébe nézel valakinek, és látod, hogy ez egy kretén. Milyen helyszíneken látod újra és újra ugyanazt az arcot. Van aki elárulja magáról ezt egyetlen szóval, vagy a véleményével. DE! Vannak olyanok, akit nem tudok megfejteni

Tegnap hárman majdnem megdöglöttek miattam. Jó idő volt, ezért előkotortam a bőrdzsekimet, hogy abban menjek el a Tescoba. Kenyér kellett, meg egy energia ital a cigi mellé. Át kellett mennem egy forgalmas négysávos úton, de nem működött a jelző lámpa. Visszafelé ezzel már tisztában voltam, és megállás nélkül leléptem az útra, ahogy azt egy faszagyerekhez illik, aki cigizik és közben szarik bele a dolgokba. Na már most, egy idős nő, egy cigány csaj a karjában egy kisgyerekkel álltak még ott.

Képzeld el, hogy költözöl. Most készíts csomagot, pakolj bele mindent, amire szükséged van. De vigyázz, csak egy bőröndöd van. Ez így lehetetlen igaz?  Egyetlen bőrönd nem elég.

         Na, jó most képzeld el, hogy olyan bőröndöd van, amibe minden bele fér. Most rakd bele a képeket, a TV-t, a lámpát, könyveket, edényeket, ruhákat. És most próbálj elindulni. Nem tudsz igaz? Ez a bőrönd így túl nehéz.

Szabadulj meg néhány dologtól. A fényképek maradnak nem igaz?

Amikor itthon vagyok a szülői házban, lejárok a lépcsőház elé cigizni, mert nem tűrik meg, még az erkélyen sem. Így ismerkedtem meg Figgel. Fig egy pók, aki este hat és hét óra között mászik elő, a tető és vízelvezető csatorna közé szőtt hálójára. Mindig lestem, ahogy javítgatta a hálót egy eső után, aztán már etetni kezdtem, amikor láttam, hogy nincs fogás. Elkaptam egy-egy bogarat, ami betévedt a lakásba. Utána jött, hogy nevet adtam neki. Aztán bemutattam a barátnőmnek, és a barátaimmal együtt cigiztünk Figgel.

Hazatérés

Vajon mi történt velem? Vagy talán nem is bennem van a hiba? Szétnézek magam körül és mintha egy másvilágba csöppentem volna. Csak rohanok és keresek valamit kétségbeesve. És mikor megállok egy pillanatra levegőt venni, nem ismerek már semmit. Egy idegen szobába lépekbe, bár valamikor kedvenc énekesem poszterei tarkították a falát. Már nincsenek ott. Más vette át a szobámat, a húgom. Nem haragszom rá, hisz nem lakhat az én holmim közt. Megvannak a dolgaim, karton dobozokba csomagolva, a gyermekkoromat csomagolták oda be.

Nem is olyan rég történt. Elém tárult egy új, addig ismeretlen világ, melybe mikor beléptem, meggyőződésem volt, hogy nem sok keresni valóm van ott.

Tévedtem.

Ahogy jobban körülnéztem, rájöttem, nincs olyan ember, aki előtt zárva lennének kapui.

Csak akarni kell bemenni és odatartozni.

Figyelmeztetlek, ha úgy döntesz, belépsz, nem fogsz tudni kijönni többé, mert nem akarsz majd. Ha pillanatnyi zavarodban egyszer mégis úgy éreznéd, ez a világ nem a tiéd, csak áltatod magad – attól a perctől, hogy beleszippantottál a levegőjébe, az egész benned él.

                                            A humorról 

              Akinek van humora, az mindent tud, akinek nincs az mindenre képes. Mondja a közmondás, és ez valóban igy is van, tapasztalataim szerint is. Mert van a jellemkomíkum, akire ha ránézel már rádjön a röhogés, aztán van még a helyzetkomikum, ami egy társasjaték tulajdonképpen mert legalább két  ember kell hozzá. Mert a komikus helyzetet, meg kell teremteni, de még ez sem elég.

                                      Az irodalom és én

           Mindent meg lehet írni , de nem mindenkinek.mert van akihez egy kaland leirása áll közelebb, más a táj szépségeit tudja megfesteni , hogy szinte látja az ember, olvasás kőzbe a szineket formákat. Másoknak csak a fantáziája szab határt, az irásainak, olyan dolgokat ír le , hogy nekem eszembe se jutna, ha hat hónapig törném rajta a fejemet. De még nem beszéltünk, a szépirodalomról.

                                     Az irodalom és én 2.

           Van egy megmagyarázhatatlan érzés, ami azt az  kelti bennem , hogy lekell írnom, vagy meg kell írnom, egy valamit, és ez az érzés  felülir minden egyebet.

Persze ezt csak én gondolom igy, mert az a kényszerképzetem támad , hogy azt a megélt , túlélt esetet, csak én tudom, és én vagyok a legilletésebb, hogy azt megirjam. Persze, ez nem igaz, mert százan vannak akik 

megirnák, százszor jobban, de nem teszik.

Egy kolléganőm ma azt mondta, hogy futáskor az első negyven perc után kezdődik el a zsírégetés. Tehát ha nincs tartaléka az embernek (mert példának okáért egy álló napja már nem evett), akkor a szervezet olyan létfontosságú szervekhez nyúl ebben az első periódusban, mint a vese, a máj, a tüdő, stb…

Megjegyezhetnénk viccesen, hogy „Na jó, akkor kezdjük mindjárt negyven percnél a futást!”. Csakhogy az ehhez szükséges eszközöket, gépeket még nem találták fel a tudósok.

Útközben őhozzá "szeret-nem szeret" játékot játszottam magamban.
Na, nem tépkedtem persze virágszirmokat (számomra már az is szentségtörésnek számít, ha valaki csak úgy kénye-kedvére leszakítja a mező virágait, mivel szerintem azoknak ott van pontosan a helyük, ott kell díszegyenruhában állniuk, ahová őket az Úristen teremtette; kivéve persze a különböző gyógyhatású növényeket, amelyeket szervezete számára hasznosítja az ember).
Szóval a játéknak ezt a szadista részét természetesen kihagytam, csak fejben játszottam el a gondolattal: hogy vajon szeret, vagy nem szeret?

Álmomban a padlón hevertem. Nem bírtam megmozdulni, mert egyrészt túl sokan álltak fölöttem, másrészt éppen hatalmas vihar tombolt a lelkemben.
Ennek a viharnak az oka az volt, hogy akik körülvettek, mind azt várták volna el, hogy szeressem őket.
"Hiszen azt mondod, hatalmas nagy szeretet van benned, mutasd hát meg!" - mondták. Vagy: "Ha olyan nagy benned a szeretet, miért szereted egyik embert jobban, mint a másikat?"
Nem értették, és valójában ez volt az, ami iszonyatos erővel szaggatta a lelkem.

Vajon hány olyan ember él a Földön, aki ha választania kellene, a tiszta, őszinte érzelmeket preferálná az anyagi biztonsággal szemben?
Hirtelen Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regénye jut eszembe a témával kapcsolatban. Ez az a mű, ami talán a legjelentősebb benyomást tette rám; s bármennyire is hadilábon álltam az irodalommal az utóbbi időben (bár úgy tűnik, most rendeződik a viszonyunk...), biztos vagyok benne, hogy még párszor el fogom olvasni.
A főhős, Raszkolnyikov nagyon erős eszmerendszert, ideológiát épít fel magában, ami teljesen elszigeteli őt a világtól.

Mostanában gyakran elgondolkozom, hogy mi is ösztönöz engem az írásra.

Körülbelül tizennyolc éves lehettem, amikor elkezdtem az internetre feltölteni az alkotásaimat.

Sokan voltak, akiknek tetszett. Akadtak, akik építő jellegű kritikáikkal igyekeztek még jobbá tenni azt, amit leírtam. Állították, hogy értékes gondolatokat tartalmaznak a soraim.

Az, hogy foglalkoztak a műveimmel, egyértelműen ösztönzött a továbbhaladásra.

De vajon elértem-e azt, amit szerettem volna? Egyáltalán, volt-e valami konkrét dolog, amit el akartam érni?

Hőség van, szinte kihalt a történelmi belváros. Itt-ott lézeng csak egy-egy lélek.

Alattam a repedezett, néhol hiányos kockakövek, odafent egy kósza bárányfelhő éppen eltakarja a napot.

Bennem és körülöttem üresség.

Turisták lézengenek teljesen érdektelenül, csak azért, hogy ne kelljen otthon unatkozni. Két, tíz év alatti kislány kergetőzik a szökőkút körül. Élvezik, hogy megcsapja őket az ilyen időben különösen kellemes vízpára.

Lehajtott fejjel bandukolok.

Valójában minden, ami a világon történik, eleve elrendeltetett. Hogy mi történik velünk a következő pillanatban, gyakorlatilag már a születésünk pillanatában eldőlt.
Persze nem arra kell gondolni, hogy van valaki (vagy valami), aki (vagy ami) erről dönt, s elhatározza, hogy ez márpedig így és így fog történni...
Nem.
Viszont ha belegondolunk, elég logikus az egész.
A gyermek, amikor megszületik, egyetlen első pillantást fog vetni, nem többet. Ahogy nem fog kettő szót kimondani először (mert az ember egyszerre általában csak egy szót tud kimondani), nem fog két helyen és időben először lábra állni.

A szerelmespárokat nézve gyakran elmerengek: mi lehet a titka ennek a nagy-nagy misztériumnak? Lehet-e egyáltalán ezt valahogyan megérteni?
Miért van például az, hogy egyes nők, akik másokat teljességgel lázba hoznak, számomra közömbösek, mások viszont, akik engem feltüzelnek, sokak számára érdektelenek, vagy egyenesen visszataszítóak?
Jó kérdés...
Mi lehet a titok?
Egyesek azt állítják, létezik a világon mindenkinek egy lelki társa, akit meg kell találni; akivel tökéletes lehet a boldogság, anélkül, hogy bármiféle kompromisszumot kéne kötni: magától működik az egész, nem szükséges külön párkapcsolati kérdésekkel foglalkozni.

Amikor estefelé, még sötétedés előtt felnézek az égre, egyetlen csillagot látok. Egy csillagot, mely egymagában várja, hogy a többiek is feltűnjenek a nagy égbolton.
Sorstársam ez a csillag.
Én is ugyanígy várok, várakozok a magány óráiban, napjaiban, hosszú-hosszú éveiben... Hátha felbukkannak körülöttem olyanok, akik ragyogni (és nem csak pislákolni) szeretnének.
Tanácsolták már, hogy ne várjak, hanem menjek és keressek.
De kérdem én: lehet-e egyszerre tiszta fénnyel ragyogni és keresni?

.......Zugo patak volt minden perc akkor még szivemben.Háborgó tenger , kitörni készülő vulkán.Ha az ördög kérdéssel állt volna elém, gyilkosság lett volna rá a felelet, és ma nem létezne rosz.Erőnek ereje tombolt bennem, keresve a kiutat folyton folyvást.Nem uralkodott még rajtam az idő,nem voltak elgyengült eszmék,s a vágy a nyugalomra valami távoli ostoba tevhitnek tűnt csak.Cseperedtem,és az őrülethez hasonlóan percenként akartam valami mást mint ami van.Nem volt körültekintés , se bírálat.Nem letezett középut csak nagyon jo es nagyon rosz dolgok.Utazás volt az egekből a föld középpontja felé.Szárnyaltunk szabadon,korlátok nélkül.Szerettünk majd gyülöltünk ha kellett, óvtunk es pusztitottunk ha a jelen azt kivánta....De akkor,abban a pár évben megjegyeztünk életünkben minden mozzanatot,minden szot,minden pillanatot isteni hatalommal ruháztunk fel......Ma már a mára se jut idő emlekezni, nemhogy a tegnapokra.Lelassult minden, kialakultak az ösztönök, a vágyak amik álmokat szülnek.Ma már tudjuk kik vagyunk és honnan jöttünk....Egy helyről indultunk mindanyian.........egy helyről ahol az őrültseg divat volt....A fiatalság gyorsvonatán utazva végül a valóság országába érkeztünk....

Van valami félelmetes abban, ahogy a langyos ősz eleji esőben lengedeznek a fák lombjai. Félelmetes, hiszen mintha egy földi halandó számára megfejthetetlen, örök titkot suttognának, emberi fülnek érthetetlen hangon.

Ugyanakkor megnyugtató is ez a látvány – különös módon hirdeti az isteni jelenlétet.

Miközben e leírhatatlan szépséget csodálom, azon tűnődök, vajon hol éltem én az elmúlt huszonnégy esztendőben. Miért nem vettem észre ezt az észbontó varázslatot, ami mostanában annyira rabul ejt, hogy akár órákon keresztül is képes vagyok az erkélyen állva csodálni a világot?

Elmélkedések a létezésről

Nincs. Már nem létezik. Nehéz, tompa szavak. Súlyosan dobbannak, mint a koporsóra dobott rög. Fizikálisan olyan érzés, mintha kitépnének egy darabot az emberből.

Hiszen nem rég még volt! Még nevetett, viccelt, vagy legalább nyögött, szenvedett, de volt!

A "nincs"-et nem lehet felfogni! Ha nincs, hát hová lett? Hova száll az ember lelke, miután a teste már nem szolgálja tovább? Mindenki hite szerint próbálja magyarázni.

Te féltél a szenvedéstől, de nem féltél a haláltól.

Miért vagyunk boldogtalanok?

Sokszor, mikor sétálok az utcán, nézem az emberek arcát. Sokan egykedvűen néznek maguk elé, vannak, akik kifejezetten szomorúnak látszanak, és vannak olyanok is, akik láthatóan nagyon elgondolkodtak valamin, tekintetük a messzeségbe réved. Kevés olyan tekintetet látni, melyből sugárzik a derű, a jókedv és a vidámság. Általában fiatalok jellemzője ez.  Gondolhatnánk, hogy persze, nekik még nincsenek problémáik. Pedig vannak.

Vörös vére vert egy másik földet,

Fehér múltja nyerte a sötétet.

Amerre megy, siratja a felleg,

Ártatlan gyermek, sosem pihenhet.

Éj gyásza borult gyenge vállára,

Ezrek könnye gyűlt szeme párjába.

Ezer halál. Számtalan ítélet.

Ártatlan gyermek, sosem pihenhet.

Reményt és pusztulást rejt személye.

Eredménye? Tán csak hazug béke.

Jutalma? Csak fájdalom. Nem nyerhet.

Ártatlan gyermek, sosem pihenhet.

Dicsőségben sokan vették körül.

Párhuzamok

Az öreg fa méltóságteljesen áll a kastély szomszédságában. Ismerősként köszöntöm minden reggel és elnézegetem különleges formáját.

Ágai tekervényesek, mint az ember élete. (Sok kanyarral, kerülővel jutunk el mi is céljainkhoz.)

Most így tavasszal még jól látszik ez, de hamarosan új életre kel téli álmából, kizöldül és eltakarja ágait („a múltat”).

Nyáron lombkoronája nagy része az ég felé törekvő ágakon lengedez, otthont, pihenőhelyet adva így a madaraknak, mókusoknak.

Súlyos arcok

Hideg kezek

Éles a kép emlékezek

Nézem, kérdem, hát kik ezek

Múló idő, árnyat vetett

Vagy tán nincs is, mire lehet

Árnyat vetni

Számba venni

Mennyi lesz még

Ennyi, annyi

Lélegezni

Hinni, hinni

Egy száj nyílik

Szóra illik

Gördül a szó, gyöngyként pattan

Valahol egy zár is kattan

Ajtó nyílik, nem virágzik

Illatokkal nem vitázik

Valahol, egy kutyafeje

Szeretettel érintene

Fényes bundát kéz simítja

Szeretik, hát nem sikítja

Ne üss, kérlek, fáj nagyon

Széthasít a fájdalom

Szeretek, vagy szerettek

Nevetek, vagy nevettek

Számol a szám

A végösszeget kiveti

A kivetettet követi,

S következtetéskén a tanulságot levonja

Aha, így születtek a számkivetettek

Na, ne

Mondja

Egy toll, tollat tol

Megáll, tollászkodik, piheg

A pi, megsérült

Gyógyul,

Hegesedik,

Pi heg

A kör bezárta magát

A kocka el van vetve

Majd tavasszal

Kinő

Fakockát terem

Teremkocka, elvetem

Kezek

Arcok

Képek

Karcosak

Nem

szépek

Forróság, víz, huzat meg miegymás

Napokig húzza az agyad, na, mi ez már?

Szavak meg mondatok,

Össze-vissza hangsorok,

Egy húr, a gitáron,

Amit pengetsz,

Én kérdezek,

Te nem felelhetsz…

Szépség meg szörnyeteg,

Gondok és ötletek,

Minden csak úgy, egymásra hányva.

Bogozd ki a lényeget, már ha

Volna.

Csak egy apró bolha

Amiből én csináltam elefántot.

Nem, nem bántott.

Belefáradtam, hogy te csak bámulsz,

De nem teszel semmit soha,

Az istenért, légy férfi, noha

Tudom, hogy ez nem könnyű.

Gondolat – menet

Ellentétpár

Mindenkinek van, én megtaláltam az enyémet. Vicces, mert már régóta ismerem, de csak most jöttem rá minderre. Most, hogy egy kicsit több időt tudtunk kettesben tölteni. Én furcsa vagyok nőben, ő meg furcsa férfiban. Legalábbis rohadtmód furcsák vagyunk egymás szemében. Sőt, rohadtmód furcsán mutathatunk együtt is.

Ő a megtestesült nyugalom, míg én olyan vagyok, mint egy gumilabda, pattogok össze-vissza. Hozzám képest ő rendszerető, én rohadtmód rendetlen vagyok.