Mostanában gyakran elgondolkozom, hogy mi is ösztönöz engem az írásra.

Körülbelül tizennyolc éves lehettem, amikor elkezdtem az internetre feltölteni az alkotásaimat.

Sokan voltak, akiknek tetszett. Akadtak, akik építő jellegű kritikáikkal igyekeztek még jobbá tenni azt, amit leírtam. Állították, hogy értékes gondolatokat tartalmaznak a soraim.

Az, hogy foglalkoztak a műveimmel, egyértelműen ösztönzött a továbbhaladásra.

De vajon elértem-e azt, amit szerettem volna? Egyáltalán, volt-e valami konkrét dolog, amit el akartam érni?

Nem tudom. Az biztos, hogy mindig nagyon élveztem az írással töltött időt. Szerelemből írtam. Mindenkinek. Bárkinek.

A vágy persze ott égett bennem (és ég a mai napig), hogy az emberek megértsék (igazán megértsék), mit szeretnék üzenni.

Két évvel ezelőttig ez a vágy igazából kielégítetlen maradt. Aztán megismertem valakit, akin életemben először azt vettem észre, hogy valóban hallja, amit mondok, érzi a vérem lüktetését, a lelkem rezdüléseit a sorok között. Ettől kezdve olyan volt, mintha neki írtam volna. Persze örömmel töltött el, ha mások is követik az írásaimat, de ő volt az, akinek a véleménye a leginkább számított. Minden apró gondolat papírra vetésekor (sőt, már akkor, amikor azok egyáltalán felmerültek) az járt a fejemben, hogy vajon mit fog majd hozzá szólni, hogyan fogadja az üzenetemet, amit szándékosan vagy szándék nélkül elrejtettem a szövegben.

Egyszerre tehát volt kinek írnom.

Ám a saját szellemi továbblépésem érdekében nem olyan régen muszáj volt ezt az illetőt törölnöm az életemből.

Most pedig ott tartok újra, mint két évvel ezelőtt. Nincsen egy konkrét személy, aki úgymond vezetné a kezem, miközben a billentyűzetet verem.

Olyan, mintha két év után most kómából ébrednék, s szeretnék újra belemerülni az életbe.

Vagy mintha két esztendőn keresztül egyáltalán nem használtam volna a lábaimat, s most újra járni szándékoznék.

Írni akarok. Mindenkinek. Bárkinek.

Vágyom rá, hogy ilyen módon közvetítsem az emberek felé azt, ami a lelkem legmélyén lapul.

Csak az a baj, hogy félek: ha megint „mindenkinek” írnék, az nem olyan lenne, mintha senkinek sem szólnának a szövegeim?