Emlékszem, mennyi fájdalmat okoztunk egymásnak huszonnégy évig tartó kapcsolatunk alatt. Huszonnégy év... Nincs manapság az a szerelem, ami ilyen hosszúra nyúlna. Mi mégis megvoltunk, sőt! Élveztük egymás társaságát. Te is jól jártál, hisz lelkesen tápláltalak, na meg persze nekem is sokkal kényelmesebb volt rád támaszkodnom, mint szembeszállnom veled.

Persze, amikor a tükör előtt állva, sírva-nevetve elengedtelek, minden más megvilágításba került. Rájöttem, hogy huszonnégy éven át láncra kötött kutyaként tengettem mindennapjaim - és ez a másodperc töredéke alatt jött felismerés elég volt ahhoz, hogy többé már ne kívánjak szolgálód lenni.

Most mégis derűs emléket állítok neked, és kijelentem, igenis élveztem minden percét a veled töltött időnek. Felemelő érzés volt, amikor úgy mentem végig az utcán, hogy semmi sem számít. Amikor úgy voltam vele, teljesen mindegy, mit teszek, a világ úgy pocsék, ahogy van, úgysem változtathatok rajta. Vagy amikor lenéztem mindenkit, mondván, mennyivel jobb vagyok náluk, kimagaslok. Az a része is jó volt - királynak lenni, még hogyha képzeletben is. Meg aztán, amikor mások szenvedésén élvezkedtem. Szinte felajzott a tudat, hogy nem csak nekem rossz, másnak is ugyanolyan nehéz. Ez feldobott. Boldognak éreztem magam olyankor, tudván, nem vagyok egyedül.

Akkor persze kellemetlen volt, amikor kiközösítettek az emberek, piszkáltak, folyton éreztették velem, hogy egy csődtömeg vagyok. De valójában az is kellemes volt - élveztem otthon beesni az ágyba, keserűen, megtörötten, reménytelenül, abban a biztos tudatban, hogy másnap is ugyanakkora nyomorúság vár rám. Perverz örömmel töltött el, hogy más vagyok, mint a többiek, ezért jobb náluk, és mivel senki nem érti meg nagyságomat, még csak azt sem érdemlik meg, hogy rájuk gondoljak.

Huszonnégy év...

Egyszerre volt menny és pokol. Egyszerre lesújtott és felemelt. Egyszerre volt képtelen és bizalomgerjesztő a helyzet. És miközben én magammal voltam elfoglalva, lassanként ráébredtem arra, ami alig fél évvel ezelőtt, a tükörbe nézve robbanásszerűen tudatosult bennem. Hirtelen felismertem, hol lapul az ördög, és hol kezdődik Isten országa. Amit addig nem láttam, a csoda, egyszerre kaput nyitott előttem. Ami addig visszatartott, a sok-sok gondolat, hogy nincs remény, hogy nem tehetek semmit, hogy egyedül vagyok, hogy keserűség az egész élet - hirtelen semmivé foszlott. Jelentéktelenné vált.

Arra is rájöttem rögtön, hogy nélküled mindez nem került volna a helyére. Sokat köszönhetek neked, és bár kegyetlen módon, lelkiismeretfurdalás nélkül vettem át fölötted az uralmat, azért tudd, hogy sokat gondolok rád, és valahol hálás is vagyok neked mindazért, amin együtt keresztülmentünk.