Elmélkedések a létezésről

Nincs. Már nem létezik. Nehéz, tompa szavak. Súlyosan dobbannak, mint a koporsóra dobott rög. Fizikálisan olyan érzés, mintha kitépnének egy darabot az emberből.

Hiszen nem rég még volt! Még nevetett, viccelt, vagy legalább nyögött, szenvedett, de volt!

A "nincs"-et nem lehet felfogni! Ha nincs, hát hová lett? Hova száll az ember lelke, miután a teste már nem szolgálja tovább? Mindenki hite szerint próbálja magyarázni.

Te féltél a szenvedéstől, de nem féltél a haláltól. Számodra nem volt halál, csak átváltozás, ujjászületés.

Boldog ember voltál és gazdag, hiszen teljesült életed nagy álma - és ezt kevesen mondhatják el magukról. Eljutottál Indiába egy buddhista kolostorba, megismerkedtél a Mestereddel és belőle merítettél erőt a későbbi megpróbáltatások, szenvedések idején.

Átszellemülten tértél vissza, hiszen az áldásuk, a szentségek felvétele boldogsággal töltött el.

Mikor eljött a szenvedés időszaka, magadba zártad fájdalmadat és még nagyobb buzgalommal imádkoztál a Mesteredhez.

A Sors nagy erőpróbának tett ki, amit hittel már nem lehetett legyőzni. Ellenezted a gyógyszereket, de végül elfogadtad, mert a fájdalom felülkerekedik az ember racionális gondolatain. Vagy éppen a ráció miatt tetted: fiadnak apára volt szüksége, neked meg az ő mosolyára.

A zsörtölődéssel teli szenvedés még az életről szólt, mely ha nyomorúságos is, de ad valami biztonságot nyújtó kapaszkodót.

Aztán megfakult a fény a szemedben, fogyott a levegő ziháló tüdődből.

Már nem volt benned ellenállás, csak legyen gyorsan vége, hogy eljuthass abba a boldog világba, ahonnan majd visszatérsz fűbe-fába-napsugárba átlényegülten.

Emberi méltóságod utolsó foszlányai is eltűntek. Csak feküdtél a kórházi ágyon egyszál pizsamakabátban, orrodban a légzést segítő oxigéncsővel, kábán a morfiumtól.

Csak néztelek, szívemet nagy fájdalom szorongatta, mert tudtam, hogy már csak pár nap, pár óra  a földi léted - és én szegény és kifosztott leszek. Eltűnik veled lelkem egy darabja, amit teljes bizalommal neked adtam, elviszed a mosolyod, az ölelésed.

Simogattam az arcod, beszéltem hozzád - hallottad, de erőd nem volt, hogy kinyisd a szemed. Elhaló hangon vizet kértél. Megitattalak.

Nem beszéltünk a búcsúról, a halálról, bár mindketten tisztában voltunk a helyzettel. Te mint orvos, én mint egy szenvedő ember utolsó hetét végigkísérő barát. Beszélt helyettem a kezem, a szemem, a mosolyom. A hangom nem, mert a torkomat sírás szorította össze.

Mennem kellett. Megöleltelek, puszit nyomtam az arcodra. Csak résnyire nyitott szemmel figyeltél.

Az ajtó erősen nyikorgott: akkor tágra nyitott szemmel rám meredtél, sokáig néztél, mintha örökre magadba akarnál olvasztani a tekinteteddel.

Sírással küszködve, mosolyogva intettem és elindultam a folyosón.

A te utad is folytatódott, s ahogy egyre erősebb lett a fájdalom, egyre jobban eltompultál. A test megadta magát, az utolsó erőlködések után pár óra múlva egy könnyű lélek indult meg az égi úton találkozni az övéivel, a közösséggel, amibe tartozott.

Az ember azt hinné, hogy ilyenkor megáll az élet: a Föld nem forog egy pillanatig, az Ég elsötétül, az Idő megáll - hiszen Valaki eltávozott közülünk. Valaki már nincs.

De a Nap ugyanúgy süt, a Föld forog tovább, az Idő halad. Csak mi, önző emberek siratjuk Őt, s közben magunkat sajnáljuk, hogy szegényebbek lettünk.

Hamarosan búcsúztunk tőled. Sírhant nem jelöli földi léted, tested porát a szél vitte széjjel, megtermékenyítve a földet és új életet fakasztva.

Furcsa érzés. Hova menjek most gyászolni téged? Egyáltalán gyászoljalak? Vagy örüljek, hogy a földi szenvedést felváltotta az Égi Boldogság?

Megfigyeltem, hogy állandóan beszélek hozzád gondolatban. Fel-felbukkanó vidám emlékek tolulnak elém, keverednek az elmúlt hetek könnyeivel, szomorúságával.

Nem gyász ez: emlékezés. Emlékezés és szeretet, ami örök, hiszen a lelkem egy része veled van, s a te lényed is átitatott engem.

Ha emlékezni akarod rád, rózsaszirmot fújok majd a tenyeremből az ég felé és boldogan körbeforogva, nevetve kiáltom: Szia, Gyuri!