Hazatérés

Vajon mi történt velem? Vagy talán nem is bennem van a hiba? Szétnézek magam körül és mintha egy másvilágba csöppentem volna. Csak rohanok és keresek valamit kétségbeesve. És mikor megállok egy pillanatra levegőt venni, nem ismerek már semmit. Egy idegen szobába lépekbe, bár valamikor kedvenc énekesem poszterei tarkították a falát. Már nincsenek ott. Más vette át a szobámat, a húgom. Nem haragszom rá, hisz nem lakhat az én holmim közt. Megvannak a dolgaim, karton dobozokba csomagolva, a gyermekkoromat csomagolták oda be. Én úgy is csak látogató vagyok ott, ami valamikor az otthonom volt.

Igen, most minden olyan idegen, még egy kanalat sem találok a konyhába, nem tudom a helyét. Mióta elmentem minden és mindenki megváltozott.

Ismerős hangokat hallok, de idegen arcokat látok. Mi történt? Az idő tette ezt velem?

Egyáltalán mi is ez a fogalom? Miért vágyik mindenki erre? Miért nincs soha elég belőle? Hát ez az élet értelme, ezért rohanok én fejvesztve?

Egy örökös hajsza valamiért, amit még megmagyarázni sem tudok, egyszerűen nem tudom mi az. Csak azt tudom, hogy soha nincs elég belőle. Az idő… milyen rejtélyes már maga a szó. Vajon miről maradok le, míg ezeket a sorokat írom?

Vajon hogy lehetnék egyszerre mindenhol?

Sajnos nem lehet. Nem tehetek semmit ellene, de nem érzem itt jól magamat. Nem nekem való ez a világ. Vagy talán én nem vagyok ide való?

Ha visszatekintek a reneszánsz korába, mikor mindenki a művészetért és a szerelemért harcolt. Lázadó fiatalok, de nem egy új telefonért…

Ez vonz engem, magam sem tudom miért. De az idő kegyetlen, vissza nem enged csak előre. Így mást nem tehetek megyek előre, megpróbálva lépést tartani a rohanó világgal. Míg végül nem marad belőlem más, csak egy meghurcolt ember.

És akkor újra jön az a kegyetlen „erő” vasfogával és elragad mindent.

A művészetet, az ismerős hangokat, a szerelmet, a szeretetet… és engem.