Írta: Alvenor, a Fővárosi Krónikák Őrzője,
az Új Királyság századik évében.
Sok minden elenyészett az idők folyamán.
A birodalmak, amelyek egykor acélból és vérből épültek, mára csak porrá omlott nevek
a pergamenen.
De van egy történet, amit az idő sem tudott elmosni: a Névtelen Királyé.
Nem tudjuk, ki volt ő valójában.
A templomokban úgy beszélnek róla, mint az Isten által küldött béke gyermekéről.
A tudósok szerint egy elveszett herceg lehetett, ki a hamuból emelkedett fel, hogy
rendet tegyen a széthulló világban.

Tizenhárom év telt el a Menedék véres napjai óta.
A tengerparton, ahol egykor Cael és Lorian seregei egymásnak feszültek, most már
csak a szél jár, és a hullámok sodrában rozsdás sisakok és elporladt csontok rejtőznek
a homok alatt.
A világ újra csendes lett — de ez a csend nem a békéé volt, hanem az újjászületés előtti
pillanaté.
Cael, a Hódító, utód nélkül halt meg.
A törzsek, amelyek egykor egyesültek zászlaja alatt, széthullottak, mint a hamu a
szélben.
A hadurak egymást tépték szét a hatalomért, s a vér, amelyet egykor Cael ontott, végül
az ő örökségét mosta el.

A palota csöndje sűrűbb volt, mint a füst. Az ablakokon át nem szűrődött be fény, csak
a halál szaga. A hatalmas termekben, ahol egykor hadvezérek térdeltek és harsonák
zúgtak, most patkányok neszeztek a trón lépcsőin.
Cael király a saját birodalmának romjai közt ült.
Kezén fekete foltok terjedtek, a körmei alól vér szivárgott. A pestis lassan emésztette
el, belülről. A vezérei elmenekültek, a papjai meghaltak vagy elárulták. Csak a fegyverei
maradtak, a rozsdás kardok, amiket egykor isteneknek szentelt áldozatok vérével kent
be.

Két napja tombolt a pokol.
A tengerpart, ahol hajdan gyermekek kacagtak és halászok vonták ki a hálót, most
testekkel volt borítva — katonák, papok, tudósok, lázadók és hódítók. A víz feketévé vált
a hamutól, és vörössé a vértől.
A napkorong alig látszott, elrejtette arcát a füst és halál szürke köde mögé.
Cael ott állt a part fölé magasodó dombon.
A páncélja repedt, a vállát vér borította, de szemeiben ugyanaz a vad, elnyomhatatlan
tűz égett, mint fiatalkorában, amikor először kelt hadba a vad törzsek között.

A tenger olyan volt, mint egy élőlény.
Vonyított, morajlott, sötét hullámai hátán viharokat hordozott. És a horizonton, mint
egy fekete seregnyi rovar, Cael hajóhada közeledett — több száz hajó, mindegyik a
sötétség zászlajával, vérrel festett vitorlákkal.
A nap nem tudta áttörni a füstön; a világ szürke volt és feszült, mint a kard pengéje a
csata előtti pillanatban.
Lorian a sziklás magaslaton állt, a tengert nézte. Kabátját cibálta a szél, mögötte a
parancsnokai vártak, de nem szóltak.

A Menedék nappal a vas és kő szigete volt; éjjel pedig a lámpásoké és a susogó
imádságoké.
Lorian minden reggel a műhelyek között járta a sorokat: acélforgácsok, füstös
kovácsok, fáradt, de céltudatos kezek. A tervei nem dísznek készültek — életet adtak a
falaknak. A készülő szerkezetek közt alakultak ki azok az eszközök, amelyekkel a tenger
felől érkező poklot elhárítják.
A műhelyek nem pusztán fegyvereket gyártottak: itt kovácsolták a lakosok új szerepét
is.

Hónapok teltek el, és a Menedék lassan megtelt.
A hajók, amelyek először csak néhány kimerült arcot hoztak, most egyre zsúfoltabbak
lettek: túlélők, akik többé nem bíztak a szűnni nem akaró menekvésben; meghurcolt
nemesek, akik eldobták hosszú köpenyüket, hogy gyakorolják a lapát markolását;
papok, akik titokban hozták magukkal szent könyveik maradékát; és tudósok, akik a
megmaradt tudás minden darabját ápolták. A Menedék lassan egy várossá nőtt a
semmi közepén — fából, kőből és emberi akarattal.

A táj fölött a levegő forró volt és mozdulatlan; a por türelmetlenül kúszott a sziklák közé,
mintha hallgatagon várta volna, mikor indul meg a háború.
Cael a dombtetőről nézett le a táborára. Előtte ezernyi sátor, lucskos kövek, vérszag;
mögötte a romok, amiket maga hagyott. A fény, amit eltaszított, most a porban vakította
a szemeket — és ő mosolygott. Nem diadalból, hanem annak hideg tudatából, hogy a
terv elindult.
— Építsetek hajókat — parancsolta a vezéreinek.

A lángok szaga mindig ott maradt benne.
Nem számított, hányszor mosta le vérrel, tengervízzel, sivatagi homokkal — a füst, az
égett hús szaga beleivódott a lelkébe.
Minden álma onnan indult: a máglya mellől.
Gyermek volt még.
A palota udvarában nőtt fel, az aranykupolák alatt, ahol a madarak is a király nevét
zengték.
Ott született, a tilalom ellenére, egy éjszakán, amikor a csillagok közt egy sem fénylett.
Cael.
Így nevezte az anyja. Azt mondta, a neve régi szó – jelentése: az, aki a hamuból támad
fel.

A Menedék Szigete

A sziget új neve a nép ajkán „Menedék” lett.
Nem hivatalosan adták, nem vésték kőbe, de mindenki így hívta.
Mert a világ, amely egykor Arven koronáját hordozta, most lángokban égett, és csak a
tenger közepén húzódó, apró földdarab maradt a béke szigete.
Lorian minden hajnalban a sziklás magaslaton állt, ahonnan látni lehetett a teljes öblöt.
A sziget köré új bástyák épültek, kövekből és kovácsoltvasból — nem nagyzásból,
hanem szükségből.