Térdig érő hóban meneteltünk. Nehézkes és fárasztó volt a járás. Ropogva szakadt meg a hó a nehéz bakancsok alatt. Felverte a táj csendjét, meg törte azt a különös némaságot, amit csak a tél pusztaságában lehet érezni. Gépiesen lépkedtünk egymás nyomába, kivéve persze az elől járót, aki az ösvényt vágta, és a vártnál mindig hamarább kimerült. Gyakran cseréltünk, olyankor a leghátsó lépett előre, de nem indult azonnal. Meg kellett várni míg az első kifúja magát.

HARMONIA

A cigarettáról lemondtam immár tizenkét éve. Addig sem szívtam sokat. Rendesen kiürült a csomag, és csak azután mentem másikat venni, úgy két- háromnaponként.

Ma a második napja, hogy munkából hazafelé két szál cigit hozok magammal.

A lakás hideg. Mindeddig elhalogattam a fűtést, nem kapcsoltam be, olyan túlzott fagy sem volt. Belépek, kabátomat hanyagul felakasztom, besétálok a konyhába, és az aragáz nagyobbik égőjét megengedem félerősen.

Márta az ajtóból szólt, hogy megjött a doktornő, és siessenek, mert hamarosan visszamegy, valakit elütött az autó. A belépőket csak aláírja, majd az asszisztens tölti ki.

A szűk irodába csak hárman léptek be, Márta az ajtón kívül maradt.

–    Doktornő, mondjon valamit… – Édesapjuk komor tekintettel nézett a fiatal orvos szemébe. Egy mondatában benne volt az összes kérdése, amivel a bizonytalanságot szerette volna szétoszlatni. Szúrós, esdeklő tekintette megállította egy percre a már rohanni készülő lányt.

   –   A hetediken lesz. A hétszáz-huszonkettesben. – Szólt utánuk a doktornő.
András megköszönte, és mikor a hordágy az udvarra ért visszaszaladt az alagút szerű folyosóra, hogy szóljon Mártának.
   –   A hétszáz-huszonkettesbe viszik. Fogd karon édesapámat légy szíves, és gyertek fel a hetedikre. Én megyek utánuk.

Mint említettem a sürgősségi külön épület, akár tákolmánynak is nevezhető. Viszont hivatásának teljesen megfelel, mivel új létesítményről van szó, és erre a célra lett létrehozva. Felszerelése, az előtte várakozó helikoptert is beleértve, eleget tesz a mai követelményeknek, és a közelismerést csak növeli a személyzet odaadással és szakszerűséggel végzett munkája.

A taxi ráfordult a széles, viszonylag egyenesen a megyei kórháznak tartó útra. Dombtető takarta az út folytatását így olyan látvány keletkezett, mintha véget érne az út, mintha elfogyna. A hatvanas tempóban közeledő taxi előtt egyre inkább rövidült a táv, de az emelkedés mindig hozzá adott valamit a túloldali folytatásból. Háttérben a városvégi, elsötétült erdő sziluettje.

András az oldalablaknak könyökölt. Gondolatai összekuszálódtak, még nem tudta mivel kéne azonosítania a történteket.

Ez a vasárnap volt az első, amely az új otthonukban köszöntött rájuk. Márta szabad volt. Még szombaton megegyeztek férjével, hogy kettesben töltik. A pihenés is rájuk fér, egész héten hurcolkodtak, szaladgáltak fuvar után, míg a fontosabb bútordarabok a helyükre kerültek. Ők maguk is elcsodálkoztak, hogy mikor kerítettek időt mindenre a munkájuk mellett.

– Délután még dolgozol? – Márta ujjai végigtúrtak András drót-kemény, göndör hajában.
    –    Nem, már be is fejeztem a kimutatásokat
    –    Tálaltam, gyere ebédelni!

Egymásra találtak. Hevesen forró szerelemtől remegett a két ifjú szív. Remegett a lelkük is, mert nem akarták elveszíteni egymást. Mintha attól féltek volna, hogy rosszul csinálnak valamit, és akkor elszáll minden, és soha többé nem jön vissza. Azzal a félelemmel, mikor habzsoljuk a jót, mert úgy érezzük kevés van belőle, és hamar elfogy. Mint mikor nem jön, hogy elhiggyük, hogy az élet az édesebbik szeletjével ajándékoz, és a boldogság holnap is fog tartani.

Márta egy tömbház alatti garázsból átalakított ABC-nek volt a mindenese. Hosszú túlórák, és ledolgozott vasárnapok árán szerzett fizetéstöbbletéből tervezgette a beláthatatlan jövőjét.

Tervezgetés volt az, meg nem is. Késő esténként, mikor végre sikerült hullafáradt testét az ágy puhaságába süllyesztenie, mire elcsendesült körülötte minden, akkor szokta néha vágyait rendezgetni.

Precíz terv nem született. Csupán addig jutott gondolataival, hogy ha sokat dolgozik, egyszer talán jobb lesz.

VASÁRNAP

A tényezők befolyásától – előreláthatólag vagy sem – a sors néha kegyetlenül sújt. Általában olyankor tör ránk, mikor az élet egyenesebb mederben zajlik.

Egy pillanat, ami szétroppant, megfoszt vágyainktól, a hétköznapok egyszerű örömeitől. Elménket aggodalom tölti el, lelkünk acélrács mögé záródik.

Támasz kell, és lelkünknek vigasztalás; de van aki ösztönösen a magányt keresi, a fájdalma mélyebb annál, hogy felszínre hozza, hogy kitárja és megossza.

Kedves Albert!

   Remélem nem lesz akadály a magyar nyelv jelen levelem elolvasásához. Mert így én jobban ki tudom fejteni gondolataimat. Az se baj, ha más is elolvassa.
   Neked nem kell magyaráznom, hogy álmainkban olyan, hogy is mondjam, telepátiás beszélgetés folyik. Senkinek se mozog az ajka, senki sem mond semmit, mégis mindenki megért mindenkit.
   Csak az a baj, hogy álmomban, tudod, olyan álmomban vagyok, és nem forog az agyam úgy, ahogy szeretném. Mindig ébredés után tudnám értelmesen elmondani, miért is tartom zagyvaságnak az én együgyű logikámmal azt, amit az idő múlásáról állítottál.

Sikoly a mély tengerből

A jó tündér mindig odébb lakik. Miért mondják, hogy jó tündér? Van rossz tündér is? A tündér nem a jóságot jelképezi? S ha igen, miért nem imádkozunk hozzá?

Mert csak a mesében van és nem a hitben. Akkor hát nem hiszünk a mesékben? Pedig legkedvencebb műfajunk! Mesével indul az élet, Piroska, Hamupipőke, Hófehérke megannyi királyfi és mesebeli próba, a legkisebb diadala.

Mesét mondunk a sárkányról, a sok eldugott kincsről, nem létező birodalmak háborújáról, Ali babáról és egyéb hegyeket mozgató titkokról, rengeteg varázslóról.

   Ha az írót nyomja valami, kiírja magából, hadd szenvedjen az olvasó. Útnak engedi, mint valami rissz-rossz mostohát. Költői rongyokban, szegényes batyuval. Megkönnyebbül tőle vagy sem, nehéz eldönteni. Alkalomadtán ketten szenvednek.
  Vezeti láthatatlan bábzsinórral, tollhegyről fakadva, lelki tintával. Összevegyül az emlék és a fantázia, kitör a bosszú, netán az öröm. Békétlen szavak ezek, állandó lázongás, végtelen elégedetlenség. Rázúdítja a világ összes arculatát, hogy a pákosztos olvasónak nyújtsa az írói hozsannát.