HARMONIA

A cigarettáról lemondtam immár tizenkét éve. Addig sem szívtam sokat. Rendesen kiürült a csomag, és csak azután mentem másikat venni, úgy két- háromnaponként.

Ma a második napja, hogy munkából hazafelé két szál cigit hozok magammal.

A lakás hideg. Mindeddig elhalogattam a fűtést, nem kapcsoltam be, olyan túlzott fagy sem volt. Belépek, kabátomat hanyagul felakasztom, besétálok a konyhába, és az aragáz nagyobbik égőjét megengedem félerősen. Pénztárcámból előveszem az egyik szál cigarettát. Az asztal mellé ülök, hátam a falnak döntöm. Megvárom míg sercegve lángra lobban kezemben a gyufa. Rágyújtok.

Mélyen veszem a füstöt, mint hajdan. Szükségét érzem. Hagyom, hogy átjárja az egész testem. Így van vagy csak én képzelem, nem tudom, de jól eső érzés.

Eldöntöm: meg sem fogok moccanni míg az utolsó szippantáshoz nem érek. Addig a tűz melege is érződni fog a konyhában. Megpróbálok teljesen elengedetten ülni, távol akarok tartani magamtól minden lélektépázó gondolatot. Mi a francnak osszam szorozzam, úgysem lesz másként!

Most pihentetni akarom az agyamat. Még mindig zúg a fejem. Az áruház zsongása pont olyan, mint amilyen a számológépgyárbeli zaj volt. Semmivel sem kevesebb. Ilyenkor a műszak végére ki is van fáradva; nyolcórai pénztár-munka, hiába állítja más, hogy könnyű – nem könnyű. Este, mit este – majdnem éjfél van mikor kijövünk a mikrobusz elé – a friss levegő egész jól esik, és megnyugtató.

Hirtelen nagyot szorul a szívem mielőtt elnyomnám a csikket. És ha még így se? Nem tudok rágondolni, nem merek. Egyszerűen lehetetlen felfogni. De a szorítás ott van, mert van ilyen! Rossz lett ez a világ, és mások még kacagnak.

Maria és Elena ahogyan rám nézett a tegnapelőtt. Hogy én nem hallottam? Nem. Mit kellet volna hallanom? Nem vagyok az elsők közt, akinek az orrára kötik. A pletykáktól pedig elfordulok, az én időm már lejárt. De kérdem is én, honnan tudhatják ők? Persze, hogy jóban van a főnökkel valamelyik

Leépítés lesz tánti Berta! Az új főnök azért jött, hogy csökkentse a kiadásokat. Milyen szép volt régen, mikor úgy örvendtek az új munkásoknak!

Miből jut nekik nap mint nap ilyen divatos öltözék? Még a mobiljukat is gyakrabban cserélik, mint ahogy az én mosogatószerem kifogy. Persze ők fiatalok, és a fizetésüket nem a főzésre osszák.

Mostanában én sem. Majd ha hazajön Éva, lesz itt lebaszás! A reggel hívott telefonon: most már biztos, tizenkilencedikén itt lesznek. Addig még van bő három hét.

  - Anyu, jön Bernard is, nem megy haza Franciaországba. Erdélyben akarja tölteni a karácsonyt – magam elé képzeltem Évát. Hangjából kivéve pont úgy ujjongott, mint copfos lánykorában. – Vegyél ki egy hét szabadságot, felkocsikázunk a székelyföldre. Az interneten foglalok majd helyet.

Hogy a picsába vennék én szabadságot az ünnepre, mikor huszonnégy órás nyitvatartásunk lesz, egy akkora szuperlófaszban, ahol máskor is háromezer ember fordul meg egy nap!

Szerencsére van annyi önmegtartóztatásom, hogy a másik cigit megtartom holnap délre, mielőtt munkába mennék.

Pont itt fogom elszívni nyugodtan, idejében, mielőtt Józsi erre kecmeregne azzal a rozoga mikrobusszal. Minden ablaka úgy rezeg ezen a döcögős úton, mintha földrengés szimulátor lenne rákötve. És legalább azzal a büdös kölniszaggal ne töltené meg az egész utasteret.

Úgy fogadkoztam, hogy nem gondolok semmire. Megeszem a maradék csirkecombot hidegen, és lefekszem.

Szorul a szívem. Ha igazuk lesz Elenáéknak? Úgy mondták mintha ők számításba sem jönnének. Olyan kinézetük van, mintha egyenesen az üzlet reklámbabájának lettek volna teremtve.

Állítólag két-három gyengébb forgalmú részleg felügyeletét megszüntetnék. Csökkentik a polcot, és összevonják a mellette levővel. A csinibabák, azok a kedvesek – volt rá idejük otthagyni a részleget néha, és a főnöknek hízelegni –, jönnének ide előre a pénztárhoz. Én meg vihetem a nagy fenekem.

Majd meglátják ők a pénztárnál! Még pisilni sem mehet az ember, mindig van sor. Egyszer fel voltam fázva, hosszú percekig senki sem jött a közelbe, majdnem bevizeltem. Itt nem lehet Andrei hátsója után bámulni, míg végig vonul a rajonokon.

Úgy számoltam az ünnepre jön egy kicsi pluszpénz. Valahogy pótolná a január-februári fűtést. Az Éva szobájában évek óta lezártam a fűtőtestet. Amióta elment magyarba dolgozni. Mennyi is az? Öt-hat éve. Nem tudom.

Hirtelen most azon gondolkodom, hogy a másik szobában is lezárom. Felmelegednek a csövek és ez az egy radiátor itt a konyhában. Na meg a másik a fürdőben. Egy annyi kell, hogy ne hűljön ki teljesen a lakás, és így már csak nem fogyasztana annyit!

A Józsival kihoznánk a kanapét ide az ajtó mögé. Van jó vastag paplanom, és az aragáz takarékon becsukott ajtóval – megteszi.

Most jut eszembe, Éva szobájában nem szellőztettem már két napja. Vasárnap port is kell töröljek. De legalább ő jól van, jól keres hál' Istennek. Gürcöltünk itt mi kettesben eleget!

Két hónappal ezelőtt azért hívott, hogy közölje, átköltözik Bernárdhoz. Olyan kedves a francia és boss-igazgató. Magyarul is tud már valamennyit, majd meglátom milyen jóképű.

Hát költözzék – mit tehetek? Arról leszoktatott, hogy hülye tanácsokat adjak. Huszonkilenc éves.

Ó, Karcsikám, te biztos látod a lányunkat onnan föntről. Hogy megnőtt és milyen talpra esett! Mikor itt hagytál még csak másodikos volt. Azt ígérted utoljára, hogy hozol neki kariokát, Bukarest-i utad van. Nálunk akkor csak a főnök-gyerekeknek volt olyasmi.

A koporsót se nyitották fel. Nem volt szabad, és azt mondták nem is akarnálak úgy látni. Most már belátom, kár volt toporzékolni – akkor már mindegy volt, és így arra emlékszem, ahogy integetünk a balkonról Évával neked. A kocsi ablakán kidugtad a kezed, mert tudtad, hogy még ott vagyunk. Téged már nem láttalak csak az utolsó intés maradt. És érdekes, mindig hozzáképzeltem ahhoz a kézhez a te derűs arcod, mintha szemből láttalak volna.

Hol tartottam? Az ünnepi járuléknál, ami pótolja a fűtést, de mi a nyavalya lesz, ha kirúgnak? Nem kéne rágondoljak, mert akkor már igazából nagyon szorít a szívem. Úgy szokták mondani, hogy szúr…, de nem. Határozottan összeszorít. Nem szorul – szorít.

Nem lenne baj, ha nem érne ennyi meglepetés az utóbbi időben. Pedig csak szürke napjaim tengetem. Meló. Zárás. Itthon egy kis kaja és több pihenés. Legalább nem fogy annyi villany.

Éva tartogatott még egy meglepetést mikor összeköltözött Bernárddal. Felhívott, hogy menjek át Gizihez nézzem meg a fényképeket az interneten. Sopronban készítették, és láthatom Bernárdot is. Kerestem melyik lehet az a Bernárd, mert voltak ott vagy ötön, és felváltva fényképeztek. Gizi előre-hátra vitte a képeket, és csodálkozott, hogy nekem nem esik le a tantusz. Aztán a sok ölelgetésből rájöttem, melyik is az a Bernárd.

Kedves lányom elmesélte, hogy milyen jóképű a francia, de azt, hogy néger, azt elfelejtette említeni. Mit mondjak?

Most már itt is látok négereket. Vásárolni jönnek. Nem minden nap, de azért elég gyakran. És tényleg mid magasak. Van amelyik koromfekete, alig lehet felismerni arcvonásait, és van amelyik csak néger.

Még fiatal lány voltam, mikor a híres Muresul vendéglő felújítás alatt állott. Három hónapig volt zárva, vagy talán még tovább. Gyönyörű lett, ahogy mesélték, mert én lekéstem. Mire megbeszéltünk Karcsival egy görbe estét – akkor már udvarolt nekem –, két nappal azelőtt valami négerek az egyetemről helyi lányokkal ültek egy asztalnál.

Egy mafla tiszt vagy szekus, nem tudom mi a lóizé volt, beléjük kötött, mert sértette őt, úgymond a lányoknak nem jó csak a néger fasz. Ágiék ahogy mesélték fel is pofozta az egyik diákot. Nosza, ennél sem kellett több. A társa elment telefonálni, és értesítette a többieket a bentlakásból.

Azonnal jött az összes fajta. Olyan francos régi bogárhátú autón. Végig a főtéren forgalommal ellen-irányból, nem még kerülgettek semmit. Mindegyik autóban voltak vagy haton-heten.

Több mint fél órába telt míg a rendőrök valahogy be tudtak kerülni. Akkor még gumi lövedék, könny-gáz nem volt. Szapulták is őket az asztallábakkal. Szerencsétlenek gumi botokkal a kezükben inkább hátra fele haladtak, mint előre. Végül a túlerő győzött. A mentősök összeszedték a romhalmazból azt, akit érdemesnek találtak arra, hogy elvigyék. A többit bekötözték, és elszirénáztak. Volt olyan bogárhátú autó, amelyik úgy hajtott el, hogy a vendéglő masszív széklábai keresztül voltak döfve a tetején, mind a négy láb – egész az ülőkéig.

A négereket kitessékelték az országból, évekig nem is látunk egyet se. A Muresult újra bezárták renoválás miatt vagy két hónapra. De máskülönben csendes – és ez tényleg így van – a mi kis városunk. Ha az Ír turista nem filmez márciusban, anno, akkor Európa se látta volna milyen szépen ölelkeznek itt nálunk a magyarok a románokkal.

A jó az, hogy nem kell Bukarestbe menni kariokáért, megnyíltak a határok, és az én Évám jól keres. Igaz-e, Karcsi? Nekem a szívem majd csak alább hagyja, és még azért is vásárolok egy fenyőt, meg befűtök a lakásba – elvégre néger vejem jön karácsonyra!