Márta az ajtóból szólt, hogy megjött a doktornő, és siessenek, mert hamarosan visszamegy, valakit elütött az autó. A belépőket csak aláírja, majd az asszisztens tölti ki.

A szűk irodába csak hárman léptek be, Márta az ajtón kívül maradt.

–    Doktornő, mondjon valamit… – Édesapjuk komor tekintettel nézett a fiatal orvos szemébe. Egy mondatában benne volt az összes kérdése, amivel a bizonytalanságot szerette volna szétoszlatni. Szúrós, esdeklő tekintette megállította egy percre a már rohanni készülő lányt.

Fehér köpenyét összébb húzta, és visszaereszkedett a cső szerkezetű, párnázott hátas székbe.

–  Timár úr, nyugodjon meg. Mint ahogy a felvétel után is mondtam, vérfolt terült el az agy több féltekén. Az idegsejtek, ha vérben úsznak nem képesek működni. Így az agy egyes részei nem kommunikálnak, és nem küldnek ingereket a testbe, nem dolgoznak összhangban. Kezeléssel oszlatjuk fel a vérfoltot. Sajnos más mód nincs rá, az agy kényes pont, más beavatkozás csak súlyosbítaná a helyzetet. A vér eltávolodása lassú folyamat, de a folt csökkenésével egyidejűleg észlelhető lesz a javulás is. A beteg akaratától sok fog függeni. A fel szabadult agysejteket újra meg kell tanítani a működésre. Segíteni kell a beszéd és a gondolkodás visszanyerésében. A végtagokat tornáztatni kell majd. Pont úgy meg kell tanulnia járni, mint a kisbabának. A gyógyszer kezelést, amit majd kiírok, szigorúan be fog kelleni tartania. Magas volt a vérnyomás, ezt kordában kell majd tartani, mert még egy ér elpattanása akár végzetes is lehet.

Felállt, jelezve, hogy mennie kell. Vasárnap van kevés a személyzet. Kezet nyújtott, és még hozzátette:

–    Optimistának kell lenni, ebben az ötven körüli korosztályban sok páciens újra munkába tud állni egy agyvérzés után.

Elköszöntek, a folyosó torkolatánál különváltak.

–  István, nézz körül, merre találod az ápolót akivel azelőtt beszéltél, kérdezd meg mit tanácsol. Maradjak az éjszakára?

Míg István a szalonok közt keresgélt, ők hárman vissza mentek a kórterembe.

–    Úgy nézem elaludt. – jegyezte meg András.
    –    Igen – állapította meg Márta közelebb lépve.

Szűk két perc elteltével István lépett a terembe.

–  Az ápoló megnyugtatott, hogy elrendezik, menjünk csak nyugodtan haza. Az orvosnő is feljön még az éjszaka.

Ez így is volt. A doktornő a szolgálatában beérkezett összes beteget végig látogatta egyszer az éjszaka folyamán. Beidegződött szokás volt. Reggel így nyugodtabban indult haza.

–    Akkor mehetünk. – jelentette ki édesapjuk.

Nehezükre esett otthagyni. Búcsúzóul vetettek még egy pillantást rá, majd elkerülték a felvonókat, és a lépcsőház felé vették útjukat. Négyesben baktattak lefele. A vacsora mind a betegeket, mind a bent lévő hozzátartozókat a kórteremhez kötötte, így már szabadabb volt az út a lépcsőházban. Bizonyára a felvonók is kevesebb személlyel közlekedtek, de a felfele jövet élményei után egyikük sem kívánkozott a liftet igénybe venni. Szótlanul bandukoltak; lassan a másnap gondolatai lett úrrá rajtuk.

Márta volt a praktikusság örökös megörökítője. Még el sem hagyták az ötödik emelet lépcsőit, mikor táskájából előkotorászta telefonját, és taxit rendelt. Csak úgy magában jegyezte meg a három férfi, hogy milyen jó, hogy valaki a jelenre is gondol, mert az előre haladott idő már kezdett mindenkit sürgetni.

Közel lehetett a taxi, vagy épp itt állhatott a kórház előtt, mert alighogy a kapusszobához értek, a bejelentett hetvenes kocsi ott várakozott előttük. András előre ült, és a szülei címét adta meg, ezzel azt is jelezve, hogy ő állja a fuvarozást. A sofőrnek odaszólt, hogy a főtér fele hajtson, mert meg kell állniuk a pénzautomatánál.

Az ablaktörlők kimért időközönként sétáltak végig a szélvédőn. A szabadban alig lehetett észlelni az esőt, de a tócsák tetején végigszaladó körökből, és abból, hogy az úttesttől elkezdve a kocsik felületéig minden a vízcseppekre verődő fénytől csillogott, jól lehetett következtetni arra, hogy nem állt el teljesen.

Két percbe sem telt, mire a katedrális mögötti útkereszteződéshez értek. A piros fény végigtükröződött az egész járdán. Két autó várakozott előttük. András az ülés szélére fészkelődött így beláthatta a város főterének egy szakaszát. A szemközti saroktól, a lábasháztól kezdődő hosszú sétányt, amit szülei egyszerűen csak korzónak hívtak.

Sárgára, majd zöldre váltott a jelzőlámpa. Áthaladtak a kereszteződésen. A főtér úgynevezett felső részén, a légi-társaság irodájánál van az első pénzautomata.

András rutinosan nyomkodta a pityegéssel válaszoló gombokat. Megfordult, átszámolta a bankjegyeket, és visszaült a taxiba. Öt darab százas bankót hátra nyújtott.

–    Kinek adjam?
    –    Ne hülyéskedj! Tedd el a pénzt.
   –  Dehogy teszem! Ma is költöttél eleget anélkül, hogy szóltál volna. Fog ez kelleni, még kevés is, de a múlthéten költöztünk és vásároltunk valami bútordarabokat. Most nincs több, majd ha Hannoverből megjövök bővebben lesz.

István nem válaszolt, elvette a feléje tartott pénzt, és a pénztárcájába süllyesztette őket.

–  Bukarestből jövet lesz másfél napom itthon. Addig is hívlak minden este. – András úgy mondta ezt, hogy már előre volt fordulva.

Vasárnap estére a sugárút forgalma majdnem a teljes elapadásig csökken. Minden egyes autó zajkeltését követni lehet a felbukkanásától egész a tovatűnéséig. A megszokott, hétköznapokon hallható állandó gumiabroncs süvítés elmarad. András és Márta kiszállt a járdaszegély közelében lefékező taxiból. Az eső egyre sűrűbben kezdett esni, mire megérkeztek. Az autók reflektor fényei visszatükröződtek a vizes, fekete útburkolaton. Sietős léptekkel indultak haza a tömbházak közt vezető járdán. Sehol egy lélek.

Márta ért elsőnek a lépcsőház bejáratához, ő nyitotta a lakásajtót is, és felkapcsolta a villanyt. András szédelegve lépett be utána. Amennyire barátságosnak vélte otthonát a délben, annyira rideg és idegennek érezte most. Érzelmét nem tudta azonosítani. Félelem? Szorongás? Megviselte ami aznap történt. Újra édesanyja képe elevenedett meg előtte, és csak most gondolt bele igazán, hogy egy lélek megszűnt. Mert mivé is lett valójában? Hiába a benne lakózó élet. A külvilág teljesen lezárult körülötte, de nem csak a külvilág. Gondolatai is megszűntek, megszűnt mint értelmes lény.

Hirtelen a tegnapelőtt érkezett Péter levele jutott eszébe. Ő sosem tudott olyan bohém lenni, mint Péter. Annyira életvidám. Ott van a nett, a villámposta, ha esetleg a mobil drága lenne, de nem, ő levelet írt, mint manapság majdnem senki. Felbélyegezte szépen egymás mellé helyezve, mint ahogyan egy kis iskolás lány tette volna valamikor, el sem fért egy sorban.

Az is elképzelhető, hogy akarattal vásárolt olcsóbb címletű bélyegeket, hogy minél több legyen belőlük. Miként is nézne ki egy boríték egyetlen bélyeggel, mondjuk az uniós lobogót ábrázolva, és nagy fehér számokkal feltüntetve az ár: négy euró ötven cent.

Nem. Különböző értékű, és a francia kultúrából merített ábrázolással, összesen nyolc darab bélyegből rakta össze a kért árat. Legyen mit pecsételniük a postán. Így a boríték már messziről is felismerhető. Művészibb –, ahogy Péter mondaná. Egyedi.

A levél terjedelme is figyelemre méltó. Az oldalak számozva vannak egytől hétig, és a levél sorain végignézve következtetni lehet arra, hogy nem egyhuzamban íródott. Részletesen számol be a párizsi kávéházak varázsáról, az ott élő emberekről. A pince-klubok, éttermek életét belülről ismeri, már abból is kifolyólag, hogy a megélhetéséért naponta látogatja őket. Persze a pénzt még nem a művészetéért szórják utána, hanem csak azért, hogy elmosogasson, és hajnaltájt kitakarítson.

Péter soha nem volt egy olyan alak, akit skatulyába lehessen húzni, vagy precíz munkára bírni. Pétert András édesanyja is kedvelte. Ahányszor náluk járt, mindig kijelentette, hogy mennyire jó, hogy ilyen barátja van. Úgy érezte András, hogy édesanyja szerette volna, ha Péter életkedvéből valamennyi reája is átragadott volna. Péternek nem volt szüksége erőltetnie magát a kedvességre, egyszerűen kedves volt. Olyan dolgokra tudott bókolni, amit ő másként észre sem vett volna. Néha virágot hozott. Tavasztól őszig, az ibolyától a kardvirágig, mindig a szezonhoz illő csokor került a vázába.

Andrásnak nem ment az ilyesmi, ő csak a vázát ajándékozta, és valahogy olyan érzete is volt, hogy más is furcsán nézne rá, ha netalán bármi alkalmi ok nélkül virággal állított volna haza.

Folyvást az édesanyjával való emlékek merültek fel benne, szívét szorongatni kezdte valami megmagyarázhatatlan. Újra előállt a tehetetlenségi érzete. A kötődés fájdalma élt benne, egyre jobban, egyre erősebben. Egyedül szeretett volna lenni, egyedül maradni a gondolataival. Valakinek be kell mennie őhozzá reggel, délben, este. Kibújhat a felelősség alól? Édesanyjának most szűksége van rá. Pótolhatja a távolmaradását pénzzel? Mit lehet megvásárolni pénzzel, és mit nem? Ez az élet rendje, hogy mennie kell neki, mert ott a másik felelősség. Az egyelőre még kis család, az amit Mártával ketten alkotnak, és amiért eddig küzdöttek. A jövő.

–    Segítsek csomagolni? Add az öltönyöd!
   –  Tessék… – felrezzent. Nem értette egészen mit akar Márta. Meggyötörten színtelen arccal állt az előszobában. – Ja igen – motyogta – csomagolnom kell… Reggel hétre mész?
    –    Igen hétre nyitnom kell, de délben elugrok, hogy beszéljek az orvosnővel.
   –  Fél nyolckor én is megyek. Tizenegy-húszkor indul a repülő Kolozsvárról. Majd hívlak.

András még mindig szédelgett, akár egy részeg ember. Az előszobában forgolódott, nem lelte a helyét. A józanság az, ami visszatart? Vagy nem is az, mert mennyire engednénk állati ösztöneinknek, ha nem látna senki? Legszívesebben elszaladt volna. Minél messzebb, távol a fájdalomtól. Messze a várostól, annak dolgaitól. Valahova egy napsütötte rétre, ahol a fű derékig ér, és a meredek sziklafalak közt a patak dallamokat csobog. Ahol piciny házikó áll a fenyvesek alatt. Ahol édesanyja várja tárt karokkal. Szaladna feléje, mint egy eltévedt őzike, amelyik újra megpillantotta a nyájat.

András szédelgett akár egy részeg ember, olyan formán, mint aki arra törekszik, hogy álcázza állapotát, és olykor meg van győződve arról, hogy ez sikerült neki. A konyha falán logó órára pillantott.

–    Még nincs tíz óra, kilépek egy csomag cigarettáért.

Márta szemei tágra meredtek. Épp a lepedőt készült leteríteni. Kezei megálltak, megdermedtek. Úgy maradt mozdulatlanul, még soha nem látta férjét cigarettázni.

Az ajtó becsapódott. András nem nyomta le a kilincset, csak erőteljesen behúzta. Úgy szólt, mint az első lapát rög, mely a koporsó tetejéhez verődik, majd tovább gurul. Gyors lépteitől visszhangzott az egész lépcsőház. Egy szuszra tette meg az utat a szakadó esőben az üzletig.

Csurom vizesen, vacogva állított be. Az ajtó mellett, a polcon heverő zöldségek színei közt úgy festett, mint egy madárijesztő a búzatábla szélén, melyet a cikázó villámok is megszánnának a nyári viharban.

A vele egykorú forma kiszolgáló fiú végig mustrálta a bőrig ázott vendégét. Általában ismerte a környék lakóit, de András teljesen idegen volt számára. Kiszámolta a visszajárót, és megköszönte, más megjegyzést nem tett.

Visszafele András már nem sietett. Szemei előtt kezdett elhomályosulni a táj, akár mintha egy párásodó ablaküvegen nézne keresztül. Nem kerülgette a járda közepére gyülemlett tócsákat. Az emlékeivel volt elfoglalva. A fiatal édesanyjával való gondolatok megnyugtatták. Édes emlékeibe merült, mint egy álomvilágba. A homlokán, az arcán végig gördülő esőcseppek összevegyültek a könnycseppjeivel. A szájában érzett sós íz most jól esett. Nyelni szeretett volna, de a torkában érzett erős szorítástól nem tudott. A doboz cigarettát menet közben bontotta fel. Elvesződött egy darabig a művelettel, mert nem találta a zárócsík kezdetét.

Felrezzent. Úgy tűnt öccse szavait hallja közvetlen maga mellől. Úgy érezte vádolja őt; és vádolta önmagát. Maradjon? Szitkozódott magában, miért pont ma? Tudta, hogy önző, de annyira vágyott erre a képzésre, erre az alkalomra. Sokáig nem is volt biztos, hogy őt küldik.

Befordult a tömbházak közé vezető keskeny járdára. Lépteit egész lassú ütemre méretezte. Körmeivel kicsípett egy szál cigarettát, és szájába tette. Nem volt könnyű feladat, arcizmai remegtek a hidegtől, és az egyre jobban feltörő sírástól. Az emlékei jobban megélénkültek. Kézen fogva sétált édesanyjával négyévesen. Az öccse ott rugdosódott az előttük tolt babakocsiban. Nagy szemeivel mintha mondani akarna valamit. A főtér kellős közepén andalogtak, Timár Anna mindig is büszke volt két fiára. Felettébb, mint bármelyik édesanya.

Galambok repkedtek körülöttük, és ő úgy gondolta, hogy az öccse azoknak örvend annyira. Kiflijéből letört egy darabkát, és szét szórta morzsánként, legyen amiért visszajöjjenek a galambok. Továbbra is ott röpködjenek körülöttük, hogy öccsének boldogságot szerezzenek.

Édesanyja mosolygós arcát látta. Megállt. A cigaretta teljesen elázott, szétbomlott. A filter az ajkához tapadt csak annyi maradt belőle, a dohány mind kihullott a földre, elmosta az eső.

A sírást nem tudta visszatartani, és nem is akarta. Fejét lehajtotta, hangosan felzokogott. Először guggoló állásba, majd térdre ereszkedett. Kabátját feje tetejére húzta, és ráült a sarkára. Hangos zokogását elnyomta a zuhogó eső. Karjait maga köré kulcsolta. A nagy levegő vételeknél egész teste megcsuklott.

Az erős, kitartó fiú elszállt belőle, megszűnt létezni. Már nem akart lenni semmilyen. Nem akart megfelelni sehol, senkinek.

                                                  VÉGE