–   A hetediken lesz. A hétszáz-huszonkettesben. – Szólt utánuk a doktornő.
András megköszönte, és mikor a hordágy az udvarra ért visszaszaladt az alagút szerű folyosóra, hogy szóljon Mártának.
   –   A hétszáz-huszonkettesbe viszik. Fogd karon édesapámat légy szíves, és gyertek fel a hetedikre. Én megyek utánuk.

Mint említettem a sürgősségi külön épület, akár tákolmánynak is nevezhető. Viszont hivatásának teljesen megfelel, mivel új létesítményről van szó, és erre a célra lett létrehozva. Felszerelése, az előtte várakozó helikoptert is beleértve, eleget tesz a mai követelményeknek, és a közelismerést csak növeli a személyzet odaadással és szakszerűséggel végzett munkája.

Miután a beutalás megtörtént a hordároknak át kellett haladniuk a betonozott udvar egy szakaszán, egész a régi sürgősségi bejáratához. Itt érte utol őket András. Két sarokforduló választotta még el a felvonók előtti tértől. A megyei kórház épületén belül még ebben az előre haladott órában is nagy volt a zsúfoltság. A tizenkét szint személyzete összességében meghaladja a több százat. Azok a betegek, akik nincsenek állandó fekvésre kényszerülve, és már csak unalmukban is el-el sétálnak valahová, főleg a földszint sokaságát növelik, ahol sütemény, hűsítő, újság meg más egyéb kapható.

A két hordár rutinszerűen haladt, szokva voltak a leírt körülményekkel, és csöppet sem érdekelte őket, ha valakibe esetleg beleütköztek. A fehér vagy zöld köpenyes alakokat kerülték, de a civil ruhásokat nem. Mintha nem is látták volna őket. Amerre nem tartózkodott kórházi egyenruhás, arra szabad volt az út. Más nem jött számításba.

A négy felvonó előtt várakozniuk kellett. Meglepően hamar Márti is megérkezett, magával vonszolva András édesapját. Valamelyest visszatért az élet jele a meggyötört férfi arcára. Nem volt idejük szót váltani mivel az egyik felvonó ajtója kinyílt. A hordárok lendületet véve tolták be András édesanyját. Aki leleményesen közvetlenül a felvonó előtt várakozott, és elsőnek lépett be, az beszorult. A hordágyat addig tolták befele míg az ajtók csukódni tudtak, mindegy volt, hogy hányan tartózkodnak bent. A beteg lemaradása kizárt dolog volt. Andráséknak sikerült a hordággyal egyszerre belépni, és az oldalfalhoz lapulni. Édesanyja fej-ingatása a sok döccenés és ütődéssel társulva nem volt annyira feltűnő. Sőt a lift hirtelen emelkedésével meg is szűnt.

A kórterem egyetlen üres ágyába rakták át. Ugyanúgy lepedővel együtt, amit aztán kirángattak alóla. Meggyőződtek arról, hogy elég középre helyezték, nem-e eshet le; a párna a feje alatt és a pokróc rajta van; ezután meg elviharoztak.

–    Emeld meg légy szíves – szólt Márta Andrásnak, és amennyire lehetett elrendezte a lepedőt és felfrissítette a párnát. A hálóinget leterítette az ágy végébe – azt mondta István majd átöltöztetik, ha nyújtunk valamit.

András az ablakfele fordult. Innen a magasból az egész város belátható. Rengeteg fény az enyhén párás, sötét estben. Minden lakásból kiszűrődő világosság az életet sejteti maga mögött, és hogy épp most ki mit él benne nem tudhatni. Hova az öröm, hova a bánat férkőzik. Itt a hetediken András szívében a szorongás lapult. Körülbelül erre az időpontra tervezte, hogy felhívja telefonon édesanyját mielőtt elutazna. Ösztönösen az ágyra pillantott. Édesapja az ágy magas, vas támlájára volt ereszkedve, és arcát tenyerébe temette. Néha felemelte tekintetét, de mint akinek nincs több ereje, visszaereszkedett és újra eltakarta arcát.

A kórterembe behozták a vacsorát, megkezdődött az etetés.

Tornyosan egymásba rakott inox tálak csörömpölése verte fel az egész folyosó nyugalmát. Mindegy volt, hogy a szekér melyik ajtó előtt állt meg, az akusztikának köszönhetően a zaj majdnem egyforma erősséggel töltötte be a helyiségeket, mindaddig míg be nem fejeződött az egész ceremónia. Egy szolgálatos előre ment, és körbe járt az ágyaknán. Kiosztotta a kenyér adagot, és mindenhol kihúzta a vas éjjeliszekrények fiókját. Elővette a kanalat villát, majd erőteljesen visszacsapta a fiókot. Nem számított az sem, ha az említett evőeszközök a szekrény tetején hevertek, a műveletet úgyis végig csinálta, mintha különös élvezetet lelt volna benne.

A kevés személyzet, ha netán nem tudott elég gyorsan helyet váltani a betegek közt, és nem tudta fenntartani állandó jelleggel a fület sértő zenebonát, akkor a keletkezett űrt precízen kitöltötte a hatalmas edény oldalához csapkodott merítőkanál élesen zengő hangja.

A harmadik szolgálatos kitapasztalt ügyességgel járt körbe, és azoknál a betegeknél, akik nem tudtak önmaguktól étkezni, és egyetlen hozzátartozójuk sem volt jelen, két-két kanállal gyömöszölt a páciens szájába az elég nehezen felismerhető eledelékből. Mindegyiknél két kanállal gyors egymásutánban. Mire a meglepett beteg rájött, hogy mit is kellene csinálnia, és ha először nyelni nem is, de rágni kezdte azt a mennyiséget ami nem folyt le az ajkán, már a következő páciensnél ismételte a műveletet.

Megkezdte az egyik oldalon két-három betegnél, folytatta túl oldalon fekvő rászorultaknál, míg visszatért az elsőhöz. És mindezt addig ismételte körbe járva, míg az étel el nem tűnt valahova.

Megérkezett István, hóna alatt terebélyes csomaggal és kezében egy flakon palackozott vízzel; egyenesen Mártához igyekezett. István jöttére András elfordult az ablaktól.

–    Felnőtt pelenkát hoztam, tedd a szekrény elé –  András felé nyújtotta a rikítóan színezett csomagot és a halvány kékes flakont, majd folytatta – beszéltem a doktornővel, nemsokára perfúziót tesznek anyjának. A két ápolónak pedig adtam egy-egy tízest. Átöltöztetik, időnként megitatják. Sok folyadékot kell fogyasztania.

A pelenka nejlon bevonatán esőcseppek fénylettek. Márta leült az ágy végébe, megfogta anyósa kezét, és finoman érintve simogatni kezdte.

–   Nálatok otthon minden rendben? – kérdezte – Holnap reggel élkérőzők, és készítek valami kaját.
   –    Holnap nem szükséges. Ma főzött anyám. Tízpercen belül feljön a doktornő és belépőt fog kiállítani mindegyikünknek. Anélkül nem engednek be a látogatási időn kívül.
   –    Nekem holnap utaznom kell – említette meg András
   –    Most nem mehetsz el!

András nem válaszolt azonnal. Tekintette körbe járt majd megállapodott édesapja alakján. A párbeszédre édesapja fel egyenesedett, tekintete már nem volt olyan semmibe tévedő.

– Beszélni kell a doktornővel. – András hangja bizonytalanul hangzott – Mire várhatunk, mire kell felkészülnünk? Életben marad? Javulhat az állapota? – pici szünetet tartott, majd folytatta – ha lemondom a képzést biztosan megértőek lesznek, de a legközelebbi alkalomkor mást fognak választani.

Márta nem akart semmi megjegyzést tenni. Nem akarta, hogy önzőnek tartsák, ha esetleg a férje utazása mellett érvelne.

István csak úgy ösztönös mozdulatokkal végig tapogatta zsebeit. Kabát belső zsebéből egy ronggyá gyűrött csomag cigarettát halászott elő. Gyűröttségéből ítélve nem lehetett benne több, mint két-három száll. Belekukkantott, majd vissza rakta zsebébe.

–    Nem tudom, hogy lesz András! Nem tudom mit tehetnénk. Az etetésnél kell itt lennie valamelyikünknek, azon kívül mindegyikünknek dolga van. Nem ücsöröghetünk itt egész nap, fel sem ismer minket.
    –    Menj csak nyugodtan Bandikám – szólt közbe édesapjuk –, ne mondj vissza semmit. Neked…, nektek az fontos. Istvánnak is reggel dolgoznia kell menni, én szabadságot kérek. Mást nem tehetünk, minthogy az orvosokra és a sorsra bízzuk magunkat… Márti légy szíves nézd meg, ha jön vagy jött a doktornő, aztán mehetünk haza.

Márta kilépett a kórteremből és elindult megérdeklődni merre van a doktornő irodája.

–   Hogy történt? – Tette fel a kérdést András önmagában, és egyúttal hangosan is.
   –   Egy pohár vízért mentem a konyhába – válaszolt István – valamit rendezhetett, vagy a virágokat öntözhette azelőtt. Láttam, hogy furcsán áll, és az aragázkályhát fogja. Görcsösen markolta a peremét, kezét már majdnem égette a tűz. Nem tudta tartani magát, épphogy elejébe bírtam ugrani. Nekem esett, majdnem engem is feldöntött. Apját kiáltottam, ketten vittük be a szobába, és hívtuk a mentőket. Az arca percről percre torzult. Olyan gyorsan történt minden, mire a mentőbe helyeztük, már az egész teste lebénult. Agyvérzés, mondta az ápoló. A sürgősségin minket nem engedtek be először. Kint kellett várakozni, akkor telefonáltam. Mielőtt érkeztetek, akkor szólt az orvos, hogy kész a tomográfia. Százhúsz négyzet centiméteres vérfolt van az agyán, elpattant egy ér. Utána már bemehettem hozzá.