A taxi ráfordult a széles, viszonylag egyenesen a megyei kórháznak tartó útra. Dombtető takarta az út folytatását így olyan látvány keletkezett, mintha véget érne az út, mintha elfogyna. A hatvanas tempóban közeledő taxi előtt egyre inkább rövidült a táv, de az emelkedés mindig hozzá adott valamit a túloldali folytatásból. Háttérben a városvégi, elsötétült erdő sziluettje.

András az oldalablaknak könyökölt. Gondolatai összekuszálódtak, még nem tudta mivel kéne azonosítania a történteket. Eljött valami, bekövetkezett egy olyan dolog, amitől már gyerekkora idejéből rettegett, félt. Akaratlanul is a sors bosszújának tartotta az egészet, nem fogta fel, hogy valami borzasztó dolog történt egy hozzá tartózó valakivel, az édesanyjával, akit ő olyan nagyon szeret. Hamarabb azon bosszankodott, hogy meg zavarták nyugalmát egy olyan pillanatban, mikor mézédesnek ígérkező jövőjén elmélkedett. A mellettük suhanó villanyoszlopok, az útra vetődő reflektorfények, mind arra utaltak, hogy tökéletes rendbe van minden.

A látogatási időnek már rég vége volt. A parkoló majdnem üresen állt, egyhangúlag megvilágítva az időközben felkapcsolt közvilágítás lámpáitól. Az autók helyét jelölő fehér festék helyenként teljesen lekopott. Itt-ott elterülő tócsák tükrén keletkező körök jelezték, hogy még mindig petyereg, még ha alig érezni is. András fizetett, és kiszállt az autóból. Csak most figyelt fel, arra, hogy Márta már előre sietett az oldal bejárat irányába. Ott van a sürgősségi. Telefonon beszélt, bizonyára Istvánnal.

A taxi megfordult, és tova tűnt a főúton. András sietősebbre fogta lépteit. A bejárati ajtó ki volt támasztva egy jókora darab kővel. Vajon honnan cipelte ide valaki? Később András rájött a praktikus ötlet eredetére. Nehezen telt el egy perc anélkül, vagy valaki ki vagy be ne lépett volna az ajtón.

Egy alacsony folyosó vezetett tovább. Úgy festett akár egy szűk aluljáró. Az új sürgősségi osztály nem tartozik a kórház épületéhez. Alumínium szerkezetből van összefogva, bármikor szétszedhető. Nincs lépcsőfok, egyszintűen van a kinti térrel.

András megtorpant az ajtóban egy pillanatra, és csak azután indult lassú, inkább somfordáló léptekkel előre. Plafonra szerelt neon megvilágítás erős fénye akár vakító is lehetett a nem hozzá szokott szempárnak. A közvetlen fej feletti fényforrás egész rövid árnyakat vetített a szürke padlózatra.

Jobbra egy kávéautomata, egymagában unottan. A lecsukott szemhéjak könnyen odaképzelhetők, mint a gyerekfilmekben szerepet öltő mozdony, hajó és mi egy más. Kétfelől, egymáshoz közel, csukott ajtók sorra. A közöttük maradó távolságon szemmagasságban orvosi szemléltető képek. A helyiségben vagy haton-heten tartózkodtak, köztük Márta és István. Beszélgettek, annyira halkan, hogy bizonyára ők se hallották volna egymás szavát, ha nem állnak annyira közel és nem néznek egymás szemébe. A majdnem tucatnyi ajtó közül állandó jelleggel nyílt és csapódott valamelyik. Fehér vagy zöld köpenyben a személyzet valamelyik tagja viharzott egyik helyiségből a másikba.

A folyosó végében, félre húzódva és megtörten állt édesapja. Arca fehérebb volt az összes jelenlevőnél. Tekintete a semmibe veszett, mint aki nem vesz tudomást arról ami körülötte történik. András nem tudta eldönteni, hogy oda menjen hozzá vagy sem. Mintha csak egy odébb tolt bábú lenne; a falnak támasztva, nehogy eldőljön.

István mellett állt meg, Mártával szemközt. Még ilyen közelről sem tudta az utolsó mondatok teljes értelmét kihámozni. Csak állt bambán. Érzelmeivel is úgy volt, hogy inkább hiányolta őket, mintha ezer idegen lett volna a történtektől.

–    Szia István – már nagyon úgy érezte, hogy tennie kell valamit.
István feléje fordult. Tekintetéből egyfajta feszültség sugárzott, olyan volt mint egy üldözött vadé, mely bármely pillanatban kész a tovább ugrásra.
    –    Anyjának vége… – hangja megcsuklott – Gyere, bemehetünk.

András lopva apjára pillantott, majd Márta tekintetét kereste. Nem tudta mit válaszoljon. Lassacskán kezdett elcsodálkozni a saját érzelmein. Erőszakkal próbálta tudatni az agyával, hogy baj van, hogy nagy baj van, de az továbbra se volt hajlandó semmit befogadni a történtek súlyából. Semmi ingert nem bocsátott tovább a testbe.

István rátette a kezét az ajtókilincsre, és benyitott. Nem nézett hátra, az ajtót nyitva hagyta maga mögött. Egyenesen a doktornőhöz lépett. A doktornő a szalon végében egy egész piciny asztalnál ült. Bizonyára ideglenesen hozhatták ide valahonnan, aztán annyira megfelelt, hogy itt ragadt. Csak akkora volt, hogy a rajta nehezedő számítógép előtt, épphogy elfért az írat tartó.

András két-három lépésnyi távolságról követte öccsét. A doktornő, mikor István a közelébe ért, tekintetét felemelte, feléje fordult. Harminc-előttinek mutatkozott, festett-szőke haja feltűzve, nyakán vékony aranyláncra akasztott arany feszület. Olyan közvetlenül váltottak szót Istvánnal, mint akik rég ismerik egymást. A doktornő mindvégig komor, szigorú arccal tekintett hol Istvánra, hol Andrásra, miközben ujjai közt a golyóstollat forgatta.

István megfordult, de mintegy visszaszólva bemutatta bátyát, majd közölte, hogy megy. Andrásnak fogalma sem volt, hogy hova kell mennie az öccsének, az előbbi beszélgetést foszlányait sem tudta összerakni, túl hátra volt maradva ahhoz.

Ahogyan a doktornő feléje nézett András fejbiccentéssel köszönt, majd a két oldalon sorakozó ágyakon siklott végig a tekintete. Édesanyját kereste.

Állig betakart betegek, vagy függönnyel eltakart ágyak. Mindegyik ágy mellett magasra helyezve, jól láthatóan egy-egy képernyő. A legtöbbjük működött, kijelezve a vérnyomást és a szív dobogását. Szeme sarkából figyelte Andrást a doktornő, miközben tovább írt az előtte fekvő nyomtatvány középső, fehéren hagyott részbe. Megvárta míg András újra feléje fordul, és akkor a szalon túlsó végének a baloldalára mutatott félig felemelt kézzel.

András elindult a jelzett irányba. Az állandó sürgés-forgás időnként eltakarta az ágyakban fekvő betegre való rálátást. Járását a szemének felfedező képessége után igazította. Aztán hirtelen ott feküdt előtte édesanyja. Megdermedt az elé táruló látványtól. Tudatának hosszabb azonosításra volt szüksége. Az arcvonások is csak nagy későre emlékeztették arra, hogy megtalálta akit keresett. Itt fekszik. Ő az, akármennyire is idegennek tűnik.

Belépett az ágy melletti közbe. Már csak olyan okból is, hogy ne lökjék fel, ne ütközzenek beléje szüntelen. Mert közelebb lépni nem kívánkozott. Az ágy végéből mérte végig édesanyját. Vállon felüliig volt takarva a pokróccal, jobb karja a takaró alatt a bal pedig rajta feküdt, és időnként megemelte, mintha mutatni szeretne valamit. Fejét jobbra-balra mozgatta, néha igencsak erőteljes rándítással. Hajtincsei egyenlőtlenül terültek szét a párnán. Szemeit a plafon irányába tartotta, közvetlen maga fölé. Néha tekintette még hátrább csúszott, mintha valamit követne vagy a háta mögött keresgélne.

Hiába állt András közelebb, a szempár fókuszpontja továbbra is valahova mögéje, valahova a semmibe veszett. Szájának jobb sarka elcsavarodott. ajkai mintha megduzzadtak volna, és befelé húzódtak. Folytonosan nyitotta-csukta a száját olyan formán, mint mikor valaki cuppantani akar. Mint egy olyan ember aki a szomjúságtól tátog.

András megfogta a kezét, de semmi viszonzást nem észlelt, édesanyja továbbra is a plafonra nézett, csupán a feje ingatása szűnt meg egy kis időre.

A doktornő megírta az orvosi papírt, jöttek és gyors mozdulatokkal áthelyezték a hordágyra. András mire észbe kapott, hogy segíthetne, már késő volt. A lepedővel együtt emelték át, és már tolták is kifele. Alig tudott lépést tartani a gördülő hordággyal. Úgy vitték mint egy csomagot. Látszólag közömbösek voltak az iránt, hogy van-e valaki rajta vagy sem.