VASÁRNAP

A tényezők befolyásától – előreláthatólag vagy sem – a sors néha kegyetlenül sújt. Általában olyankor tör ránk, mikor az élet egyenesebb mederben zajlik.

Egy pillanat, ami szétroppant, megfoszt vágyainktól, a hétköznapok egyszerű örömeitől. Elménket aggodalom tölti el, lelkünk acélrács mögé záródik.

Támasz kell, és lelkünknek vigasztalás; de van aki ösztönösen a magányt keresi, a fájdalma mélyebb annál, hogy felszínre hozza, hogy kitárja és megossza.

Az elkészült halászlé elnyerte méltó helyét a két személyre terített asztal közepén. Az ovális leveses tál domborodó virág díszítésével, úgy magaslott a tányérok fölé, mint ahogyan egykor a Titanic ékeskedett a kikötőben veszteglő többi hajó közt. A tova szálló pára viszont inkább hasonlított egy, erdő avarjából feltörő ködfoszlányhoz, melyet az októberi napfény csalogat elő a már hűvösödő reggeleken.

Márta hátrált egy lépést – a szűk konyha amúgy se engedett több lehetőséget –, hogy szemügyre vehesse a terítéket. Édesanyja szavai még ott csengtek a fülében: Az ebéd – főként, ha a vasárnapiról van szó – egy ünnep. A teríték soha ne legyen hiányos. Abrosz, fűszer, eszcájg, szalvéta, kenyér a kenyeres tálban és ragyogó tisztaság – ez ami kell, a virág az nem; az csak zavarja az étkezőt.

Gyors mustrája elégedettséggel töltötte el. Belülről áradó kedvessége, a pillanatban átérzett öröme, átszállt a parányi konyhára. Még a falak is vissza mosolyogtak boldog úrnőjükre.

Odakint a bátortalan, túl magasra még nem merészkedő tavaszi napsugár a vonuló felhőket hessegette, hogy utat engedjenek lágy cirógatásának, mellyel a fák és bokrok tövében meglapuló utolsó hófoszlányokat tessékelte odébb. Keringőző szél cikázott pajkosan. Szabadon, nem lévén kinek hódoljon. A fagyos tél elvándorolt, a forró nyár pedig még messze innen. Szárnyra kapta a föld illatát, és vitte-vitte magával a magasba.

András a szobaablak elé állított asztalnál dolgozott. Alig egy fél éve sikerült mérnöki állásba helyezkednie. A vállalat automatizált gépeinek folytonos működéséért volt felelős. Többek közt, mert a termelés kimutatását termékek szerint, a kapacitás lefedésének arányát és más ismertető grafikonok elkészítését is az ő nyakába varrták.

Az oklevélért tett eddigi áldozatok újraéledtek. A különbség csupán abban rejlett, hogy vasárnapjait most már nem a tanulmányai miatt mondta fel, hanem azok gyakorlati kivitelezésért.

A termelési részleg munkaidejének java részét felemésztette, de a számokkal is szívesebben dolgozott odahaza. Ilyenkor a könyörtelenül felbukó elmaradásait egyengette, és a folyamatok egyszerűsítésén is elmerengett az otthon nyugalmában. Otthonnak nevezte – hogyan másként – az új kvártélyt, ahova az elmúlt hét folyamán költöztek be a feleségével.

Karácsonyban múlt egy éve, hogy megismerte Mártát. Új arcok bukkantak fel akkor a baráti körben; úgy hozta a sors kereke. Egy kisebb parti jött össze a város behavazott strandtelepén. A hétvégi ház dugig telt olyan ismerősöm barátjának az ismerőse alapon, ami azt eredményezte, hogy a társaság egyik fele nem ismerte a társaság másik felét. Péter vette rá, hogy vele tartson.

–    Szűkséged van a kikapcsolódásra – mondta unszolva.

A hasonló tömeg szórakozáshoz András nem volt hozzászokva, nem érezte sajátosságának. Valahogy nem volt az ő természete; így meg az volt a baj, hogy nem tudott lépést tartani a figyelem központjában szüntelen felbukkanó, és onnan nehezen elráncigálható fiúkkal.

Olcsósör-szag terjengett a félhomályos helységben. Mindenki abba igyekezett a maga módján, hogy adja a nagymenőt. Mivel a bömbölő zene lehetetlené tette a társalgást, a hosszabb filozofikus kifejtésekre pedig amúgy sem volt kíváncsi senki, András kénytelen volt beolvadni a társaság által diktált ritmusba.

Mire az idő lassan éjfél felé lopakodott, egyre jobban kezdte érezni magát a saját bőrében. Ehhez természetesen az elfogyasztott sör mennyiség is jócskán hozzájárult. A hangulat hevében már egészen új táncfigurákat is képes volt produkálni, de az önfeledtség mellett bekövetkezett az, ami ilyen eshetőség révén elkerülhetetlen. Nem szükséges keresgélni, vagy tudatosan rágondolni. Ott van beépítve a génekbe, és vezet orrunknál fogva, felettébb, ha hordozója még zsenge fiatal.

András tekintete megakadt egy csinos teremtésen. Egy vadász szeme szokott így felvillanni, mikor kecses mozgású, büszke szarvas lép a puskacsöve elé. Egyre gyakrabban találta magát azon, hogy hosszasan nézi az ismeretlen lányt. Ez nem is megnevezés – egyenesen csodálja. Mint akit elvarázsoltak, és nem tud megszabadulni a bűvölettől.

A lány minden test és arc vonala maga volt a báj megtestesítése; még a mozdulatai is lenyűgözték, nem bírta szemeit levenni róla.

Mártának a hirtelen feléje pillantásaitól elfordult. Nem engedte, hogy tekintetük hosszasan találkozzon. Szégyen érzete támadt, mint a lesütött fejű kisdiáknak, aki a csínytevésben hátra marad a többi lurkótól, és tetten érik. Nem merészkedett Márta közelibe. Elnézte, ahogyan többen is körülrajongják. A szépsége nem csak őt vonzotta. Ennek ellenére egyáltalán nem flörtölt úgy, mint mikor egy lány érzi, hogy a helyzet magaslatán áll, és túlfokozással szeretné ámulatba ejteni az összes jelenlevőt.

Az éjszaka kritikus pontja után András jól érezte, hogy be van csípve. A hajnali szedelőzködésnél megtántorodott, és Márta távozása is elkerülte a figyelmét. Haragudott önmagára, és legszívesebben arra vágyott, hogy az est újrakezdődjön, visszajátszódjék, mint a happy end-es filmekben.

Másnap másodnaposság gyötörte, de ez csak a kisebbik kényelmetlenségek közé tartozott. Egyetlen jó dolog azon a nap az volt, hogy reggel miután behuppant az ágyba – akár egy katonaújonc, aki az összes töltényét a céltábla mellé szórta, és a sok büntető gyakorlatba belefáradt – mélyen aludt délig. Legalább ez idő alatt nem kellett vesződnie önmagával, így nem is volt tudomása az eltelt időről.

Fejfájás ellen van gyógyszer, de a lelki gyötrődés ellen még nem találtak fel semmit. Eddig fogalma sem volt, hogy ilyesmi is létezik, és pláné nem hitte, hogy az ő csendes életét valaha ennyire felzaklatja.

Majd elmúlik – más kezelést nem igen talált közérzetének a javulására, de rágódása napról-napra csak nőtt. Az évből hátra maradt napok nappalait hiába rövidítette meg az egyre fagyosabb tél, András kibírhatatlanul végtelennek érezte őket. A lány édes emléke nem hagyta nyugodni. Az esték voltak a legfájdalmasabbak. Márta felbukkanó sziluettje ott vibrált előtte, akár behunyta a szemét, akár nyitva tartotta. Nem talált semmi okosat ami elterelte volna a figyelmét, de igazából nem is volt kedve semmihez, még a közelgő szilveszterezéshez sem.

Könyvet vett a kezébe, de folyvást vissza kellett ugornia az olvasással mert képtelen volt követni a történetet, gondolatai máshol cikáztak. Félrelökte magától, de ez se használt semmit. Munkája nem volt, és az ünnepek időszakja teljesen reménytelen az ilyesmi megváltoztatásához. Reggelente alighogy megébredt, már előre rühellte az egész, még előtte álló napot.

Beköszöntött az új év. András nem bírt tovább a felhalmozódott érzelmeivel. Úgy égett belülről, mint egy szétrobbanni készülő fás-kazán. Elhatározta, hogy megkeresi Mártát. Fogalma sem volt, hogy milyen ürüggyel tudna elejébe állni, de lelkileg felkészült rá, kész volt vállalni a bármilyen fejleménnyel járó találkozást. Ettől kissé megnyugodott.

Pétert hívta telefonon. Találkozót beszélt meg vele. A diák éveik kedvelt kávézója, a boltíves, füstben úszó helység nem sokat változott az elmúlt évek során. Régen rock zene szólt elnyűtt magnó-szalagról, talán ez volt az ami hiányzott. Az új tulajdonos nem tartotta fontosnak az ilyen fajta csalogatást. A tégla mintázatú falak alatt András kitárult barátja előtt. Eleinte gombóc volt a torkában, nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, félt attól, hogy Péter ki neveti. Nem ok nélkül, mert sejtelmei beigazolódtak, és kénytelen volt Péter szurkálódásait elengedni a füle mellett beszélgetésük kezdetén.

–    Találj ki valamit! Én se ismerem olyan jól a lányt.

–    Elszúrtam ott a bulin. – András olyan képpel ült az asztalnál, mint egy diák, aki egyáltalán nem készült az órára – És ha odaállok eléje?… Tudod azt a mondást, hogy én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom?… A mellébeszéléshez én nem értek!

Péter félhangosan, leplezetlenül kuncogott. Annak ellenére, hogy segíteni akart, András rágódása élvezettel töltötte el.

–  Beszélek Adrianaval, úgy tudom barátnők. Megérdeklődök egyet s mást, ennél többet nem tudok tenni. A többi majd rajtad múlik, ha egyáltalán hajlandó lesz találkozni veled.