Márta egy tömbház alatti garázsból átalakított ABC-nek volt a mindenese. Hosszú túlórák, és ledolgozott vasárnapok árán szerzett fizetéstöbbletéből tervezgette a beláthatatlan jövőjét.

Tervezgetés volt az, meg nem is. Késő esténként, mikor végre sikerült hullafáradt testét az ágy puhaságába süllyesztenie, mire elcsendesült körülötte minden, akkor szokta néha vágyait rendezgetni.

Precíz terv nem született. Csupán addig jutott gondolataival, hogy ha sokat dolgozik, egyszer talán jobb lesz. A többit elnyomta az álom. Az álom, amely a levertségtől olyan mélyre ragadta, hogy a fehér lovon vándorló királyfi sem talált rá soha. Vagy nem álmodott semmit, és ez volt a gyakoribb, vagy a mindennapok lehetetlen, felfordult világ sűrűjében küszködött. Így nem került sor a daliás királyfikkal való találkozásra.

Ne hazudjak! Egy alkalomkor a szomszéd fiú képében közeledett, igaz nem lóháton, de ékes koronával a feje tetején és hosszú palásttal a vállán, vagy valami hasonló dolgokkal, amikből lehetett arra következtetni, hogy a mesebeli királyfi jön érte, és minden jóra fordul. Márta már úszott a boldogságban, de aztán nagy későre megértette, miért tartja kezében az, azt a hatalmas, piros vekkert, és mi az az éles zaj, ami édes álmából felveri.

    Udvarló akadt bőven. Néha kihasználta az alkalmat, de természeténél fogva, nem akart elvegyülni az elfásult vágyakkal és szétfoszlott célokkal élő többség áradatában. Nem érezte magát többnek, inkább tehetetlennek, de reményeit nem volt hajlandó feladni. Túl fiatal volt még ahhoz.

Szeretett volna a felszín felett maradni örökre, és onnan kémlelni a mindig kéklő láthatárt, de más út nem nagyon kínálkozott, mint a munka és a kitartó önfegyelem.

Szépségének is a tudatában volt, de gimnazista éveiben elszenvedett egy-két megaláztatás hamar megtanította, hogy ez csak hamis előny, mert előbb-utóbb mindenki kihasználja.

Zárkózottabbá és megfontoltabbá vált az élet terhe alatt. Ennek ellenére szerette az életet, szerette az egyszerű pillanatokat, és allűrje vonzóvá tette. Türelmesen várt mindenre, amit úgy gondolt, hogy megkaphat az élettől.

Nem tagadhatta el magától – hevesebben dobbant a szíve, mikor megtudta, hogy András érdeklődött felőle. Teljesen megfeledkezett arról a fiúról, aki őt bámulta azon az egész éjszakán. Semmi jelentőséget sem tulajdonított az esetnek, hozzá volt szokva, inkább ellenszenvvel fogadta. És mégis!

    Mikor Adriana szóba hozta felötlött szemei előtt, bár rövid ideig keresgélnie kellett az emlékezetében, és ahogyan sikerült felidéznie alakját, legjobban a szeme fényére, az abból való kisugárzásra emlékezett.

Így, visszagondolva meglepően tisztán látta újra a tekintetét. Talán rejlik valami abban. Valami olyas-hasonló, amit ő keres. Az általános felmérő és levetkőztető nézés hiányzott belőle, cserébe ott lapult egy rejtélyes, titokzatos mélység.

Elfordult mikor tekintetük találkozott. Kétszínűség vagy csak szégyenlősség? Nem tudhatta, és ez részben kíváncsivá tette Mártát, részben meg óvatosságra intette.

    Eljött a találkozás napja. A kis ABC előnye az, hogy úgymond kéznél van. Nem bevásárolni járnak ide az emberek, hanem beugranak azért, amire épp szükségük van. Akár naponta többször is. Folyamatosan jönnek-mennek a vevők, szusszanási időt sem hagyva a kiszolgálónak.

Általában ketten-hárman várakoznak sorukra, nem számítva azokat, akik a pletyka miatt fordulnak be egy kávéra – mert Mártának, a tulajdonos rendeletére ezt is kellett szolgálnia –, hogy akár egy óra hosszát elücsörögve, az amúgy-is szűkös helységben, tetőtől-talpig végig mérjenek minden belépőt, vagy éppenséggel meg is szólítsák őket, néha idegesítő udvariassággal.

A bejárati ajtó mellett üvegfal. Rálátni innen a garázsok előtti útra, és a túloldalon elterülő parkra. A pénztárgép szemközt van a bejárathoz, de Márta figyelmét leköti a kiszolgálás. Csak a tudatalattijában létezik a kintről bevetődő kép. A tér megszokott sürgés-forgása, a napszakokhoz kötődő jellegzetességekkel.

    Azon a délelőttön se volt másként semmi, mindaddig míg, a valahányszor eléje táruló képben, mint valami oda nem illő dolog, valami szokatlannak a rémlése tudatosodott egyre erősebben benne. Inkább megérezte, mint felismerte, hogy a pillantásaival elkapott, céltalanul kószáló fiú határozatlanságának köze van őhozzá. Eszébe jutott, mivel állt elő Adriana a minap, és milyen izgatottan, érdekfeszítően adta át az eseményt.

Úgy döntött, hogy esélyt ad az ismerkedésnek; könnyít a dolgok menetén. Az utóbbi hetek hosszú munkanapjai idejének nagy részét felemésztették. Ami maradt abban megpróbált pihenni. Igazából úgy érezte még a pihenésre sincs elegendő ideje. Az ünnepek forgalma, az utána következő leltár, az évzárás, a reggeltől estig körülötte folyó duma az agyát is elfárasztotta. A fizikai fáradtság mellett szellemileg is kikészült. Barátnőivel egyre ritkábban találkozott. Kellett már egy új szín az életébe.

Nem csoda, hogy úgy döntött: felhagy minden kacérkodással, csak mielőbb maga mellett tudja Andrást. Izgatottan toporzékolva követeli a gyerek azt amire vágyódik, utólag majd kiderül, hogy tetszik-e a játék vagy sem.

Jobban kezdett figyelni a le-fel és körbe kószáló Andrásra. Vajon mennyi ideje lehet itt? A kemény vízkereszti fagyban nem kellemes a várakozás. A főnöknő nem volt bent, hogy megkérje vegye át a kiszolgálást egy pár percre. Már azon volt, hogy elnézést kér a következő vevőtől, amíg ki szól, de pont kapóra nyitott be Sári.

    Sári a környék lépcsőházait takarította, de legszívesebben Mártánál a boltban tartott hosszú kávészüneteket. Szőke haját fiúsra nyíratta. Eleven teremtés volt. Állandó mozgásban tartotta valamelyik testrészét, és ha ez nem volt lehetséges, akkor legalább a szája be nem állt. Az apja szerint még álmában sem. Volt úgy, hogy sürgős mondanivalójához hozzá kezdett még mielőtt az ajtón belépett volna, már akkor, mikor még csak a kilincset markolta meg.

Ez egyszer Márta, amint észrevette a kirakat előtt közeledő társalgóját, szava elé vágott.

–    Sári, légy szíves hívd be azt a kék sálas fiút! – a köszönés, meg egyéb udvariassági közhely kettőjük közt teljesen feleslegessé vált az idők folyamán. Időpocsékolássá, mert csak lemaradást okozott a közlésben.

Sári megfordult, szétnézett ki is lehet az, aki kék sálat hord a nyakán, aztán a takarítónőkre jellemző éles hangon rákiáltott Andrásra.

–    Hé! Fiatalember!… Igen, igen… Jöjjön be! – Sári az ajtóban várt míg meggyőződött felszólításának eredményéről, és a meglepődött András elindult az ABC irányába.

Márta széles mosollyal fogadta; derűs, tiszta, hívogató pillantással. Tartotta magát az előzőleg megszületett döntéséhez, hogy félreteszi a kacérkodást. Úgy gondolta könnyebben feloldódik a helyzet, ha ő lesz a kezdeményező. Semmi értelmét nem látta az időhúzásnak, ha egyszer már az ismerkedésre vágyott.

–    Szia! Gyere beljebb! – Márta arca annyira önzetlenül bájos volt – akár azon az estén –, hogy szeme csillogásával együtt, bármelyik fiút levette volna a lábáról.
   –    Szia… – válaszolt András félénken, és egyáltalán nem tudta mivel folytatni. Az a kevés értelmes mondanivaló is, amit előre kigondolt, mind elpárolgott az agyából. Úgy érezte magát, mint egy kisfiú, aki új telepre költözik, és arra vár, hogy őt is befogadják a játékba.
    –    Kérsz egy forró kávét? Mindjárt hozom. – ajánlotta Márta, meg sem várva a választ a hátsó helyiségbe lépett.
Sári nagyra meresztett szemekkel, leplezetlenül mérte végig a magas, csontos felépítésű Andrást.
   –    Bocsánat. Itt laksz?… Nem láttalak eddig… Tegezhetlek? Sári vagyok.
    –    András… A méhészek utcában lakom.
    –    Az elég messze van! Ismered Mártát?
    –    Nem.
  Erre a válaszra Sári szemei még nagyobbra tágultak a meglepetéstől, már amennyire ez a művelet fizikailag még lehetséges volt.
    –    Sári! Ne kormozd a látogatóm. – Márta két kávéval a kezében tért vissza a hátsó helyiségből, amely egyaránt szolgált kis-raktár meg irodaként.
   –    Köszönöm – András nem nézet Márta szemébe, tekintetét a bársonyos kéz varázsolta el, amint az a kávét nyújtotta feléje.
Sári az ajtóval ellentétes sarokba húzódott, a zöldséges pult mellé, és szokásától eltérően hallgatott.
   –  Hallottam, amint az imént mondtad, hogy nem ismersz. Szeretnél megismerni?
    –    Igen. – tekintetük találkozott. Egy pillanatra mélyen egymás szemébe néztek. – Ha lehetséges – folytatta András.
    –    Délután hamarabb végzek. Kimehetnénk a városba valahova. Úgysem voltam sehol már elég rég.
    –    Jó. Találkozunk valahol?
   –   Nem. Gyere értem. Árvácska út huszonkettő. Csengess be a nyolcashoz, de most még ne siess, mesélj valamit, akkor Sári holnap valamivel kevesebbet fog faggatni.
    –    Azt csak várjad! – Sári kitörésén mindhárman felnevettek.