Ez a vasárnap volt az első, amely az új otthonukban köszöntött rájuk. Márta szabad volt. Még szombaton megegyeztek férjével, hogy kettesben töltik. A pihenés is rájuk fér, egész héten hurcolkodtak, szaladgáltak fuvar után, míg a fontosabb bútordarabok a helyükre kerültek. Ők maguk is elcsodálkoztak, hogy mikor kerítettek időt mindenre a munkájuk mellett.

– Délután még dolgozol? – Márta ujjai végigtúrtak András drót-kemény, göndör hajában.
    –    Nem, már be is fejeztem a kimutatásokat
    –    Tálaltam, gyere ebédelni!

Egy alkalomkor, mikor a baráti kör társalgása a halász élményekről folyt, és színezésében jócskán túl szárnyalta a ponyva-irodalmat, András megjegyezte, hogy a halászlé Erdélyben nem hagyományos, jóformán nem is ismerik. A székelyföld pityókát terem, és nem halat. Ő Magyarországon kóstolta, és el volt ragadtatva az ízétől.

Márta még a hét közepén azon gondolkodott, milyen különcséget tegyen az asztalra vasárnapi ebédnek, hogy még időben be tudja szerezni a szükséges hozzávalókat. Aztán eszébe ötlött András egykori kijelentése.

    –    Csak azt ne mond, hogy magyar paprikát szereztél hozzá! Honnan loptad a receptet?
    Márta arcán egy mosoly szaladt végig, de titkát nem árulta el.
    –    Finom? – Kérdezte.
    –    Nagyon! Apám és az öcsém jár halászni, de halászlé még nem készült a családban.
    –    Anyám meg akart ma látogatni, mondtam halassza a jövő hétre – fintorogva folytatta Márta –, rendezkedjék otthon!
    –    Milyen rossz lettél!
    –    Igen! Te holnap elutazol négy hétig. Maradjunk csak kettesben.
    –    Spórolhatsz, ha egy pár napra haza költözöl
    –    Eszem ágában sincs! A sok túlóra után örvendek, ha haza érek. Haza ide! Érted?
    –    Jó, jó… – csendesítette András.

    –    A főnökasszonyomnak más dolga nincs, minthogy beüljön a raktárajtóközbe, és az oda szoktatott nyugdíjasokkal kávézzon. Fel sem tudod fogni, mi idióta pletykát kell végig hallgassak! Aztán az a hülye, agyamra menő kedveskedés… Milyen aranyos, ügyes ez a Márti!… Szegény mai fiatalok… – utánzó gesztikulálással ejtette az utolsó mondatokat, majd rövid szünet után enyhébb hangnemen folytatta. – Pénzzel dolgozok, és a kliensre is figyelek, még ha a főnökasszony le is szarja őket. Ha a férje nem járna áru után, és nem rendezné a dolgokat úgy, ahogyan kell, éhen halna a madame. A papírok kitöltéséhez fogalma sincs. Számolni, árukészletet követni nem tud. Rengeteg időt adott neki a fennvalló! Erre ő akár egy tyúk, ott ül egész nap! Azért csinálja, hogy nehogy meglopjam? Amilyen liba, még ha a vállamon ülne, akkor is meglopnám, ha akarnám. A férjét tisztelem csak, és érte maradok; rendes, és feleségének nem köt mindent az orrára, néha nem engedi, hogy ezt-azt kifizessek. Fizetésen kívül is jut valami. A számlákat sokszor én egyenlítem, és a visszajárót nem mindig veszi el…

András nem szakította félbe. Csendben hallgatta Márta felindulását. Folyvást olyan gondolatok törtek elő belőle, hogy mennyire szereti ezt a lányt. Márta minden mozdulata elbűvölte. Egyszerűen nem tudta hogyan fejezze ki érzéseit. Ki is kell fejeznie egyáltalán? Közelében sokszor érezte, hogy énje feszesebbé válik, olyan erőltetett lesz, mintha meg kéne feleljen valami bizonyos elvárásnak. Megérdemli egyáltalán Mártát? Olyan érzései voltak néha, hogy valamit adnia, valamit nyújtania kell.

Valahogy nem tudott az igazi András lenni, és ezt jól érezte, sőt azt is tudta, hogy Márta Andrásba szerelmes, nem szükséges hozzá semmi mimika, semmi álcázás.

–    Köszönöm. Finom volt az ebéd – saját kijelentésén lepődött meg. Nem ismerte a „köszönöm” szót. Nem tudta kiejteni. Otthon a családban nehezére esett, ha valamit is meg kellett volna köszönnie. Most meg magától csúszott ki a száján.
   –  Örvendek, hogy ízlett – Márta mosolytele tekintettel nézett Andrásra –, hagyj ott mindent, majd elmosogatok.
    –    A bukaresti kaja biztos nem lesz ilyen.
    –    Ne viccelj már! A vendéglő, az vendéglő.
   –  Sokszor úgy érzem nem érek annyit, amennyit rám költ a vállalat. Két hét Bukarest, utána két hét Hannover. Nem olcsó mulatság. Igaz lépést kell tartani a technikával, de a feladatköröm nem valami bonyolult. Inkább a sok statisztika tölti ki időmet, amit aztán senki sem néz meg.
   –   Igazán?… – kérdezte Márta ironikusan – És a minőség ellenőrző gépet ki tervezte?
   –    Csak elnéztem, hogy négy szakaszban ellenőrzik az alkatrészt, mikor azt lehet rögzíteni, és ahogyan a mai világban létezik lézer már nem bonyolult, így már nem nagy kunc. Még a netten is megkapni.
   –    Neked egyszerű, de másnak nem. Lézerkedj csak a szobába, mindjárt beviszem a kávét, és ne törd magad a vállalat költségein. Fizetnek azért egy menedzsert, tízszer annyiért mint téged.

A szárnyaló szél elfáradt, alább hagyott a kergetőzéssel. A terelő nélkül maradt felhők egymásba bújtak, elterpeszkedtek és átengedték magukat a délutáni pihenésnek. Párnájukat felrázták – némi fehér tollú hullott alá szédelegve; alant nem lelvén a régi társakra. Az ablakon beáramló szürkeség melankolikusabbá tette a vasárnap hátra levő részét.

András egykedvűen terült el a kanapén. A tévé távirányítóját úgy tartotta, hogy azzal váltani lehessen a csatornákat, de a kezét ne keljen meg emelnie. Olyan ütemben nyomogatta a gombot, hogy azzal akár időt is lehetett volna mérni. Félpercnyiig tallózott a műsor-csatornán, majd reflexszerűen megnyomta a gombot. Mindig valami érdekesebbet várt a következőtől, vagy talán oda se figyelt.

Márta elmosogatott, bár megfordult a fejében a gondolat, hogy pihenjen előbb egyet. Szempillái elnehezültek, miután egyedül maradt az asztalnál. Erős álmosság lett úrrá rajta. Muszáj volt felállnia, másként ott alszik el az asztalnál. Volt már úgy, hogy ott aludt el, ahol éppen érte.

A tányérokkal és a kisebb dolgokkal hamar végzett. A nagyobb edényekbe mosogatószeres vizet töltött, és későbbre hagyta őket. Eltekerte a vízcsapot. A vízsugár megszűnt, és vele együtt a kis-kazán halk, búgó zúgása is.

Papucsát hanyag mozdulattal rúgta az ágy mellé. A csésze kávét oda nyújtotta Andrásnak, szorosan melléje bújt, átkarolta, és fejét jó mélyen a párnába fúrta.

–    Tudod min töprengtem mielőtt megismertelek?
    –    Ha elmondod…
   –  Külföldön akartam munkát keresni – Márta hasra fordulva feküdt, bal karjával továbbra is Andrást ölelte a jobbját meg a párna alá dugta. Fejét annyira fordította oldalra, hogy ajkai szabadon lehessenek, hogy szava érthető legyen, de a szeme csukva volt. – A hócipőm is tele van az ABC-vel. Egész életemet kitölti, és nem kellemes egyáltalán. El akartam menni valamerre. Otthon csak fél szavakkal pedzettem a gondolataim, anyám így is hisztériát csapott. Az ő egyetlen lánya. Hát nem hallottam eleget a nagy világról? A lányokat elcsábítják, meg minden -féle. Nem tagadom bennem is megvolt a félsz, senkit se ismerek odakint. Apám hallgatott. Ő másként viszonyul a dolgokhoz. Egy férfi több mindenen keresztül megy. Nem tudom, de látszik, érződik rajtuk, valami…, nem is tudom, hogy mondjam. Aztán oda állt elém, és kérdett egyet s mást. Látszott rajta, hogy mondana ő is sok mindent, de nem fakadt ki, mint anyám. Ő ellőtte egész másként gondolkodik az ember, az olyan dolgok is tovatűnnek, mint a még azért is. Mindig is szerettem volna fiú lenni.

–    Azt már nem! Akkor kibe lettem volna én szerelmes? Pont a világ legszebb lánya akar fiú lenni?
    –    Tudod. Egyszer…, lehettem már úgy tizenkét éves, akkor még fungáltak a mozik a városban, egy vasárnap délben a szomszéd fiúval elkérezkedtünk moziba. Két évvel volt kisebb nálam. Pici korunktól együtt játszottunk, de mindig úgy tekintettem rá, mint egy rövidnadrágos öcskösre… Mikor a lépcsőházban indulásra készülődtünk, elő állt egy gyönyörű, frissen vasalt kockás ingben, vadiúj farmerben, derékszíján meg fényes csattal. Addig meg voltam győződve, hogy még mindig alacsonyabb nálam, de ott mellette rájöttem, hogy válla fentebb van mint az enyém. Azonnal elszállt a két év különbség. Apám oda jött, és nem hozzám beszélt, hanem Tibikéhez: Aztán vigyázz ám, az én Mártámra! Minden addigi fölöttesiségem odalett.
    –    Milyen jó, hogy Tibike náladnál két évvel fiatalabb volt.

Márta nem válaszolt András megjegyzésére. Hallgattak mindketten. A tévékészülék hangerejét minimálisra állította András, végül megállapodva az egyik csatornánál. Nem jött álom a szemére, szüntelen az elutazás gondolata terjengett benne. Többször maga elé képzelte a bukaresti és a hannoveri kiszállást. Márta keze még mindig a derekán pihent. Érezte: ő sem alszik még.

A vasárnap délután nagyon is alkalmas a gondolatokba való elmélyülésre, vagy akár az ezektől való mentesítésre, és sok minden másra, de általában kellemes dolgokra. Annál kevésbé a lelki megrázkódtatásra. Talán érzetünk fokozódik, néha előérzetbe vált.

A csend megtört. Feloszolt. András mobil telefonja szüntette meg élesre állított csengetésével. Ez nem az az időszak, mikor az emberek csupán a csevegésre való vágyától veszik kézbe a készüléket. András mozdulatra feszült, de Márta megelőzte.

–   Maradj! – szólt Andrásnak. Felült, és a görgős asztalon heverő telefon után nyúlt. Miközben a kijelzőt kémlelte bal kezével hátra simította kócos haját. – Az öcséd.
    –   Szia István! – hangjába kérdő hangsúlyt vegyített, miután a beszélgetésre kapcsolt.

Arc izmai nem rezdültek, Istvánt hallgatta. Ujjai kiváltak a hajtincsekből, és lassan ereszkedtek lefele a tarkójáig, majd megállt, nem mozdult tovább. András, bár nem hallotta mit mond az öccse, átérezte a feszességet. Sejtelmei beigazolódtak.

–    Azonnal indulunk. Útközben még hívlak. – Márta kikapcsolta a telefont. Harminchárom másodperc. Ennyit tartott a kapcsolat, ezt tudatta hűségesen a kijelző, majd átváltott a napraforgós mező háttérre. Élettelen kütyü. Nem vesz tudomást az üzenetekről csak továbbítja őket.
   –  Édesanyád agyvérzést kapott, bent van a sürgősségin –  ő maga is idegennek találta saját hangját. Pillanatig kereste a szavakat, hogyan mondja meg férjének, de az egyenes közlésen kívül semmi jobb nem ötlött az eszébe.