Ha az írót nyomja valami, kiírja magából, hadd szenvedjen az olvasó. Útnak engedi, mint valami rissz-rossz mostohát. Költői rongyokban, szegényes batyuval. Megkönnyebbül tőle vagy sem, nehéz eldönteni. Alkalomadtán ketten szenvednek.
  Vezeti láthatatlan bábzsinórral, tollhegyről fakadva, lelki tintával. Összevegyül az emlék és a fantázia, kitör a bosszú, netán az öröm. Békétlen szavak ezek, állandó lázongás, végtelen elégedetlenség. Rázúdítja a világ összes arculatát, hogy a pákosztos olvasónak nyújtsa az írói hozsannát. Tentikélő Apollón is felkapja a fejét, hogy lássa az új mese tudora melyik grádicson ül, és a recipék közé, hogyan vegyülnek az ihlet szárnyas nemtői.

  Hétköznapjaim álma, hogy egyszer jól kipihenhessem magam. Huszonnégy órát henyéljek azzal a tudattal, hogy nem következik utána semmi, és nincs körülöttem senki.
   Úgy mondogatják ez minden író vágya. Nem tudom igaz-e a mondás, de ha igen, akkor ezen a szinten kétségkívül közéjük tartozom.
   Szeretnék csak úgy elnyúlni, az utóbbi évek kedvenc pihenő pózomban. Hanyatt feküdve, és agyamba ne tolakodjon olyan gondolat, mint az óra mérte idő, és a hozzá tartozó tevékenység, mely szerint ekkora itt és ott kell lennem, vagy akkora ezt meg amazt kell cselekednem.
   A görgős asztalkát ide húzom, szorosan a heverő mellé. Rajta papír, golyóstoll, cigaretta, hamutárca és gyufa. Nehogy valamelyikük hiánya miatt meg kelljen szakítanom a sziesztám. Ennyi elég is volna. Mi kell több egy írónak? Na látjátok, ez a második dolog, amiben teljes egyenértéket képviselek. Sőt túl is teszek a látszaton, ugyanis egy pohár feketekávét szoktam magam mellé helyezni. Időnként kortyolgatom.
   Párnám annyival fentebb helyezem az ágy támlájára, hogy felsőtestem emeltebb helyzete ne akadályozzon szenvedélyeim fogyasztásában. Felhúzott térdem meg kiválóan alkalmas az idiómák papírra vetéséhez; netán két szónál többől álló mondat alkotásáig sikerülne vinni a nekigyürködést. Volt már rá példa! Főleg egy-két óra bóbiskolás után.
  Pihenten nekem valahogy jobban megy. Könnyebben sorakoznak a gondolatok; még érzelmek is fűződnek a bontakozó képhez. Nagy hévvel ugrok az első sor leírásához. Kezeimben lelki reszketés. Az agyam dolgozik, felszínre törnek, peregnek az események. Az álom, mintha csak most bújna elő; agyszüleményem kivárta az ébredést, hogy tisztán papírra tudjam vetni azt, ami már napok óta lappang valahol bennem, de ezidáig nem sikerült összeállítani.
–    Laci!!
  Amennyi tükör – az ihlet tükrei –, mint egy halomban. Törötten, darabokban. Kirugaszkodom az ágyból, nem bírnék kivárni még egy szólítást, az engem is összetörne. Annyira, hogy a világ összes elmegyógyintézete sem lenne képes arra, hogy még egyszer egészbe rakjon.

   Bedugom a fejem a konyhába, megnézni, mi az, ami annyira fontos? Elfogyott a tejföl, vagy csak a szemetet kell kivinni?
–   Már semmi, megtaláltam. A kalapács kellett, kijött egy szög a hokedliből.
   Visszafordulok.
–    Két szamár udvarol egy lónak.
–    Mit mondasz?!… Nem hallom!
–    Semmi!
   Milyen sztorim volt az imént? Á! Hülyeség. Nem is olyan jó…, és még vége sincsen! Kár vele foglalkozni, inkább nézzek bele, minek is fogtam most vagy két hete?
   Valamit a papucsomról akartam írni, mármint a volt papucsomról, amit kidobtam, és most nincs semmi csoszogóm. Se új se régi.
   Megemlékezés akart lenni, mert már régen a szívemhez nőt; huszonöt évet szolgált a barna, bőr és a láb alakját követő varrással összeillesztett lábbeli. Hű barát volt. Mikor az ágyam mellett, mikor az előszobában várt rám, és csakis rám, a szeretett gazdira.
   Nem tagadom, fiatal koromban egyszer-kétszer a repülést is megízlelte; ahogyan kezemet, a hirtelen lobbanásom hevétől, gyorsuló ívben el kellett hagynia, de már rég megbántam akkori tettem. Sajnos az új év kezdetével egyre inkább fontolóra kellett vennem a megválást. Annyira szakadozott lett, hogy képtelen voltam a lábamon megtartani. Egyfolytában lemaradt.
   Mondtunk egy pár búcsú szót, és elmentem újat vásárolni. Nos, idáig a megemlékezés gondolata, mert miután szétnéztem a közeli áruházakban, hol van az a kedves papucs, amelyik új gazdit keres, hamarább egy vélemény fogalmazódott meg bennem – idegrendszeremet borzolva – a könyörtelen globalizáció gyors termékeiről.
   Még ha kapható lenne ilyen is, meg olyan is…, nem szólnék semmit. De nem…, csak ilyen… szép színesek, és olyan egybehúzott az egész!
   Semmi forma, semmi hajlékonyság. Talpa egyenes és fröccsentet. Elől, ahova lábam kéne bebújjon, semmi szabás. Nagyobb méretű anyagot biggyesztettek rá, elkerülve azt, hogy levarrás után ráfeszüljön a talpra. Varrás? Körbe akkora karimája van, amit még a városháza tetőkiugrása is megirigyelhet!
   Minek bíbelődni vele? Beilleszkedik a modern termékek sorába. Pont olyan ez is, mint a négy ágú csillár, melynek az összes műanyag foglalata egy kapcsolóra van kötve. Minek vacakoltak a régi mesterek dupla kapcsoló szerelésével? Ott a falon az egyik most fölösleges. Nem egyszerűbb? Egy kapcsolás, és máris izzik az összes égő! Ha akarsz válogatni, mássz föl, és csavard ki vagy csavard be, netán hívj egy villanyszerelőt – kösse át. A hülyeséget tanítják?
   Véleményem nehezen tudnám leírni, mert ha gördülékenyen elengedném hétköznapi tudásom, akkor a bekarikázott tizennyolcas sem volna elegendő a minősítésre, szégyenében lefolyna a képernyőről vagy batárként távozna a papírról.
  Negyedszeri látogatásomkor borultam ki magamból. Addig minden alkalommal megfogtam a papucsot, felemeltem és biztattam magam – vigyem haza. Nem sikerült a terv. Annyira ellenszenves volt a látványa, hogy inkább választottam az árvaságot.
   Már nem is a papucs miatt toltam arra a kosaram, mikor a fordulónál újra megpillantottam a több színben pompázó halmot.
   Késő délután lévén, a melóban beszerzett fáradtság, az embertársaim hatása az agyamra, melyek mikor egyszerű, mikor bonyolult gyilkos gondolatokat ébresztenek, mindezek lehetséges közrejátszására az idegrendszeremben fellépett egy kisebb üzemzavar, egy el nem törölt hiba.
   Hétköznap volt nem sokan népesítették az áruház helységét, kellemes zene hangulatában igyekezett mindenki a teendőivel. Angelica a hátam mögött valami teadobozokat rendezett, rakosgatott a dugig telt polcra. Ügyeskedett szegény, mert nem számított, hogy az utolsó héten egy dobozzal sem adtak el, ezt hozta a díler, ezt kell kitenni! Kit érdekel, hogy nincs már elég hely számukra.
   Feladata nem volt könnyű; gyömöszölte őket, építgette a tornyokat, de még mindig két kosárra való várakozott körülötte, és vissza a raktárba nem vihette. Kétszáz eurós fizetéssel nem illik a részleg vezető szemébe mondani, hogy néma az agya.
   Mondtam még a múltkor Angelicának, vigye őket oda túl a sarokba, és ne Eiffel tornyot építsen, hanem a Notre Dame-t próbálja utánozni, az több dobozt emészt fel, és még más is megcsodálná. Ha akarja hozok majd egy fényképet, és kávészünetemben eljövök segíteni, mert értek én a művészethez.
  Szóval megálltam a fordulónál, rákönyököltem, kényelmesen ránehezedtem kosaramra. Először nem mondtam semmit, figyeltem, milyen megvetően ágaskodnak. Vártam, hátha valaki arra jár, és eltereli a figyelmem. Angalica szeme sarkából már többször felém sandított, mozdulatlan alakom bizonyos sejtéseket ébreszthetett benne.
  –    Ha háborút akartok, akkor háborúnak kéne lennie.
Tovább mosolyogtak felém. A légáramlat a legfelső darab műanyag szálait borzolta.
  –    Elfoglaltatok egy idegen területet, és nem védekezik senki.
   Ha Texasban lennék bizonyára revolveremmel szétlyukasztanám az egészet, majd felfűzném, és visszaküldeném a gyártónak.
–    Mit hallok? A régi papucsom emléke szent! Ezt véssétek az agyatokba ti… – a további szöveg majdnem két percig tartott, és Angelica a nevetéstől hanyatt tántorodott, reflexszerűen magával rántva a sok teás dobozt. Lábát szétvetette a kőpadlón, ült és nevetett.
   Mire mindketten megnyugodtunk, felsegítettem és megkérdeztem, hogy vásároljak-e egy doboz teát, papucsnak pont úgy nem lesz jó, de majd a következő télen megiszom a levét.
  –    Menj a francba, Laci! – a fiatal lány mosolya magába kerített, és illetlen gondolatok keringtek bennem, hogy miért is nem vagyok húsz évvel fiatalabb.
  –    Máris indulok – ügyet sem vetve az ellenségre, hátam mögött hagytam a helyszínt.
   Vidámabb hangulatban, az ereszkedő mellett épülő torony tömbház félkész földszintjére behúzódott fiúknak megígérek egy rapszöveget. El vannak ragadtatva az ötlettől, nem is gondoltak arra, hogy valaki rokonszenvesen is tud rájuk figyelni. Azt mondták én vagyok a fertály piros-királya.
   Amilyen sunyi vagyok, a papucs dolgát egy vadiúj adidas-al oldottam meg. Ez az egybefoglaló megnevezés mifelénk minden sport topánkának. Pont úgy használandó, mint az ajtófélfa elnevezés, még akkor is, ha az történetesen alumíniumból van.
   Vettem egy adidast, és a régit befogtam papucsnak, vagy ha jobban tetszik házi lábbelinek.
  –    Nem lépsz a fűződre?
  –    De! Egyfolytában – és ezzel megyek is tovább.
   Soha be nem fűzőm, úgy bőven szétnyílva használom, mintha papucs lenne. Fűzőit hiába húzom vissza gyakran rátaposok. Megszoktam, hogy lábam előbb emelnem kell a járás gyakorlásához. Így megállít valamelyest rohanó mozdulataimban, ugyanis nekem a konyha hossza három lépés szokott lenni.
   Most már járásom is egyedi lett, különc. Kerékpár hajtására hasonlít, de a család ahogyan ismer, tőlem nem tartja szokatlannak. Igaz is, egy író csak akkor tud rendkívülit alkotni, ha ő sem tartozik a szürke átlaghoz, ők mindig a társadalom bohémei voltak. Ez a negyedik dolog, ami író voltom büszkesége.
   Befejezésül elárulom titkos hátsó gondolatom – hátha mégis orra esek a fűzőmtől, és eltöröm a bal karom. Három hét gipsz, betegszabadság, egész napi henyélés, és a jobb kezemmel végül írni is fogok tudni!