4. Szép emlékek

*

Nate

Tized annyiszor kérdezem meg, hogy jól van-e, mint amennyiszer valójában szeretném. De még így is sok, vagy legalábbis elég rondán néz rám, ahogy az állomás felé gyalogolunk. Pedig annyi mindent mondanék és kérdeznék ezen kívül is, de most még nem beszélhet.

A vonaton egymással szembe ülünk le. Én őt bámulom, ő az ablakot. Egyszer csak felém fordul, mire bepánikolva háttal az ülésnek csapódok.

- Ez hogy történt az arcoddal?

Eközben István kopogtatott Lajos irodájának ajtaján. Szemlesütve lépett be hozzá és tette le magát a fal melletti kanapéra, nem mert az íróasztallal szemben ülni. Lajos éppen inni készült, pálinkát készített elő.
- Sajnálom, ami történt… –kezdett bele.
- Nem tudom, miről beszélsz! –vágta rá szigorúan Lajos. István kellemetlen érzéssel ücsörgött tovább, szorongatta az ujjait, tanácstalanul bámult végig a főnökén, aki csak maga elé meredt. Ötlete se támadt, hogy mi üthetett belé. 
- Hát, hogy… tudja!

István, azt sem tudta , honnan vette a bátorságot ahhoz , hogy minden bevezető nélkül félre húzzon, és neki álljon a főnökasszonynak mint disznó a hideg víznek. Egyetlen támpontja volt , hogy már jövet is a főnökasszony mindig lefelé húzta miniszoknyáját , de az mindentől függetlenül egyre feljebb került, és ha egy kissé szétnyitotta combját akkor ott fehérlett valami izgató fehérnemű. Persze akkor még gondolni sem mert arra , hogy egy röpke óra múlva a tanya szélen, éppen a lejárónál, annyira elveszti az eszét , hogy nem gondol semmire, csak az ösztöneire hallgat, és minden kockázatot vállalva, akár erővel is, magáévá teszi a főnökasszonyt.

Közeledik az újév, egy teljesen új esztendő és bizony ilyenkor előfordul, hogy az ember olyan fogadalmakba bocsátkozik, amelyek már a megfogalmazódásuk pillanatában nyilvánvalóan tarthatatlanok.

Most ezek közül szedtem össze néhányat:

1. Nem eszem több csokit.
2. Ha eszem is csokit, nem annyit, hogy két pofára, degeszre egyem magamat vele.
3. Nem szólok rá többet a férjemre, hogy halkítsa le a televízió készüléket.
4. Addig hagyom gyűlni a mosatlan edényeket, amíg a férjem kínjában el nem mosogat.

FELEMELŐ GONDOLATOK

   Állsz a parton és lábad szinte bokáig süllyed a tengeri homokban. Hevesebben ver a szíved, talán gyorsul a vérkeringés? Mindez miért? Tétlenül állsz! Úgy érzed, hogy tágul a szíved, tele megbocsátó, hullámzó érzésekkel. És nézed a tenger hullámverését. Most kél a nap, a kék horizontot aranyossá varázsolja, ébred a sirályok csapata és kering a tenger fölött, majd lecsap zsákmányra találva. Nekik ez a mindennapi élet. Nyugodt a tenger.

A kis vízcsepp együtt élt testvéreivel a vízsokaság örvénylő kavalkádjában. Egy derűs szép napon a felszínre került, és boldogan lubickolt a szikrázó napsütésben. A Napnak ma különös ereje volt. Egyszer csak érezte, hogy elválik társaitól és elemelkedik a vízrengetegtől. Egyre könnyebbnek érezte magát, felszabadultan szállt a magasságba. Körülötte társai vidáman élvezték az eddig soha nem érzett lebegést.

3. Égszakadás földindulás

*

John

Vonzás – taszítás, összepillantás: fekete fénybogár szemek a bíbor virágzat alatt. Valami gyönyörűség, de nem hagyja, hogy nézzem.

Nem hagyja, hogy szóljak! Kibújik a levelek alól, karja körém fűződik és tökéletes a csókja. Ajka úgy bújik az enyémhez, mintha egészen eddig hiányzó része lett volna az enyémnek. Nyelve forró, íze koranyári esti pára.

Aprót rezzenve húzódok el, hogy gyönyörködhessek szépségében. Márvány bőr, mandula szemek, vékony, hosszú szemöldök, éles kontúrú arccsontok.

            Dudorászva festettem egy létráról, hogy előbb a felső résszel  legyek meg, mert alul aztán még szaporábban  haladok. Munka közben eszembe jutott gyári kollégám, aki azt mondta: Ide figyelj, három és félkiló festéket kell rákenjek  egy konyha bútorra , de én , ha megölnek sem tudok  két és félkilónál többet rákenni. Megprobálkoztam én  is az ő módszerével , és beigazolódott, hogy kevesebbel is lehet jó munkát végezni. Igaz a tiszti étkezde  egyik vége egy kicsit halványabb lett , de itt árnyalatokra nem adtak.

Levendula-extázis

Levendulamezők rothadó ölelése,

Fénnyel szemben ne menj, megvakulhatsz tőle.

Bár tudnám hogy milyen, napfénynek az íze,

Nem láttam még sosem, a sötétséget, azt sem.

Világ vesd ki magadból e bűzölgő kórságot,

S annak hordozóját, a levendulavirágot!

A megváltást kereste, de lila mámor közt,

Készüljetek feleim, az extázis már jön.

Szétfeszít az ész, a szag, nem bírom ezt már,

Az agyadon csorog le a megváltó halál. 

Így Lili nem említette többek között azt sem, hogy miután a férfi házában megfenyegette Paolot, az teljesen kiakadt. Igen, még tisztán előtte volt, ahogy Paolo elindult felé ökölbe szorított kézzel, neki pedig még meghátrálni sem igen volt ideje. A férfi elkapta mindkét karját, és olyan erősen szorította, hogy az már fájt.
- Mit mondtál? - kérdezte tőle fenyegettően, amire csak egyféle válasz létezett.
- Semmit.. én... nem... csak...
- Verj is ki a fejedből mindent, amit gondoltál.