3. Dől a vér

*

Scott

Három és fél mérföldnyi vezetés után végre felvillannak az Inferno lila fényei a Washington park lomos lombjai között. Otthon, édes otthon – sóhajtok, miközben kiszállok a piros Prixie-ből.*1
Queen Another one bites the dust-ja dübörög felém a drog-kúria felől.

Az Inferno South Side legmenőbb szórakozóhelye, és egyben természetesen az alvilági élet központja. Még pontosan emlékszem az érzésre, mennyire rá voltam gerjedve a lila kábulatra, mellyel magába bolondított.

2. Egerek és kukacok

*

Dee

Újabb üvegpoharat veszek elő a szekrényből, nem mintha szomjas lennék, vagy talán mégis. Amint megérzem hátam mögött a jelenlétet, fintorra húzom az ajkam: most senki sem fog megijeszteni. Hangom a csap locsogását próbálja felülmúlni, miközben vízzel töltöm a poharat.

- Maradsz vacsira? - kérdezem Scott-tól, de nem válaszol.

Hátrafordulok, és ijedtemben újra elejtem a poharat. Anne vetődésre rugaszkodik, és a földet érés utolsó pillanatában sikerül markába zárnia az üveget.

No lám, a szemafor irigység.

Nem enged át a vasút kereszteződésén.

Villog, csillog,

Némán elgagyogja;

Belefulladt a mozdony egy felsővezetékszakadásba.

Mire ideér,

Bőrönddel ez a kis talpbetét elcsurog.

És a groteszk lábbeliken a kis nótárius morog,

Ahogy alkonyattal enyeleg a totális premier plán.

S a peronhoz érkezve a pályaudvar pénztárán –

Kattog a zseb, a tikk-takk monodramatikus forgatag –

Elkaplak.

Első az osztály, metál a mennyezet.

Nem építettek ide katapultszékeket.

Elmúlásszagú reggelek
köszöntenek engem.
Sejtem már, de még nem tudom,
merre kéne mennem,
mit is kéne tennem.
Fáradt vagyok.
Mint ki hullaszagú
réten ment keresztül:
belül meg-megfeszül
a riadt fájdalom.
Mi lesz, ha a sorsom
síri csend, hullaszag?
Lesz, aki majd megment,
s mondja:
"Lelked meg nem rontja
többé semmi."?
Fogok majd pihenni,
boldog szeretetben,
mint aki célba ért?
Lehet, hisz akadnak,
akik mégis értik,
a szeretetüket nem csak
élvezetben mérik,
s meghalnának érted.
De mondd, én jó Istenem,
mért, hogy csak enyészet
hever az utamon,
akármerre járok?

I. 1988

1. Szorít az idő

*

John

Rá sem merek nézni a karórámra – közben pedig egyre jobban szorítja csuklómat a szíja. Jobb kezem elemelem a kormányról, hogy megigazítsam, de nem lesz jobb.

Szorít az idő, szorul a gyomrom, néhány órája még farkaséhes voltam, mostanra azonban már ez is elmúlt. Most már csak szorongok.
Ma még a közlekedés is ellenem van. Röpke negyed óra lenne csupán az út, de csak míg ráfordultam a déli főútról Chatham nyolcvanhetedik utcájára, a háromszorosa telt el.

ŐSZI GONDOLATOK VONATON

  Ki mer versengeni a természet mesteri munkájával? Nincs az a művész, aki tökéletesen visszaadja azt a hatalmas szemet gyönyörködtető alkotást, amit a természet könnyedén, leheletfinomsággal valósít meg. Már maga az évszakok színeinek változatossága annyira szakszerű, hogy utánozhatatlan. Felsejlik lelki szemeid előtt egy havas téli kép, a Hargitán átvezető út, a felkelő nap a dermedtségre fagyott fenyőfák között vörösen áthatolva beragyogja a tájat, rózsaszínűre festi a vastag hótakarót és a hatalmas erdőn áthaladó szán  a lovak patáinak szikrázása közben mintha Sosztakovics halhatatlan keringőjének ütemére himbálózna.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert egész életemben elkerültem a kórházat. De egy napon azt mondta a szervezetem, hogy nincs tovább, csak az orvosok segíthetnek rajtam. Valamilyen elfeledett gyermeki trauma, fehérköpeny fóbiát alakított ki bennem, ezért összeszoruló gyomorral vártam a bevonulás napját. A rutinos kórházba járók persze elláttak ilyenkor esedékes jó tanácsokkal. Ezek közül egyet nagyon megjegyeztem, talán azért mert egy történet is fűződött hozzá.

Egy kicsit még szenvedek, de már
gyógyul a seb, felolvad a jég is.
Egy kicsit még fáj az ürességem,
béke honol, nyugalom van mégis.
Visszanézek, jelenemet látom,
a múltam olyan tiszta, mint a hó,
amit soha be nem piszkol lábnyom,
nem fedhet már vastag takaró.
Kemény vagyok, de keménységem oly lágy,
mint ahogy a viharban a fák
hajladoznak, átadják a testük;
vagy ahogy a réten nő virág:
néma vagyok, s mégis, zizegésem
egyre erősödik, felharsan az égig.
Nem tudom én, mi lesz küldetésem,
ám az biztos: öröm járja végig.

Felmerít

Izabella vonattal ment ki Dunavarsányba. A férjének még bent kellett maradnia a rendőrségen, de ő nem bírta tovább. Ma sem. Egyre több dokumentumot sikerült a Sólyom csapatának dekódolnia. Már a formázott szövegeket is képesek voltak olvasni, bár néha belezavarodott a hevenyészett fordítóprogramjuk. A hajó informatikusa nem élte túl az utolsó űrkalandjukat. Ibolya a fizikusnő, Géza a kommunikációs tiszt, József és Csilla pedig inkább felhasználói szinten kezelték a gépeket.

Újra?

Az autó üvegén át az este sötétsége lökte rám önnön tükörképemet. Mutatóujjam jégbe fagyott, ahogy betűket rajzoltam a plexi belső párájára.

„N” - húztam folyamatosan a vonalat, aztán görbítettem az „O”-t, majd az „R” mélybe zuhanó lejtőjén elcsúszott az ujjam, és a hideg vizes érzése a hónaljamig szaladt, ahogy rádöbbentem, hol vagyok.
Agyamban megfagyni készült a gondolat, ahogy visszaemlékeztem arra a régi, téli teliholdas estére, amikor beköltöztünk… Amikor az életbe költöztünk.