3. Dől a vér

*

Scott

Három és fél mérföldnyi vezetés után végre felvillannak az Inferno lila fényei a Washington park lomos lombjai között. Otthon, édes otthon – sóhajtok, miközben kiszállok a piros Prixie-ből.*1
Queen Another one bites the dust-ja dübörög felém a drog-kúria felől.

Az Inferno South Side legmenőbb szórakozóhelye, és egyben természetesen az alvilági élet központja. Még pontosan emlékszem az érzésre, mennyire rá voltam gerjedve a lila kábulatra, mellyel magába bolondított. Hat éve még csak egy kis csicska voltam itt. Egy utolsó csapos, egy senki kis nepper, de a tinilányok abszolút kedvence. Ragadtak rám akkor is - most sem kevésbé - úgy, mint isten*2 a nyelvükre.

Miután a főnökség végigkúrta a seggemet, sikerült feljebb szopnom magam a hierarchia létrán. Miután a rend őrei is megtették ezt, illetve miután kidolgoztam számukra a rendszeres anyag- és prosti- juttatást, hat év után a hely vezérigazgatójává váltam. A névleges főnökeim otthon verik a faszukat – vagy mit tudom én, hol –, míg én kigürizem a belem itt minden éjszaka.

Még meg sem közelítem a négyszintes hodályt, a két legszorgosabb kurvám már rám is cuppan a parkolóban. Nyelvükről diszkréten lenyalom a fehér havat*3, aztán finoman, de határozottan eltolom testemről mindenre kész tapogatásukat. Nincs kedvem megbaszni őket, még a mélytorok sem vonz. Egyrészt a munka az első, másrészt egész délután Anne-t toltam – és mást nem is akarok.

A bejáratnál lepacsizok a kidobókkal, aztán ránézek a ruhatáros lányokra – hajlamosak idő előtt beállni, de még csak szolidan spiccesek, így képzeletbeli listámon piros pontot kapnak, majd tovább szlalomozok a bepiált, betépett fiatalságon, hogy leellenőrizzem a színpadon vonagló gogo-kat, és intsek a DJ-nek. Este tizenegykor még ők is lelkesek, meglehetősen tisztának tűnnek, így aztán beállok a pultba, ami merőben felspannolja az alkalmazottaim gyorsaságát.

Az egyik pultos kiscsaj elém dob egy gin-t citrommal. Megfogom a seggét, mire kacéran a nyakamhoz dől.

- Cica, dugd fel a citromodat, én lime-mal iszom – kiabálom a fülébe, miközben lilán villódzik a trance.
Kikapja a pohárból a sárga szeletet, betolja a szoknyája alá, majd hátralép, fordul és az ajkamhoz közelíti a lime szeletet.

- Piros pont! - mosolyodom el, és fogaimmal elveszem ujjai közül a gyümölcsöt, aztán bedobom a gint.

Nagyot röhögök, amikor látom, hogy a következő pohárba a puncijából adja a citromot, és vigyorogva felém kacsint. Talán a spuri, talán a gin, talán az alkalmazottak lelkes munkatempója… De élvezni kezdem az estét.

Néhány percig még figyelem a trance-szintet, a dílerek szorgos munkálkodásait a széleken, a kidobókat, ahogy pásztázzák a táncoló tömeget, és messziről kiszúrok egy csajt, aki túlnyomta az ekit - másodperceken belül összeesik dehidratáció miatt.

- Cica, kristályvíz a piros topposnak – szólok oda a mellettem munkálkodó pultosnak, aztán az inkoordinált mozgású fiatal felé mutatok. - Figyeljetek rá, nekem meg kell néznem a többi szintet, aztán irodáznom kell.

Bólint.

Amint elhagynám a pultot, az előttem lévő bárszéken felém fordul a nő. Fekete szemével mélyen rám néz, aztán rúzzsal húzza végig hosszú, húsos ajkait. Feltűröm az ingem ujját, és elé könyökölök.

- Doktornő! - szólítom meg.
Rosszallóan villantja rám tekintetét, miközben ő is felkönyököl a pultra.
- Ne szólíts így – duruzsolja az arcomhoz hajolva. Tömény narancsillat vonz bőréhez.
Elvigyorodva a szemébe nézek.
- Akkor hogy szólítsam? - kérdezem, és rápillantok az italára: fekete abszint.

- A liliomtipró túl durva – mosolyog az ajkát nyalva –, de mit tegyek… A nő vagyok, aki elvette a szüzességedet.
Pislantva bólintok, és hátrafordulok az üvegért. Magam elé húzom a poharát, megtöltöm, aztán a pult alól kanalat, cukrot veszek elő, és meggyújtva belehelyezem az alkoholba.

Lángok csapnak közénk. Mutatóujját nyelvére nyomja, végigsimítva alsó ajkát, aztán körbenyalja mindkettőt. Ujját aztán a lángoló pohár szélébe akasztva maga felé húzza, megfogja és ledönti torkán a tüzet.

- Azt a kurva – ámulok el, miközben a borzalom megkeményíti a farkam.

Feláll, elkapja az ingem, magához húz és nyelvének hevét a nyálammal oltja.

- Na, megmutatod a bélyeggyűjteményed, vagy mi lesz? - súgja a számba.

Elhajolok tőle, és a szemébe nézek.
- Nem dughatlak meg. John menyasszonya vagy – fojtom el belső őrjöngő vágyam.

- És ez mikor zavart? - kérdezi, de Ava előtt nincsenek titkok. Csalódottan rántja mosolyra ajkait, miközben elenged. - Te beleszerettél a húgodba – közli.
- Dee-nek ehhez semmi köze! Anne-t szeretem - vágok vissza.

- Akkor meg mi a baj? Csak nem akarhatod, hogy visszazárassalak a bronz kastélyba?!

*1: Pontiac Grand Prix

*2: LSD

*3: amfetamin

*

Dee

Két dologra figyelek. Két nagyon fontos dologra. Az egyik az, hogy minél kisebbre húzzam össze magam a sürgősségi várójának legsötétebb sarkában. A másik az, hogy az arcomat minél jobban eltakarjam a kórház dolgozói elől.

Mert én nem akarok sorra kerülni, és nem akarom, hogy a bátyáim, vagy azok kollégái észrevegyenek. De nem volt más választásom, az osztályfőnököm berakott a kocsijába, és ide hozott.

A gyűlölködés már mellékes. Mert tiszta szívből gyűlölöm John-t, amiért mégis befújt Nate-nél. John volt a mindenem, a világom, és mindent meg tudtunk oldani anélkül, hogy Nate belebalhézott volna az életembe – egészen eddig. Pedig rábólintott, hogy kihagyjuk a suli problémáimból. Hazudott. Átvágott. Arccal a betonra kellett placcsannom, hiszen nekem csak ő volt.

A szüleim meghaltak nem sokkal a születésem után. A nagyszüleimre nem is emlékszem, annyira korán haltak meg ők is. Én a három bátyámmal nőttem fel, dehát ebből mindkettő kész elmebeteg őrült. És engem senki sem szeretett John-on kívül, és most ennek is vége.

- Tessék, ezzel próbáld! - érkezik hozzám Anne futva, kezembe nyomva a pengét. - Az egyik kezelőből csórtam, de nem maradhatok veled, vissza kell mennem a suliba!

- Maradj lécci, nagyon félek! - kérlelem, de egy kínos vállrántást követően elrohan.

*

John

A másnap sem jobb, sőt. Hiába ébredek a sötét hajnal csendes nyugalmával, a napirendemre gondolva egyből fojtogatni kezd a stressz.

Úton a kórház felé felhívom az asszisztensemet, Michelle-t, hogy majd valamikor a délelőtt folyamán küldjön el Dee iskolájába. Jól teszem, hogy munka előtt szólok neki, mert még be sem érek, már szembesülnöm kell a rengeteg beteg gyerekkel, és akkor megszűnik a világ, a kórház teljes valómat benyeli.

De nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy a rezidensem is köddé válik.

- Hol van Lucy? - kérdezem miután sikerül átverekednem magam az ambulanciát ellepő gyerek-szülő tömegen, és végre bejutok a kezelőbe.

- Rosszul van – válaszolja Michelle, miközben a kávéját kevergeti, és a kezembe nyomja az enyémet is.

Még egy beteg gyerek – vág gyomron a tény, majd lüktetve az, hogy jelenleg ő a legfontosabb „gyerekem”. Lesújtva ejtem tekintetem a fekete löttyre: Lucy nélkül tripla kávé is kevés lenne.

- Mégis mi baja van? - kérdezem, és reménnyel telten gondolok a náthára, egy kis hasmenésre, vagy fejfájásra, bármire, amit egy kapszula azonnal helyrerak.

- Dől belőle a vér – súgja Michelle.
- Akkor felment a nőgyógyászatra?

- John, Halloween van, senki nincs a kórházban rajtunk kívül, csak néhány ambulancia tart nyitva, azok is csak egy-két órát, és a nőgyógyászok nem tartoznak közéjük.

- A sürgősségi?! - nyekergem. Michelle eltorzult arccal bólint.

Előkapom a telefonomat, és Nate-et hívom.

- Tudod, én inkább elvéreznék, mint hogy az öcséd kezében végezzem – kommentálja Michelle.

- Ezzel én is így vagyok… - válaszolom halálra vártan.

Michelle kacagni kezd, pedig egyáltalán nem szántam viccnek. Minden egyes hosszú búgásról egy-egy mély szike-bemetszés jut eszembe. És a nem létező méhem nekem is kezd görcsbe rándulni.

- Odamegyek – mondom, miután a köpenyem zsebébe ejtettem a telefonom.
- John… - Michelle azonban elállja az utamat. Alacsony, vékony, alaktalan nő létére ólomfalként cövekel előttem.

Talán a szemei… Borostyánkövekkel csillogó topáz-sárga, akaratos macskaszemek.

- Nate tévedhetetlen. Az ország legjobb orvosa – mondja, mintha én nem is lennék az –, Lucy jó kezekben lesz az övéiben.

- Tudod, hogy egyáltalán nem ez aggaszt!

- Tudom – rázza meg a fejét, miközben megérinti a karom –, de a modorát túl fogja élni, ahogy mindenki más is kénytelen.

- Ha te mondod… - válaszolom végül teljes feladással, de őszintén. Michelle-lel azóta dolgozunk együtt, amióta csak leszakvizsgáztam, cirka tíz éve.

Még egy-két aggodalommal teli összepillantást követően kedvesen elmosolyogja magát. És ez jobb nekem, mint bármilyen nyugtató. Az unokaöcsém? Ő a puszta jelenlétével képes szívroham közeli állapotba cukkolni.

És ez az ajtó kivágódásával kezdetét is veszi. Karja vízszintesen tapad a kitárt ajtóra, zöld pólója inkább lila a vértócsáktól. Összeszorul mindenem, amikor eszembe jut, hogy az ott Lucy vére az öcsém mellkasán.
Mellette a gyerekek be-bekukucskálnak, és ahogy meglátják Nate véres ábrázatát fülsüketítően bömbölni kezdenek. A rettegő sírás futótűzként terjed az egész váróban, olyan, mintha az egész kórház üvöltene.

- Nem azért érkezem elsőnek… - kezdi, de belefullad – Azért érkezem elsőnek, és azért megyek utolsónak, hogy a elhalásszam a többiek elől a legnehezebb műtéteket!

- Doktor úr, csukjuk be az ajtót – lép oda Michelle, és vékony kis ujjainak minden erejével, de lefejti Nate erős markát a kilincsről.

Nate annyira megdöbben, hogy valaki befolyásolni merészeli az ő előre eltervezett, drámai fellépését, hogy köpni-nyelni nem tud, tétován hagyja, hogy Michelle beljebb húzza, miközben becsukja az ajtót. Ahogy újra rám néz, tovább üvölt.

- És akkor lerángatsz a műtőből egy kaparás miatt? - sikít.

Jobbnak látom, meg sem szólalni. Rángatta volna ki onnan a halál. Az egész emberiségnek az lenne a legjobb, ha az öcsém ki sem mozdulna onnan, és csak mélyen elkábított, eszméletlen emberekkel találkozna.

- Sebész létemre kotorásszak a rezidensed picsájában?

Michelle vörös fejjel rohan ki a kezelőből. Legszívesebben én is követném, mert ez már az a pont, amit én is nehezen tolerálok. Nate-nek apára lett volna szüksége, de a nővérem és a férje meghaltak, amikor tizenegy volt. Azután csak én maradtam neki a tizennyolc évemmel.

- Látod, mennyi gyerek van kint? - enged végre szóhoz jutni. - Neked egy műtét tart három-négy óráig. Nekem ennyi idő alatt húsz-huszonöt gyereket kell ellátnom, és még ugyanennyit szemmel tartanom az osztályon. Lucy nélkül fele ennyi sem megy. Legalább rám legyél tekintettel, Nate! Legalább egyetlen reggelen!

Kék pillantásából úgy tűnik, felfogja ezt a másik nézőpontot, de más baj is van.

- Felhívott Dee osztályfőnöke! Te tudtad, mi van a húgunkkal?
- Ma akartam bemenni – rázom meg a fejem.

- Világvége! - kiáltja. - És most ott ül a sürgősségimen, ő is miért? Ha valami baja van, nem neked kéne megvizsgálnod? Te vagy a gyerekorvos! Miért nem itt van? Miért engem hívogat a tanár?

- Mi baja van? - kérdezem, és magammal rángatom az ajtó felé. - És miért nem ezzel kezded?! Jössz itt a hülye hisztériáddal, Nate! - kelek ki magamból.

Az ajtó azonban kívülről nyílik. Ott a húgom, mellette Michelle liheg. Dee amúgy is fehér bőre szürke, verejtékes, pillantása zavaros.
Megfogom, magamhoz húzva felkapom, és óvatosan ráfektetem a kezelő közepén lévő ágyra.

- Lucy-t akartam megkeresni, de aztán belebotlottam Dee-be – hadarja Michelle, miközben Dee és az én tekintetem összeakad.

- Mi baj van? - suttogom felé. Szemével Nate felé néz, majd újra rám. Azt akarja, hogy Nate kimenjen, de nem áll össze a kép, hogy akkor tényleg, miért nem nekem szólt. Muszáj az életben egyszer figyelmen kívül hagynom Nate-től való rettegését.

Bocsánatkérőn tekerem felé a fejem, mire lehunyja a szemét, és a plafon felé nyitja újra.

- Hol vérzel? - hajolok a tekintete elé, de szoborrá sértődve negligál.
- Nate, menj ki egy percre, kérlek! - szólok az öcsémnek, de ő sem hallgat rám. Sőt, közelebb jön.

Dee remegni kezd, és az ágy alatt valami, valahogy a kőre csattan. Mire odanézek, Nate már ott guggol kezébe véve a véres pengét.