5. Az olvasás öröme

*

John

Tegnap este még ismertem a betűket. Egymás mellett látva azokat, nyilvánvaló volt a jelentésük. Most be fogom bukni ezt a vizsgát, mert egyszerűen nem értem, mik ezek a fekete hangyák egymás mellett. Még a nevemet sem bírom ráírni a tesztlap tetejére. Nyilván eszembe jutna, hogy hívnak, de bent ragadtam.

Bent. El se hiszem, mi történt, hogy történt, és hogy voltam képes erre. El sem hiszem, hogy nem reszketek, és miért nem görcsöl az idegtől a gyomrom. A higgadtságom még inkább megrémiszt.

Nate szerintem soha többé nem fog szóba állni velem. És most már Scott sem. A rákot még tudtuk volna titkolni előle, amíg csak lehet, de hogy az anyját hova tüntettem egyik napról a másikra… Ezt nem úszom meg még a hat évestől sem.

Tekintetem újra a lapra téved. Talán érzékelem már, hogy hova kell felírni a nevem… Felállok, majd tétován újra leülök.

Nem kellene itt lennem. Nem kellene orvosnak tanulnom. A gyerekekért ma senki sem megy el az iskolába.

Nem kéne itt lennem… Inkább a rendőrségen kellene. „Tegnap eltűnt két rendőrtiszt és egy civil” „Újra botrány szele bűzlik a St. Anne zárda kőfalai közt” „Hosszú csend után ismét megalapozott a gyanú: a nővérek sötét titkot rejtenek” - jelenik meg szemem előtt a helyi újságok főcímei – és így újra eszembe jut, hogy kell olvasni a nyomtatott betűket…

Fogaimat egymáshoz szorítom, aztán mindkét kezembe tollat veszek, és öt perc alatt megoldom a tizenöt oldalas tesztet. Először állok fel, és adom be az oktatónak. Fejcsóválva adná vissza a tanárnő, hogy még nézzem át, hiszen az orvosi fakultáció alapkövetelménye ez a teszt, de félek, hogy megint elvesztem az olvasási készségem…

„Civil” - futnak a betűk szemem előtt, ahogy elkapom az épp megérkező vonatot.

„C-I-V-I-L” - csak ennyi. Csak egy civil. Az én apukám. Reggel nem találtam a borotvákat, sem a habot. A nyakkendőmet is ő szokta megkötni, és ő szól rám, ha nem egyforma a zoknim. Csuklóm megreszket, ahogy eszembe jut: a vizsgákra kabalából kölcsön szokta adni az óráját.

Nélküle még azt sem tudom, hány óra van.

A vonat csomóponthoz közeledik. Öt felé húz az akarat. Ötfelé tudnék átszállni.

A rendőr kapitányság az egyik.

De mi van, ha valahogy kibukik belőlem a tegnap este… Hogy eltemettem egy hullát a hátsó kertben?

Mehetnék Angie-hez a kórházba, akit ezután azonnal bezárattam. Nate-ért és Scott-ért a sulikba. Mehetnék egyből haza anyuhoz, aki katatón élőhalottként fekszik az ágyon a plafont bámulva, amióta csak elkezdődött apu keresése.

Vagy? Tán maradhatnék a síneken is, hogy gyorsan megoldódjon életem összes problémája.

Talán Nate-nek igaza volt. Talán mindenért a születendő unokahúgom a hibás. És nyilván az én fejemben is komoly gondok vannak, ha azt érzem – már pedig azt érzem: ezért csak még jobban szeretem őt.

*

Nate

- Mit írsz? - kérdezi Scott, miközben a jam-es kenyeret eszi. - John fogait rajzolod? - kérdezi teli szájjal.

- Nem, ez most fontosabb! - nézek fel rá az újonnan kezdett füzetemből. - Nagyit vizsgálom. A bőre színét, a szeme mozgásait, hogy pislog-e a hangomra, vagy csak erősebb hangokra. Hogy mozog-e, hogy ha én mozdítom, reagál-e, illetve ezen tényezők változásait – sorolom fel Scott-nak a feltüntetett főbb pontokat.

- És? Gyógyul? Te tudod, hogy mi baja van?

Az értékeket elnézve csalódottan rázom meg a fejem. Aztán felugrok, és a nappaliból egy könyvet hozok, és teszem az öcsém elé.

- Tessék! Olvasd hangosan, míg én kint vagyok – utasítom felcsapva a könyvet.

- Kint mit vizsgálsz a nagyin? - kérdezte.

- Kint a papit vizsgálom – sóhajtok, és tejet öntök neki egy pohárba. - Nagyi ablaka előtt lebeg.

- És ahhoz minek ásó? - mered rám, amikor a füzeteim után karomba veszem az előszobába állított kerti eszközt.

- John tegnap elásott valamit. Tudnom kell, mi az. Remélem, valami dög lesz! És végre dokumentálhatom a halál fokozatait!

- Én is látni akarom! - ugrik fel az öcsém.

- Először meg kell tanulnod írni és olvasni! - pirítok rá. - Gyerünk, kezd! Hallgatni akarom az ablakon át!

Csalódottan szusszan, elhelyezkedik a székben, és hangosan olvasni kezd:

- „Azt szeretném tudni (...), mi is van egy ilyen könyvben, amíg csukva van. Természetesen betűk vannak benne, melyeket papírra nyomtattak, de mégis valaminek kell még lennie benne, mert ha kinyitom, egyszerre előttem áll egy egész történet.”*

Rosszallóan tekerem a fejemet az öcsém olvasási készségével szembesülve. Nyökög, dadog, hebeg, habog, és biztos vagyok benne, hogy egy szót sem ért az egészből.

Közben megkerülöm a házat, és papi talpai alá állok: tényleg lebeg.

„Személyek bukkannak fel, akiket még nem ismerek, mindenféle kalandok, tettek és harcok fordulnak elő (…).”*

Jegyzetelni kezdek, miközben próbálom nem felidegesíteni magam azon, hogy Scott két éve tanul már olvasni...

„1. Felemelt karral sem érem fel a cipőtalpát. A legnagyobb ugrással sem.

2. Nem mozog, úgy függ ott, mint egy mereven tartott marionette-baba.

3. Sem a hangomra, sem tapsra nem reagál.”

4. Alatta sötétbarna pocsolya. Kb. egy liter, sűrű, kénszagú, édes és sós egyszerre az íze => valamiféle repülési üzemanyag csöpögés lehet.

Még egy ideig szólongatom, nézegetem, aztán becsukom a füzetet, és magamhoz veszem az ásót. Anélkül, hogy hátranéznék indulok hátra, oda, ahol John-t láttam éjjel munkálkodni.

*

Scott

„Ez mind benne van ugyanis valahogyan a könyvekben. El kell olvasni, hogy átélhessük, ez világos. De belül mindez már előre megvan.”*

Elfáradok, és meg is unom. John rettentően vastag könyveire gondolok. Ő nem csak végigolvassa, kívülről is tudja azokat. Nem hiszem, hogy ez normális dolog. Én semmi érdekeset nem látok a könyvekben.

Lopva kinézek az ablakon: Nate a kert végében ás. Nagyot sóhajtok unalmamban, de aztán észreveszek egy újságot az asztal távolabbi részén. Magamhoz húzom abban a reményben, hogy talán érdekesebb lesz, mint a Végtelen történet*.

„Tegnap eltűnt két rendőr és egy civil

Csütörtök esti óráiban érkezett a bejelentés North Side kertvárosi részéből, a St. Anne katolikus zárda közvetlen szomszédságából, miszerint a nővérek kegyetlen körülmények között tartják fogva az egyik náluk nevelkedő árva kamasz lányt.

A lánynak szerda este sikerült kiszabadulni, hogy segítséget kérjen egy arra sétálótól, de a menekülésre nem volt mód.

A panaszt bejelentő hetven év körüli férfinek a két járőrrel együtt a zárda felkeresése közben nyoma veszett.”

- Hogy jöttetek haza? - toppant be John, miközben bepillant a konyhába, aztán eltűnik, hogy lepakolja a cuccait.

- Nate eljött értem, aztán busszal - kiabálom.

- Mit olvasol? - szól vissza az előszobából.

Megijedek, mert az újságokat sosem hagyják, hogy olvassam. Azt mondják, túl sok benne a szörnyűség.

Ide-oda csúsztatom az asztalon, majd inkább csak ledobom a padlóra, és magam elé húzom a regényt.

- A végtelen történetet! - vágom rá jófiús mosollyal.

- Sebastian rájött már, hogy a könyv önmagát írja? - kérdezi, aztán az asztalhoz lép Nate füzetéhez.

- Honnan tudjam? Én csak a betűket olvasom szavakká.

- Nem érted, amit olvasol? - néz rám döbbenten, majd kinyitja Nate füzetét.

- Értem a szavakat, de nem tudom, miért pont azok vannak egymás mellett.

Arca aggodalomtól lesz ráncos, aztán elém tolja a füzetet.

- Olvasd!

- „A kés egy emem mélyen: nagyi nem reagál. A kés kettő emem mélyen: nagyi nem reagál. A kés három emem mélyen: nem reagál.

John hirtelen maga felé fordítja a füzetet. Szeme egyre kerekedik, ahogy halad le és le. Aztán nagy hévvel lapoz.

- Miliméter – suttog végül John, aztán elviharzik.

*Michael Ende: A végtelen történet