4. Szép emlékek

*

Nate

Tized annyiszor kérdezem meg, hogy jól van-e, mint amennyiszer valójában szeretném. De még így is sok, vagy legalábbis elég rondán néz rám, ahogy az állomás felé gyalogolunk. Pedig annyi mindent mondanék és kérdeznék ezen kívül is, de most még nem beszélhet.

A vonaton egymással szembe ülünk le. Én őt bámulom, ő az ablakot. Egyszer csak felém fordul, mire bepánikolva háttal az ülésnek csapódok.

- Ez hogy történt az arcoddal? - meresztem szemem a sebre, ami a szája alatt vöröslik.

Legyint és egy zsepibe fogja szájából a véres pamacsot, majd kidobja a vonat szemetesébe.

- Kidörzsölte a fogó, ne beszéljünk róla – mondja halkan, aztán újra az ablak felé fordul.

- Egyáltalán miért húzták ki a fogadat? Azt mondtad, már nem fáj?! Hogy már meghalt.

Gyorsakat pislogva fordul felém, és előre hajolva a térdeire támaszkodik.

- A holtakat el kell választani a környezetüktől. A holtakat, Nate, el kell temetni. Ha ott maradt volna így, akkor a fájdalmat a környezete vette volna át. Érted?

- Aha.

Bólint.

- És a te arcoddal mi történt, öcskös? - sóhajt egy nagyot.

- Erről se beszéljünk… - válaszolom halkan.

- Hányszor mondtam, Nate, hogy nem szabad verekedni? Hányszor?! - sziszegte felém.

- Nem szabad?! Amit anya készül tenni, azt talán „szabad”? Talán inkább mindenki azt csinálja, amihez csak kedve szottyan. Én miért ne tehetném?

- Akkor elmondom másképp – csúszik még közelebb. – Nem szabad rák ellenes kezelést kapnia, mert terhes.

- Jó, de nem muszáj annak lennie – akadékoskodok.

- De az, Nate! Te gyilkosnak nevezed a saját húgodat, de ha Angie elvetetné, akkor a saját anyádat is annak hívnád?

Dühömben felugrok, de a vonat épp éles kanyart vesz, így nekiesek az ablaknak. John utánam nyúl, és visszarak az ülésre.

- Tudom, hogy érted – folytatja –, és azt is tudom, hogy ez milyen nehéz.

- Te??? Ha tudnád, nem lenne kedved szexelni egyből a hír hallatán! - emelem fel a hangom.

- Sokszor, Nate, az van, hogy a mosoly mögött még akkor is könny van, ha nem látod – közli, aztán hátradől, és az ablakhoz fordul.
Néhány pillanat elteltével könnyek buggyannak a szeméből.

- Fáj? - kérdezem óvatosan.

- Hogyne fájna! - vágja rá. - Ő a testvérem! És meg fog halni! Te meg a sajátod halálát kívánod!

Én is sírni kezdek.

- Akkor most mi lesz? - reszketem.

- Én folytatom a vizsgáimat, te meg abbahagyod a verekedést – vonja meg a vállát, megtörölve a szemét.

A házig egyikünk sem szólalt meg. Már a veranda lépcsőn tartunk, amikor megtorpan.

- Miből gondolod, hogy szexeltem azzal a lánnyal? - mosolyodik el.

- Scott látott titeket az ablakból – vonom meg a vállam.

John bőre akkor valóban lefehéredett, szeme aprókat rezzent és még lélegezni is elfelejtett. A nagyi nyitja rá az ajtót a közénk fagyó csendre.

Ahogy ránézünk, könnyáztatta szeme még keservesebbé válik. Ajkához kap, és hátraszól papiért. Aztán úgy hátrál tőlünk, mintha szellemet látna. John-ra néztem, ő meg az én arcomat fürkészte.

- Fiúk – szusszan papi, miközben bekanalaz minket a konyhába.

- Apu! Fel kell hívnod a rendőrséget – kezdi John, miközben leül az asztalhoz.

- Megtámadtak titeket? - sikolt nagyi az asztalra csattintva egész testsúlyát.

- John-t is felképelted?! Te kis szaros! - rivall a képembe papi.

- Le fogják csukni, csak mert leskelődött az ablakból? - sikítok John felé.

- Mi? - döbben felém John. - Jaj, nem, dehogy! - Aztán nagyiék felé fordul. - Ez csak a fogó nyoma, nincsen semmi bajunk.

De nagyi ájuldozva a mellkasához kap, aztán a szavakat ismételgetve „csak a fogó” siet a mosogatóhoz.

- John! Mi folyik itt, fiam? - ül le papi is az asztalhoz.

A nagyi perdül, és vizes ruhát tesz John arcára.

- Jaj, nem kell, anyu-uu – ugrik meg a ruha érintésétől, aztán papi felé folytatja. - A nővérek zárva tartanak egy lányt. Évek óta egy sötét kútban tartják!

- Mi? Milyen lányt? - értetlenkedik papi.

Én vihogtam el magam először, ahogy John arca mélyvörös lett azonnal. Nagyi bepánikolt, és újra vizezve a ruhát próbálta lehűteni John-t. A papi szája is széles vigyorra húzódott.

- Johnathan! Nem kéne bevinni John-t a kórházba? Nem lesz megint valami randa gyulladás az arcában? - nyöszörgi nagyi a papinak.

Én még jobban hahotázni kezdtem. John még vörösebb lett. Kirántotta nagyi kezéből a ruhát, és a fejemhez hajította.

- Apu! Hallod, amit mondok? Egy kútba zárták a lányt!

- Ha kihívom a rendőrséget, töviről hegyire, minden részletet el kell ám mesélned, fiam – vigyorgott kajánul papi.

John idegesen fúj egyet.

- Nate! Húzz a szobádba házit írni! - förmed rám.

*

Ava

Honnan tudhattam volna, hogy a szeretkezés vérzéssel jár? Honnan láthattam volna, amikor a kút legmélye mindig sötét?

És honnan tudhattam volna, hogy a nővérek meg szokták vizsgálni a szennyes bugyikat? Meg sem magyarázhattam a havi menses-szel… Honnan gondolhattam volna, hogy azonnal száműznek ezért?!

Még életemben nem féltem ennyire, ahogy bekötött szemmel autóval szállítanak. Pedig ennél rosszabb helyem nem igazán lehet sehol. Csupán érzem… Minden kerékfordulással érzem, ahogy John-tól távolodok.

*

John

- Még a nevét sem tudom – vallom be apunak.

Szemem mély bűntudat könnyével telik meg, de ő váratlan mosollyal feláll az asztaltól.

- Ez az én fiam – szusszan büszkén, aztán az asztalra tesz két poharat.

- Nem, nem érted, apu! El akarom venni feleségül! - tör ki belőlem.

Egy üveg whisky-vel fordul meg nevetve.

- Ó-hó-hó-hó! Az elsőnél mindannyian ezt érezzük! De ez csak a kiskrampusz a gatyóban – mondja, aztán elém teszi az italt hozzákoccintva a sajátját. - Igyunk arra, hogy férfi lett a fiamból!

Apu szemébe ekkor szöknek könnyek…

- Nem gondolom, hogy most ihatok – mutatok az arcom felé. - És neked sem kéne, ha még beszélünk a rendőrökkel.

- Ezt a pillanatot nem szalaszthatjuk el – tolja közelebb a poharat.

Bizonytalanul bólintok, de engedelmeskedek. Azon kívül, hogy a lé végigmarja a torkomat és a gyomromat, iszonyúan csípi a szétdörzsölt számat… De a korty fele ki is buggyan a számon, mert még mindig zsibbad.

De őt ez nem hatja meg. Büszkén hátba vág díjazva a próbálkozásomat. Többször aztán nem is kell kérnem, már telefonál is.

Miután megérkeznek a tisztek, apu átmegy velük a zárdába. Én pedig lehozom a tanulnivalóimat, és nekilátok.

Persze, nem tettem volna, ha tudom, hogy aput akkor látom utoljára élve…

Teljesen belefeledkezem a tanulásba, még azt sem veszem észre, hogy teljesen rám sötétedik. A bejárati ajtó halkan nyílik, de őserővel robban be rajta Scott. Ordítva pattan neki a villanykapcsolónak, aztán a nyakamba veti magát.

Először rémülten nézem, aztán próbálom nyugtatni, szimultán kihúzni belőle, hogy mi történt. De csak ordít. Amikor felállok, az ölembe veszem, akkor kezd a nyitva hagyott ajtó felé mutogatni.

Lassan lépek az ajtó felé, karomban az unokaöcsémmel. A benti világosság teljes sötétséget hány az ajtón túlra. Kiszáradásig meresztem a szemem, amikor sikerül kivennem Angie sziluettjét.

- Ez Angie – sóhajtom megkönnyebbülten Scott-nak, aztán leteszem.

- Ez nem anya! - sikítja, és gőzerővel felrohan az emeletre.

- Angel? - szólítom meg halkan, de árnyteste meg sem mozdul.

Kezem óvatosan nyújtom a veranda villanykapcsolójához. Mielőtt felpöccinteném, a nővérem ujjait érzem meg a kezemen.

- Csak a szépre emlékezz! Ígérd meg, John, hogy csak a szépre fogsz emlékezni!

Nyelek egyet, és megnyomom a kapcsolót.