Hetedik rész

 

Carmona utcái rémült zsivajtól visszhangoztak – a városőrség ádáz küzdelmet vívott Don Luíz álruhás embereivel, és harcuk mind reménytelenebbnek tűnt. A halálra szánt őrség először fel sem fogta szerencséjét, amikor hirtelen pihent lovasok vágtattak közéjük s friss lendülettel rontottak az álruhásokra.

- Ismét, mint a régi időkben, igaz, Sandro? – üdvözölte Fernando az őrségparancsnokot, ahogy megpillantotta a fékeveszett kavarodásban.

Még pirkadat előtt tovább indult a társaság. Evésre nem volt idő. A nap már magasan járt az égen, amikor egy völgyhöz értek, melyben rendezetlenül sorakoztak a  hagyományos tipik. A tábor nyugati határán a lány békésen legelésző kecskéket és lovakat látott. A nap fénye beragyogta a völgyet, csak a tipik tetején át kiszivárgó füst zavarta meg a friss levegőt. A lánynak jól esett a nap melege. Az éjszaka teljesen átfagyott vékony köpenyében. Látta, ahogy gyerekek és felnőttek egyaránt rohannak az érkező csoport elé.

Egy legenda,a smaragd királyságból.

 

1.Fejezet

Részlet

 

A néma,sötét, szürkületben,a kastély lőréses ablakaira,vadul, záporoztak az esőcseppek. Ez a domb tetőre épített,bevehetetlennek vélt, erőd,biztosított,oly gyakran, védelmet,az alatta fekvő falvak lakói számárá.

 

Egészen távolról, városokon kívül,erdőkön és mezőkön túl,ki körvonalozódik a fellegvár formája. Méltóságteljesen emelkedve a táj fölé,félelemmel vegyes, áhítattal töltve el,az arra járók szívét.

Vámpír Sztorik 7. rész

 

Egy távoli rokon

 

Az utóbbi öt hónap nem volt túl mozgalmas. Mária utáni nyomozásom hamar kudarcba fulladt pedig őt kerestem minden éjszakai kóborlásom során, unos-untalan. Begolyóztam az egyedül léttől. A barátaimmal nem találkozhattam. Minden nap feszülten vártam a pillanatot, amikor a rendőrség az ajtónkon kopogtat. Amint megöltem azt a némbert tudtam, hogy el kell hagynom a várost. A gyász, napról napra felemésztett, egyre mélyebbre és mélyebbre gyűrűztem az önsajnálatban.

A lány körbenézett az apró hálószobában. Egyszerű helyiség volt egy ággyal, kicsi asztallal, és néhány elmosódott faliképpel tarkítva. Fáradt volt, és éhes. A hosszú, lovaskocsival megtett úttól még mindig remegett és szédült. Végignézett magán az előtte álló hatalmas tükörben: Sáros, fekete bőrcsizmát viselt, férfias inggel és köpennyel. Rövid sötét vörös haja kócos volt, az arca pedig maszatos a portól, ami az út során a bőrére tapadt. Benyúlt a köpenye zsebébe, és kihúzott belőle egy borítékot.

 

Hatodik rész

 

Florian mozdulatlanná dermedve simult az árnyakba borult házfalhoz. A vén kövek még mindig a nap forróságát árasztották, de a fiatalembert éppúgy rázta a hideg, mint az elmúlt télen, amikor egy éktelen viharban meghűtötte magát.

Nem sokan nézték volna ki belőle, de valóban tudott lőni; méghozzá kitűnően. Igaz ugyan, hogy csak mintegy unaloműzésből tanulta meg, amikor egy, a menyegzőjére hazaigyekvő zsoldoshoz csapódott végtelen utazásai során.

 

Barcelona. Olyan régóta álmodoztam arról, hogy eljutok ide. Ahogy egyre jobban közeledett a repülő a város felé, az izgalomtól, mintha pillangók lepték volna el a hasamat.

Egyedül indultam Budapestről, de egy csinos nővel oldalamon hagytam el a repülőt. Nem terveztem bárkit is felcsípni a repülőn. Így alakult. Az uniformist viselő hölgyeknek sohasem tudtam ellenállni. Ahogyan a repülőn nem tudtam várni, úgy a repülőtéren sem. Már az illemhelységben el akartam juttatni a gyönyörig, aznap második alkalommal.

Ez is elérkezett. A kilencedik életemet taposom és érzem, hogy minden nap gyengébb vagyok, közeleg a vég. Itt az idő, hogy összegezzem eddig történteket és elinduljak az utolsó utamra. Sokan úgy tartják, hogy nekünk, macskáknak hét életünk van. Ez nem igaz, erre én vagyok az élő bizonyíték.

 

Az első életem tartott a legrövidebb ideig.

Éppen csak megszülettem a világra, amikor úgy határoztak, hogy nem kell több éhes száj a házba. Így hát, társaimmal együtt bedobáltak egy zsák mélyére, és rövid zötykölődés után egy huppanás jelezte, hogy lemondtak rólunk.

Sejtésem majdnem beigazolódott, ugyanis előbb az étkezőbe visznek, ahol ezúttal komoly megfigyelés alatt fogyasztom el a „reggelit”. Megeresztek egy halvány, cinikus mosolyt, belül saját nyomoromon őrlődök. Úton a lakosztályom felé lehangoló gondolatok ezrei lepnek el. Rég tisztában vagyok vele, hogy sosem jutok ki, de most az utolsó esélyem is eljátszottam arra, hogy ismét szobatársam legyen. Magányosan, a saját elmém fogságában fogok megrohadni.

Ágyamhoz vánszorgok, hátam a falnak vetve ülök, és csak bámulok a semmibe.

Ötödik rész

 

- Nem tehetem.

A levél tompán puffant az asztalon, vörös pecsétviasszal szórva be a kétoldalt gondosan elrendezett pergamenkupacokat.

- Sajnálom, de a város egész esztendőben erre a nagy vásárra várt. Nyilván nem kell magyaráznom, hogy milyen fontosak nekünk a vámok is; a város számít rájuk – dőlt hátra a carmonai elöljáró a karszékében, és jólesőt kortyolt az előtte álló, ígéretesen harmatcseppes falú boroskupából. A hűvös máz alatt azonban majd’ szétvetette az indulat.