Madárcsipogásra ébredt. Hosszan nyújtózott, az addig lanyhadt izmai macskamód nyúltak meg. Mikor megérezte arcán a Nap simogató melegét, lassan kinyitotta szemeit. A gyönyörű csillag fehérarany fénye szinte megvakította, de ő ezt nem bánta. Ám ekkor hirtelen sötétszárnyú madárraj fogta körbe, és éles hanggal rivalltak rá. "Kelj fel!"

- Kelj, kelj, kelni kell! - énekelte boldogan válaszképp, miközben nyurga lábaival végleg lerúgta magáról az álom súlyos, meleg köpenyét. Mikor talpai leértek a frissen nyírt, szúrós, harmatos-hideg fűszálakra, érezte, ahogy a nedvesség bevonja a bőrét. Régen tapasztalt már ilyet, így gyorsan térdre esett, hogy még inkább magába szívhassa ezt a csodát. Kezeivel végigsimított a gyöngéd gyepen, markába gyűjtve az éltető folyadékot, majd sietve arca elé emelte tenyereit, hogy fürge nyelve letisztogathassa róluk a cseppeket. Friss ízük sósan tapadt a szájpadlására, a tengerre emlékeztetve őt. Szemeit lecsukva szinte hallotta a hullámok dalát, ahogy zöldeskék hátuk gyengéden simogatja a súlyos farönköket…

Lábait a mellkasához szorítva engedte, hogy a tenger bekerítse, és - hatalmas, pusztítani kész erejének ellenére - lágyan ringassa. Hisz nem volt ő más, mint egy apró csónak, hű útitársa az öreg bárkának. És bár néha elfeledve, jelentéktelenül evickélt csupán, ő elégedett volt a sorsával. Boldogan fogadott minden utast, aki a nagy hajóról átugrott rá. Taposta már fáját nyájas, nagyravágyó, igaz szívű, buta, ő nem ítélt felettük. Ó, dehogy kellett neki igazságot tenni… Megtette azt a tenger. Elragadta mind.

Most lábszárát elengedve hátradőlt, karjait madárként tárta szét. Repülni vágyott. A cseppek hideg csíkokat maguk után húzva potyogtak le a testéről, ő pedig csak emelkedett.

- Fel! Fel! - kiáltotta. Nem madár volt ő már. Annál magasabban szállt. Izmai, csontjai mintha léggé váltak volna, hangját messze vitte a hűs szél. A Nap felé tartott? Nem, hiszen rég elhagyta már azt. Cél nélkül száguldott keresztül a világegyetemen. Nem gátolta őt senki. Nem zengte többé nevét a bolygók ős szimfóniája. Csak suhant, át a végtelenen. Megállíthatatlanul. Még utoljára nevetett egyet, bár tudta, hangját falsul visszhangozzák majd a századok. Nevetett, mert így tartotta kedve. Nevetett, mert végre ő is igazán Szabad volt.

─ Cipői fülsiketítően csattogtak miközben végigmasírozott a keskeny folyosón. Jöttekor megnémult a csend. Hirtelen megtorpant, lenézett maga mellé. A vékony fémrács mögött egy újabb feküdt. Belépett hozzá. A szétrobbant villanykörte darabjai beterítették a cella hideg kövét. Ezen hevert a rab, teste vágásokkal volt teli. Az apró, éles szilánkok mélyen a húsába vájtak. Haláltusája szörnyű lehetett. Önnön vérébe fulladt. És mégis, a kintről beszűrődő, halvány, beteges fényben, az arcára száradt sűrű vér alatt… ─

A bolond mosolygott.