Első rész

A tengerészek elnyújtott kiáltásától megriasztott sirályok felrebbentek, és gyors csapásokkal szárnyaltak a kékellő magasba. Hosszan követtem röptüket, míg már nem tudhattam: az égen csapongó fehér foltok közül melyik a madár és melyik csupán szélkergette felhő.

Gyermekkorom óta szerettem ott üldögélni a kőkorláton és nézni a mindenféle égtáj felől érkezett embereket, hallgatni a pergő nyelvű árusokat, ahogy portékájukat magasztalják, s jókorákat lélegezni a sós párák és az étel- s italmérések felől szállongó fűszeres-zsíros aromák elegyéből. Leginkább mégis a hajókat szeretem; ahogy vesztegelnek, nemes vadra emlékeztetnek. Még fenséges nyugalomban pihennek, de ha feltámad a szél, feszülő vitorlákkal repülnek majd az Ismeretlen felé.

Az effajta békés szemlélődés ritka madár volt az életemben, bár, a mennyek ura a tudója, már igencsak rám fért. Mostanság ugyanis alaposan kijutott nekem a gondokból. Zekém alá rejtve szinte égetett a levél, amelyet reggel hozott egy vándorkereskedő. Pedig ártalmatlan irományként kezdődött: régi diáktársam értesített közelgő menyegzőjéről, mindenféle környékbeli pletykával fűszerezve. Sajnos a léha szóbeszédek közt akadt egy baljós is. Cimborám megírta, hogy kézre kerítettek egy régóta üldözött haramiát, egykori csempészt, aki a vallatáskor számos állítólagos bűntársát is megvádolta. „Köztük egy mifelénk közkedvelt fogadóst is; ha jól emlékszem, mi ketten is jártunk a tabernájában. Amilyen egy rokonszenves embernek tűnt, sose hittem volna róla…” – írta.

Én se hittem. És nem is fogom, addig bizonyosan nem, amíg oda nem megyek és fényt nem derítek a rágalmakra. Mert valóban ismerem mint tisztes fogadóst… meg jóval korábbról is. És túl sokkal tartozom neki ahhoz, hogy tűzbe hajítsam a levelet és a múltat feledve Pilatus módjára mossam kezeimet.

Az ebéd gyanánt vásárolt hagymával és hallal töltött lepény utolsó falatjainál tartottam, amikor egy ismerős barettet pillantottam meg a sokadalomban. Olyan fertelmesen toldott-foldott volt, hogy még egy koldusnak is szégyelltem volna odaajándékozni, tulajdonosa azonban vehemensen ragaszkodott hozzá. És valóban: a csúf fejfedőhöz tartozó sihederben Cristóbalra ismertem. Az unokaöcsémre, akit drágalátos nővérem varrt a nyakamba alig egy hete.

Úgy döntöttem, nem veszem észre. Bár a fiú az elmúlt napokban a karthausiakat is megszégyenítő némaságba burkolózott, konok hallgatása mögött megéreztem a keserűséget. Gondoltam, hadd csavarogjon kedvére szegény, hadd feledje a gondjait. Bár a málagai kikötő legszebb örömeihez még túl gyerek volt, azért látnivalót így is bőségesen találhatott errefelé. Nem szólva az ízletes csemegékről, amelyekből magam is alaposan befalatoztam. Ha elfárad, vélekedtem, úgyis hazatér magától is; minek rontsam el idejekorán az örömét.

Csakhogy akkor kissé oldalt fordult, hogy az egyik árusnak kifizesse a frissen vásárolt tőrt vagy kést, abból a távolságból nem láttam pontosan. És így észrevettem, amit addig nem láthattam: a vállára vetett iszákot. Nos, én meglehetősen sokféle módját ismerem a kikötő kínálta élvezeteknek, de olyanhoz még nem volt szerencsém, ami degeszre tömött útimálhát igényelne.

Rögvest leugrottam a korlátról és a nyomába iramodtam, mit sem törődve a hordárok, árusok és járókelők sokaságával, akik szókincsük legaljával jutalmazták cseppet sem finomkodó törtetésemet. Unokaöcsémet egy nyilvánvalóan közeli kifutásra készülő hajó közelében kígyózó, rendezetlen sorba verődött sokaság végén értem utol. Minden különösebb teketória nélkül ragadtam vállon, s magam felé fordítottam.

A tekintetében felvillanó rettenet és harag jobban szíven ütött, mint hittem volna. Elvégre alig egy hete él a fedelem alatt, jóformán semmit sem tudok róla… és hát ő sem a legjobb oldalamról ismerhetett meg eddig. Ugyan miért is kedvelne. Vagy egyáltalán, miért bízna bennem. Azt azonban sehogy sem értettem, hogy ezen miért szeretnék hirtelen olyan nagyon változtatni.

- Don Florian… Mit keres itt?

A szemöldököm a magasba szökkent a számonkérő hangtól.

- Ezt talán nekem egy cseppnyivel több okom van kérdezni – jegyeztem meg szarkasztikusan – Tehát… hallgatom a magyarázatodat, fiatalúr.

- Itt, Don Florian? – csaknem megható volt az igyekezete, hogy késleltesse az elkerülhetetlent. Kár, hogy én meg nem voltam érzelmes kedvemben – Nem gondolja, hogy már így is túl nagy feltűnést keltettünk?

Kétségtelen, ismertem el, körbepillantva a kihajózásra váró szedett-vetett népség kíváncsi-kárörvendő képén. Bár a botránykeltés soha az életben nem riasztott vissza túlságosan, és ennek csak az elmúlt napokban legalább két ékes bizonyságát is adtam. Először azzal, hogy fogadásból utánoztam a birtokomra vetődött csepűrágócsapat műlovarának mutatványait. Hajlékony és karcsú lévén könnyedén másoltam, sőt még cifráztam is őket. Mindig is rajongtam a lovaglásért; a különféle trükkökért éppúgy, mint a féktelen száguldásért a mezőkön át. Mások azzal vádoltak, hogy kísértem az Istent, hogy nem ismerem a félelmet. Megtetszett az ötlet, így hát vállaltam – de nem volt igazuk. Valóban nem féltem, de csak azért, mert feltétel nélkül megbíztam a lovamban. Amit mellesleg a környezetemben élő emberekről már nem feltétlen mondhattam el.

A másik alkalom pedig egy szenvedélyes, tánccal és más egyébbel töltött éjszaka volt a vidék leghírhedtebb kurtizánja társaságában. Amit könnyelmű fővel nem hálótermem rejtekében töltöttünk el, hanem egy fogadóban… és ezzel gyakorlatilag közhírré tettem a mulatságunkat.

- Valóban látványosság lett belőlünk – sepertem félre Cristóbal nem túl meggyőzően előadott aggályait –, de egy kissé késő már ezen aggódni, nemdebár? Egyébként arra már bizonyára ráébredtél, hogy a feltűnés engem egyáltalán nem zavar. Sőt kifejezettem élvezem. És erősen úgy vélem: ebben mi ketten nagyon is hasonlítunk.

Bár hangom és szavaim higgadtan csengtek, a kezemet olyan erővel szorítottam ökölbe, hogy jóformán a kesztyűn át is éreztem körmeim élét. Unokaöcsém arckifejezése ugyanis fájdalmasan ismerősnek tűnt. Ugyanaz a vakmerő dac lobogott a pillantásában, mint ami sok évvel ezelőtt engem is felűzött egy hajó fedélzetére. És csak az Ég meg egy tengerész kegyelmén múlt, hogy nem veszítettem a naivitásomnál többet.

Erőfeszítésem azonban kárba veszett, mert látszólagos nyugalmam csak még inkább feltüzelte Cristóbal indulatát.

- Mit számít?! Úgyis tudom, hogy nem hagyhat büntetlenül, de nem érdekel, megteszem én akkor is, ha itt az egész kikötő előtt ököllel vágna az arcomba, ha véresre korbácsoltatna, ha…

Most először éreztem késztetést rá, hogy valóban kezet emeljek rá. Még hogy ököl meg korbácsolás… sok mindenfélét terjesztenek rólam, de a kegyetlenség igazán nem szerepel köztük. És eszemben sem volt rajta kezdeni.

- Soha életemben nem emeltem kezet fegyvertelenre, és ezután sem tervezem – szűrtem a fogaim között – És ha szorult egy cseppnyi józanság abba a holdkóros koponyádba, akkor eszedbe se jut beismerni, hogy igenis van fegyvered. Mindezek után pedig igazán válaszolhatnál végre a kérdésemre is. Hová és miért?

Cristóbal konokul felszegte az állát és a karavella felé intett.

- Fel akarok szállni. Oda.

- Rögvest sejtettem, hogy nem úszni készülsz – tereltem kissé arrébb a sokadalomtól, vissza a kőkorlát felé, ahová a lovamat is kikötöttem. Hogy én szeretem olykor megbotránkoztatni a szájtáti népséget, az egy dolog, de az ő titkait semmi kedvem nem volt közkinccsé tenni. És ha ő maga nem vigyáz rájuk, akkor helyette is óvatos leszek – Megtudhatnám esetleg azt is, hogy merre készül az a hajó?

- Az Újvilágba.

Sejtettem, a kijelentés mégis úgy hatott rám, mintha gyomron vágtak volna, s kezdtem bánni, hogy olyan bőségesen ebédeltem.

- Ennyire meguntad a mi égtájunkat? Ugyan mi keresnivalód van neked a világ túlfelén?

- És ezt épp Don Florian kérdi? – fakadt ki – Hiszen mindenfelé beszélik, hogy senor is járt azon a földön! Meg kell értenie, hogy miért hív, miért vonz, hogy miért…

- Nem jártam – vágtam rá az igazat gondolkodás nélkül – És mivel te vagy az egyetlen élő ember, akinek ezt megvallottam, ezért leszel szíves megőrizni a titkomat.

Az Újvilág volt az első legenda, amely a nevem köré fonódott, és mentségemre szolgáljon, hogy nem én indítottam el. Az apám volt. Amikor dicstelen, bár valóban tengeri utamról egy ködös éjszaka leple alatt hazatértem, gőgje képtelen volt elviselni az igazságot… hát teremtett a világ számára egy másikat. Nekem pedig kemény leckét adott belőle, hogy a szó olykor nagyobb fegyver tud lenni, mint a legélesebb tőr.

Megjegyzésem hatásosnak bizonyult; unokaöcsém sóbálvánnyá dermedve állt meg az út közepén. A következő pillanatban pedig egy felingerelt nagyvad indulatával támadt rám.

- Hazugság!

- Ezt a vádat senki mástól nem tűrném el, és tőled sem fogom még egyszer.

- Kitűnő! – ragyogott fel a szeme könnyelmű fogadkozásomra – Akkor párbajra hív? Vagy elűz a házától?

Némán átkoztam magam, amiért meggondolatlanul fegyvert adtam a kezébe. Édes Uram, az a pár könnyelmű kaland, az a néhány megszegett böjt ekkora bűn a szemedben, hogy így kell büntetned érte? Vagy saját egykori nevelőim járták ki számomra ezt a vezeklést nálad odafenn? Mihez kezdjek én ezzel a gyerekkel, mondd? Bár legalább az esze jól vág, gondoltam fanyarul.

- Egyiket sem teszem, úgyhogy kár lelkesedned. Ellenben jó időre bezárathatlak a szobádba, és ráadásképpen sosem mondom el, hogy hol és mit láttam egykor az Újvilág helyett.

- Megkérdek én bárkit! – berzenkedett, miközben szorgosan szedte a lábát mellettem.

- Az imént már megmondtam: csak én tudom az igazságot. Ha mesékre vágysz, abban sincs semmi rossz, magam is szeretem a színes történeteket. Ebben az esetben azonban javasolnám inkább a könyvtáramat az ócska pletykák helyett.

- Hol járt hát? – kérdezte kelletlenül; a szemében azonban tagadhatatlan érdeklődés villant.

Egy pillanatig kiélveztem a helyzetet, eljátszva a gondolattal, hogy őszinte felelet helyett újabb árnyalattal gazdagítom az amúgy is túlzott bőségben keringő szóbeszédet. Egy ilyen szenvedélyes, a meggondolatlanságig heves flótásnak azonban képtelen voltam hazudni.

- Egy csempészhajón. Egyelőre legyen elég ennyi; a részleteket még ki kell érdemelned.

Utóbbi megjegyzésemet bizonyára a tenger felől feltámadó szél fújta el, mert Cristóbal látványosan nem törődött vele.

- Tehát foglyul ejtették? – kíváncsiskodott – Megkínozták? Akarata ellenére hurcolták oda?

Felnevettem. Pedig igazán nem voltam jókedvemben, de a fiú naivitása hihetetlen volt. Mellesleg a derű mögé kiválóan el lehet rejteni mindenféle váratlan felindulást is.

- Örülök, hogy ennyire csak jót hiszel felőlem, de egyáltalán nem voltam fogoly. Szabad akaratomból léptem a fedélzetre, bár akkor még úgy hittem: az Újvilágba tartunk. Ennyiben igazad van, egykor valóban szerettem volna eljutni oda. Amikor aztán végül kiderült róluk az igazság, gyorsan meggyőztek, hogy maradjak.

- Kincsek ígéretével? – fintorodott el olyan mély megvetéssel, amire csak a nagyon fiatalok és a nagyon öregek képesek. Az előbbiek általában azért, mert még nem ismerik az életet, az utóbbiak meg azért, mert már nem élhetik úgy, ahogy szeretnék.

- Akárhányszor eltűnődöm rajta, mindig más az értéke. Hol drágának tűnik, hol meg ócska rongynak, bár ez utóbbi azért meglehetősen ritkán esik meg; ahhoz túlságosan nagy örömömet lelem benne. Mindenesetre akkor épp Darius kincsével ért fel.

Időközben visszaérkeztünk a kőkorláthoz; Nocte élénk nyerítéssel üdvözölt. Biztatóan megveregettem a nyakát, míg eloldoztam, s úti előkészületképpen ismét megszorítottam a nyereg szíjait.

- De hát mivel vesztegették meg? – faggatott unokaöcsém.

Örömmel láttam, hogy a viszolygását egyre inkább őszinte kíváncsiság váltja fel. Szívesen provokáltam volna még, afféle könnyed törlesztéséként az elmúlt percek bosszúságáért, de a fáradtság váratlan erővel szakadt rám. Egyszerre elment a kedvem a további pengeváltástól, s hanyag vállrándítással beismertem:

- A tulajdon életemmel.

Olyan döbbenettel nézett rám, hogy majdnem megkérdeztem: te mit cselekedtél volna a helyemben. Végül nem tettem mégsem. Úgy döntöttem, jobb, ha nem hallom a választ.

- Eredj haza, Cristóbal – lendültem nyeregbe – Fontos teendőm akadt, ami nem tűr halasztást, és a te szökési kísérleted miatt így is késlekednem kellett. Amint hazaérek, nem tudom, mikor lesz, ne is kérdezd, de amint otthon leszek, elmondok mindent, amire kíváncsi vagy. Megígérem. Te pedig esküdj meg, hogy nem szállsz hajóra.

A szemében felvillanó lángtól ismét összerándult a gyomrom… csak egy pillanat s máris szétfoszlott a baljós előérzet. Cristóbal szívére tett kézzel, engedelmesen hajtott fejet.

- Nem indulok az Újvilágba. És nem is szállok semmiféle hajóra nagybátyám engedelme nélkül. Esküszöm.