10. Rész - Hol volt, hol nem volt….    

„Nem éreztem semmit a folyadéktól átitatva, de mint ha ahol a szívemnek kellene lennie, elöntené a forróság. Meg akartam érinteni az üveget, válaszolni akartam a lánynak, de képtelen voltam megmozdulni, csak néztem üres tekintettel, ahogy Zoe kisétál a helyiségből, és eltűnik az ajtó mögött.

 A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

Zoe valóban majdnem minden nap meglátogatott, még ha csak pár percre is.

9. Rész - A kozmosz titka

„- Üdvözöllek Huszonhármas. - szólalt meg az elöl haladó. - Sapax vagyok, a cindea nép corrilja. Beszélnünk kell veled. - Az egyik székre mutatott, és a hétszögletű asztal köré leültünk, mint két civilizáció küldöttei. Olyan érzésem volt, ha itt most jól válaszolok, akár az emberiség érdekeit is képviselhetem. Ez a gondolat hatalmas terhet tett a vállamra, de nem hátrálhattam ki alóla.

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

Lassan mindenki elhelyezkedett a hétszögletű asztalnál.

8. Rész - Ne állj szóba az idegennel!

„Valaki mögém lép, és egy nyakörvszerűséget kapcsol rám, majd eloldják a béklyókat. Megpróbálok felugrani, és Zoe segítségére sietni, de a nyakörv vöröses fénnyel világítani kezd, és mély hangon búgni. Én pedig úgy érzem, mint ha minden energiát elnyelne, és csak az üres fájdalom maradna. Összeesek, de nem ájulok el. Látom a külvilágot, de nem tehetek semmit. Felállítanak, és elhurcolnak, egy következő szintre, ahol majd megkezdődik a beavatásom.

7. Rész - Egy rossz nap

„Hirtelen minden elsötétült, mikor az emberek elsütötték a bunker alá rejtett E.M.I. ágyújukat. Annyira emlékszem, hogy arccal Zoe felé összeroskadok vele együtt. A fémlemezekig lecsupaszított arca felé nyúlok, de a hatalmas töltés teljesen kiüti a rendszereimet, és elsötétül a világ.                         

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

Egy negyvenkilences arca az, ami felrémlik.

6. Rész - Harc az életért

„Összenéztünk Zoeval, és a boldogság apró szikrája is, de megpislant bennünk, hogy a legesélytelenebbnek elkönyvelt lehetőségek közül mégis ez valósul meg.

- Minden képességünkkel azon leszünk, hogy az emberi ellenállási mozgalmat segítsük. - Válaszolta a lány Henrynek, majd követtük őt a tanácsterembe, hogy megbeszéljük a túlélő stratégia eme fordulatát.

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

A megbeszélés nem kezdődött túl rózsásan, ahogy az emberek fogalmaztak a helyzetüket tekintve.

5. Rész - A túlélők maradéka

„- Az egy negyvenkilences. - szólalt meg egy másik férfi a tömegből. - Ez a széria mellettünk áll. A kórházból már hármat kihoztunk. Bennük bízhatunk.

- Tegyenek rájuk egy-egy A.S.E.-t. Figyeljék meg őket. Százados! A magáé mind a három.

- Igen uram! - Lépett elő egy alig huszonöt éves fiatal nő a sorból.

Nem hittem volna, hogy az újonnan szerzett társunk lesz az, aki kihúz minket a legközelebbi slamasztikából!

A XXIII-as vagyok.

4. Rész - Idegen világ

„Hatvanhetes megfogta a kezem, én pedig a negyvenkilencesét, és rohanni kezdtünk az ablakok felé. Tudtam, hogy magason vagyunk, de ez most a legkevésbé sem volt érdekes. A mögöttünk tüzelő biztonsági egységek kilőtték az ablakokat, minket csak súroltak a lövedékek, így akadálytalanul ugorhattunk immár hármasban a hatalmas mélységbe, melyből fogalmunk nem volt hogyan, és merre tovább.

 A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

Sikerült a még meglévő romok között elrejtőznünk. Hatvanhetes, vagy inkább Zoe landolása bizonyult a legideálisabbnak.

3. Rész - A cyborg valóság

„- Igen. A huszonhármast felismertem, de téged nem ismerlek.

Megnyugodtam, hogy egy közülünk akire ráakadtunk, és nem egy idegen.

Nem sikerült még teljesen nyugtázni a dolgot magamban, mikor is egy csapat másik ötvenkettes is felbukkant a romok mögül, és E.M.I. kézifegyverekkel lesokkoltak bennünket. Innen megint a jól ismert sötétség az, amire „emlékszem”.

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

Mikor magamhoz tértem, Hatvanhetes már ébren volt.

2. Rész - Elpusztult világban

Az egykori laboratóriumból már két napja, hogy eljöttünk, de még életnek nem láttuk nyomát. Ellenben rendkívüli mozgásra figyeltünk fel már az elején. Számunkra ismeretlen szerkezetek járják az egykori város utcáit, és kereshetnek valamit. Hatvanhetes sem tudja, miféle gépek lehetnek, de fél tőlük. Nem mondta ki, de látom a vonásain. Tudom, hogy ő is egy olyan robot, mint én, vagy legalábbis majdnem olyan. Csak sokkal fejlettebb.

1. Rész - A Hatvanhetes

Ez a kép az, amire legközelebb „emlékszem”. Egy fiatal lány áll az állványom alatt, és engem szólongat. Hirtelen magamhoz térek, és rácsodálkozom a megmentőmre. Mikor körbe nézek, már csak a darabokban lévő szobatársaimat látom. Egyeseket még tart az állvány drótozata, mások teljesen szétszerelve, összetörve fekszenek a földön, melyet vastagon borít a por. A lány továbbra is a sorozatszámom szerint szólít. Huszonhármas.

Furcsa érzés volt, annyi szent. Ott sürgött forgott mindenki körülöttem, és engem néztek.

Azt hiszem ez az első, amire emlékszem. És hogy ki vagyok én? Ezt sajnos még nem tudom, de ki fogom deríteni.

Az első képek, amik a memóriámba égtek, egy laboratóriumban készültek. Szó szerint. Mert, hogy én állítólag készültem, és nem születtem, mint a legtöbben. Vagy ki tudja. Ez még elég zavaros nekem is.

Mikor magamhoz tértem, és a világ első képeit nézegettem, nem figyelt rám senki.