4. Rész - Idegen világ

„Hatvanhetes megfogta a kezem, én pedig a negyvenkilencesét, és rohanni kezdtünk az ablakok felé. Tudtam, hogy magason vagyunk, de ez most a legkevésbé sem volt érdekes. A mögöttünk tüzelő biztonsági egységek kilőtték az ablakokat, minket csak súroltak a lövedékek, így akadálytalanul ugorhattunk immár hármasban a hatalmas mélységbe, melyből fogalmunk nem volt hogyan, és merre tovább.

 A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

Sikerült a még meglévő romok között elrejtőznünk. Hatvanhetes, vagy inkább Zoe landolása bizonyult a legideálisabbnak. Az én bokaforgóim kissé megdeformálódtak, a Negyvenkilences pedig a mell lemezét horpasztotta be, ideiglenes energia ellátási problémákat szenvedve így.

Mindezt leszámítva egy alagút hálózatban meg tudtunk bújni. Információim szerint ez egy régebbi metró hálózat része, melyet a gépek még nem ellenőriznek, hiszen odafent vadásznak az emberekre.

- Miért hoztatok ki onnan? - kérdezte a lány. Legalábbis a felépítése erre engedett következtetni. Hatvanhetes és én egy sarokban ültünk, a Negyvenkilences tőlünk elhúzódva, és gyanakodva méregetett bennünket.

- Elmondták, hogy meg akartak semmisíteni, mert szembeszálltál a mestereiddel. - felelte Zoe.

Azt hiszem, tényleg emberibbé tehetnénk a kommunikációnkat, ha nem a szériaszámok szerint szólongatnánk egymást. Ez annyira nem tetszik Zoenak, de ha elég sokat szólítom így, talán elfogadja, hogy több mint egy gép. Legalábbis nekem.

- Azok nem mesterei senkinek. Csak manipulálják a gépeket. - felelte a különc társunk.

- Téged, és a szériádat nem tudták. Miért? - kérdeztem most én.

- A negyvenkilences széria egészségügyi célokra épített egység. A többihez képest jobban belénk táplálták az emberi élet fontosságát. - válaszolt, majd szünetet tartott. - És ti? A huszonhármasok egy bedobozolt széria, míg a… a te szériádat nem is ismerem.

- Én egy hatvanhetes vagyok. Fejlesztés alatt álltam, míg a támadás be nem következett. A huszonhármas pedig az egyetlen túlélő, akit ki tudtam szabadítani a laboratóriumból. Azt mondták, hogy vannak emberi túlélők, de mi nem találtunk senkit.

- Az emberek kisebb csoportokban mozognak, és támadják meg az idegenek szállítmányait, melyet a többi gép kísér.  

- Hogy érted azt, hogy idegenek? - faggatóztam tovább én is.

- Nem Földi lények. Nem tudom, hogy kezdődött a megszállás, és a gépek manipulálása, csak azt, hogy egy nagy villanást érzékeltem, majd minden bio életforma eltűnt. - felelte, miközben emlékképek után kutatott a lányszerű szerkezet.

- Mit kell szállítani az idegeneknek? - kérdezte Zoe. Azt hiszem illik is hozzá a név.

- Az emberi holttesteket. Nyersanyagot állítanak belőle elő, amik az ő gépeiket működtetik. - fújt egyet, majd felállt. - Azt hiszem, rendben van a cellám. Menjünk tovább. Mi a ti úti célotok?

- Az Akpatok-sziget. A cyborg építőközpont. Abban bízunk, hogy oda nem ért el a támadás. - Felelte Zoe. Összekaptuk magunkat, és elindultunk az alagútban. Hatvanhetes Zoe ment elöl, én Negyvenkilencest segítettem.

- Hogy lehet, hogy te is fellázadtál? - kérdezte tőlem, miközben a törmelékekkel küzdöttünk.

- Nem is hódoltam be nekik. Nemrég találtak ránk, és vittek a cyborg központba.  - feleltem. - Engem nem fertőzött meg a mestereik tudata. Közületek hányan maradtak, negyvenkilencesek?

- Nem sokan. A többségünket bezúzták. Az emberek nem bíznak bennünk, így egyedül próbálunk ellenállást tanúsítani.

Zoe kivezetett bennünket az alagútból. A helyzet itt sem rózsásabb. Romba dőlt minden. Találtunk a törmelékek között egy metró táblát, mely szerint a Little Bay metró állomás egykori helyén vagyunk.

- Nagyon eltértünk a célunktól. Még rosszabb helyzetben vagyunk, mint ahonnan indultunk. - mondta Zoe, mikor utolértük.

- Hogyan tovább? - kérdeztem. Ő csak állt, és láttam, ahogy a lehetséges variációk végigfutnak a processzoraiban, míg végül döntésre jutott.

- Vízi úton kell innen tovább mennünk.

- Azt nem lehet! - tiltakozott Negyvenkilences. - A gépeik folyamatosan járőröznek odafent is. Ha egy kiszúr bennünket, végünk.

- Innen nem mehetünk szárazföldi úton. Vagy a vízen megyünk, vagy a… - szakította félbe a mondatot, és a közeli romok felé mutatott. - Van ott valami. - suttogta.

Elindult a törmelékhegyek tetején. Olyan finoman, és kecsesen ugrott, mint egy macska. Végül eltűnt az egyik aljában. Negyvenkilencessel követtük őt a romoktól eltakarított szakaszon, míg végül utolértük. Egy kisgyermeket láttunk, egy plüssmacit szorongatva. Zoe a hegy aljánál guggolt.

- Ne félj! Ők a barátaim. - biztatta az apróságot, aki bizonytalan léptekkel a lány kitárt karjai felé indult. Hirtelen egy járőr fej része bukkant ki az épületromok hegyei közül, és az emberpalántára szegezte vörösen izzó szenzorait. Zoe oda rohant a gyermekért, felkapta, és iramodott is vissza felénk. A járőr tüzet nyitott, mire a lány magához szorította apró terhét, úgy próbálta óvni a lövedékektől, és a felcsapódó törmelékektől. Éppen csak elindultunk, mire katonák jöttek velünk szembe. Emberek, akik viszonozták az idegen szerkezet lövéseit. Mi kíséretet kaptunk egy óvóhelyig, ami néhány száz méterre volt, a fegyveresek pedig leterítették az óriás gépet.

Zoe átadta a gyermeket egy nőnek.

- Nem tudom, kik vagytok, de köszönjük. Hálával tartozunk nektek a kicsi Becca megmentéséért.

- Tettük, amit tennünk kellett. - felelte. - Gépek vagyunk, akik a cyborg központból szöktek. Menedéket keresünk, az idegenek elől. - Erre a kijelentésre a létező összes fegyvercső felénk fordult. A bizalom, amivel fogadtak bennünket villámgyorsan elpárolgott.

- Kutassák át őket bombák után! - adta ki a parancsot egy magas, idősödő férfi. Végigpásztáztak bennünket egy műszerrel.

- Uram, a mecha-scan szerint tiszták. - felelte a vizsgálatot végző ifjú.

- Az egy negyvenkilences. - szólalt meg egy másik férfi a tömegből. - Ez a széria mellettünk áll. A kórházból már hármat kihoztunk. Bennük bízhatunk.

- Tegyenek rájuk egy-egy ASE-t. Figyeljék meg őket. Százados! A magáé mind a három.

- Igen uram! - Lépett elő egy alig huszonöt éves fiatal nő a sorból.

Nem hittem volna, hogy az újonnan szerzett társunk lesz az, aki kihúz minket a legközelebbi slamasztikából!

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!