9. Rész - A kozmosz titka

„- Üdvözöllek Huszonhármas. - szólalt meg az elöl haladó. - Sapax vagyok, a cindea nép corrilja. Beszélnünk kell veled. - Az egyik székre mutatott, és a hétszögletű asztal köré leültünk, mint két civilizáció küldöttei. Olyan érzésem volt, ha itt most jól válaszolok, akár az emberiség érdekeit is képviselhetem. Ez a gondolat hatalmas terhet tett a vállamra, de nem hátrálhattam ki alóla.

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

Lassan mindenki elhelyezkedett a hétszögletű asztalnál. Sapax ült az asztalfőnél, az öt másik, körülötte. Ennyi óriási idegen között aprónak éreztem magam, így zavartan babráltam az asztal szélével, és vártam, hogy ők kezdeményezzenek, de mind egyre csak engem bámult, hát összeszedtem a bátorságom maradékát.

- Kik vagytok ti? - nyögtem ki végül, de mint ha órákat beszéltem volna. kiszáradt a szám.

- A galaxis másik szegletéből jöttünk a Földre, melyet már régóta figyelünk. - kezdett bele Sapax a monológjába. A többiek maguk elé bámultak, és hallgatták. - A galaxisban már régóta komoly vitákat képez az emberiség sorsa. Sokan úgy gondolták, hogy a fitosok túlteszik magukat az ön- és bolygó pusztításon, ám a teher egyre csak gördül előre, és halmozódik. Az galaxis úgy döntött, hogy közbelép, de az emberek hajthatatlan módon pusztítottak tovább. A cindeaiak, megkockáztatva azt, hogy elvesztik státuszukat a galaktikus tanácsban, szervezkedni kezdtünk. Több bolygórendszer a fitosok védelme mellett kardoskodott, ám idővel belátták, hogy hiába bíztak a javulásban, nem lábalnak ki belőle, így önként vállaltuk a bolygó újraformálását.

- Tehát egy galaxis döntött az emberiség kiirtásáról? - kérdeztem, egyre magabiztosabban, hiszen felháborított, hogy ismeretlen világokból döntenek egy számukra ismeretlen világról.

- Az emberi gonoszság nem ismer határokat. Egész fajokat irtottak ki szülőbolygójukon. A saját fajtájával szemben is kegyetlen, erkölcstelen nép. Idővel a legnagyobb védelmezőik is elfordultak tőlük, mikor egymás vérében fürödve ünnepelte egy-egy népcsoport, ön-ön nagyszerűségét. Az orvostudományuk is inkább egy bizarr cirkuszra hasonlít, ahol a beteg egyedeket megkínozva próbálnak segíteni, miközben a hadviselésük új fegyverein dolgoznak. - Eszembe jutott a laboratóriumban látott terem, amit Zoe mutatott meg. Egy pillanatra hátradőltem a székben, hiszen én magam is a saját szenzoraimmal láttam a borzalmakat, majd előre hajoltam, hogy tovább álljam a sarat, hiszen nem csak pusztítani, hanem építeni is tud az ember, erre a legjobb példa én magam vagyok. - Egy galaktikus egyezmény értelmében, a fejlett civilizációk nem használhatnak támadó eszközöket. A fitosok viszont csak pusztítanak, és mivel közel álltak ahhoz, hogy kapcsolatba lépjenek más civilizációkkal, lépnünk kellett, mielőtt a Föld problémái galaktikusra növik ki magukat.

- Segítséggel megváltoztathattátok volna az emberiséget. - érveltem a földiek mellett.

- A Földi civilizáció nem volt rá alkalmas, hogy kinőjön innen, így ki kellett őket irtanunk. - felelte maximális nyugalommal Sapax.

- Ezek szerint nem vagytok jobbak az emberiségnél. - vágtam rá a választ, melyre a másik öt ormányos is felkapta a fejét. A corril hátradőlt, újait összekulcsolva, a többiek pedig felváltva rá, és rám pillantottak, halk, búgó hangon motyogva valamit, és egymáshoz közelebb hajolva kommunikáltak.

- A Cindea népe ugyan olyan kegyetlen, és gonosz akár az emberiség. - szítottam tovább a tüzet.

- A Cindea népe tette, ami a kötelessége. A galaxis érdekében tettük, melyért a Földet lakó következő civilizáció hálás lesz, és istenként tisztel majd bennünket. - felelte még mindig nyugodt hangon Sapax.

- Hát ez a célotok? - kérdeztem kissé kifordulva önmagamból, hiszen a kegyetlenségük nem kisebb, mint az embereké. - Istenek akartok lenni? És milyen áron?

- Az ár nem számít. Csak az utókor fogja értékelni a munkánkat. - felelte, majd intett a csukott ajtó felé, mely kinyílt, és két idegen gép lépett be rajta. Felpattantam a helyemről, de tudtam, hogy nincs értelme ellenállni.

- Vigyétek a tartályba, míg a későbbi sorsáról döntünk. - adta ki a parancsot, amire a gépek felém indultak. - Valóban rendelkezel az emberi érzések alapjaival, ami nagyon érdekes. A következő világban lehetséges, hogy belőled állítunk elő egy civilizációt.

Az idegen gépek a hajó rakterébe kísértek, ahol egy üvegtartályba csatoltak, melyet felengedtek egy folyadékkal, ami teljesen lebénított, és a látásomon kívül teljesen elvesztettem minden koordinációmat.

Órákig lebegtem magatehetetlenül, és azon járt az összes processzorom, hogyan veszíthettem el így Zoet, aki valójában soha nem volt az, akinek én hittem. A gépszívem majd bele szakadt ezekbe a gondolatokba.

Egyszer csak kinyílt az ajtó. Csak a kékes fényt láttam, és egy árnyékot, ami felém indul. Mikor becsukódott az ajtó homályosan láttam azt a valakit, majd odalépett a tartályom üvegéhez, és arcát olyan közel tette, hogy lássam őt. Zoe volt az. Homlokát az üvegnek támasztotta, és csendben állt, majd rám pillantott.

- Tudnod kell, hogy nem árultalak el. - suttogta. - Tettem, amit tennem kellett. Nem szándékosan árultam el az embereket, de őket már nem menthetem meg. - Egy pillanat szünetet tartott, félre pillantott, majd bele a szemembe. - De téged még igen. Nem tudlak kivenni a tartályból, és azt sem, hogy mikor döntenek a sorsodról, de addig eljövök minden egyes nap. Ezt megígérem.

Nem éreztem semmit a folyadéktól átitatva, de mintha ahol a szívemnek kellene lennie, elöntené a forróság. Meg akartam érinteni az üveget, válaszolni akartam a lánynak, de képtelen voltam megmozdulni, csak néztem üres tekintettel, ahogy Zoe kisétál a helyiségből, és eltűnik az ajtó mögött.

 A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!