6. Rész - Harc az életért

„Összenéztünk Zoeval, és a boldogság apró szikrája is, de megpislant bennünk, hogy a legesélytelenebbnek elkönyvelt lehetőségek közül mégis ez valósul meg.

- Minden képességünkkel azon leszünk, hogy az emberi ellenállási mozgalmat segítsük. - Válaszolta a lány Henrynek, majd követtük őt a tanácsterembe, hogy megbeszéljük a túlélő stratégia eme fordulatát.

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

A megbeszélés nem kezdődött túl rózsásan, ahogy az emberek fogalmaztak a helyzetüket tekintve.

- Az idegenek tudnak rólunk. - tájékoztatott a helyzetről Henry. - A körülöttünk lévő kör folyamatosan szűkül. Egyre több járőrrel találkozni, bár a precizitásuk teszi lehetővé, hogy kikerüljük őket. Percre pontosan tudjuk, mikor és hol bukkannak fel. Fogytán van a holttest készletük, így egyre sürgősebb lesz nekik a túlélőket levadászni.

Zoe igyekezett az információk birtokában kiutat találni a menedékből, és a túlélőket is átvinni az Akpatokra, de nem bizonyult eredményesnek.

- Milyen esélyekkel támadhatjuk meg a központot? - kérdezte végül.

- Az embereink között nagyon kevesen rendelkeznek katonai múlttal. A fegyverekhez alig értenek. Egy csatában esélytelenek lennének. - felelte lemondóan a férfi.

- Hogyan élték túl a támadást? - tettem fel a kérdést, ami már az óta foglalkoztat, amióta Beccát megláttuk a romok között. - Zoe is érdeklődve tekintett Henryre, de előtte hozzám intézett egy értetlen pillantást, hiszen ez nem tartozik a stratégiánkhoz.

- A bio-mechanikus szerveink mentettek meg bennünket. - felelte végül, megosztva az emberiség túlélésének kulcsát. - Az orvostudományunknak köszönhetően egy-egy súlyos betegnek nem kellett donorra várnia, hanem mű szervekkel pótolhattuk azokat. A 2104-es vérválság után tudtuk pótolni a vért is bio-mecha vérrel. Így lehetséges, hogy olyan apróságok is vannak köztünk, mint a négyéves Becca. A szervek, amiket beültettek, vagy a „mecha vér” tett képessé bennünket arra, hogy túléljük a támadást.

Hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a tárgyalóteremnek kinevezett zsákutcát. Pánik tört ki a menedékben. Egy fiatal fegyveres rohant be közénk.

- Ránk találtak uram! A gépek itt vannak! - kiáltotta az alig pár méterre álló férfinek. Rögtön kifelé indultunk. A százados, akinek a gondjaira lettünk bízva a találkozás alkalmával már várt bennünket.

- Három járőr talált ránk. Másfél órája figyelik a kaput 2 és két és fél kilométeres távolságból. A hármas csapat visszatérte után támadtak meg bennünket. Az ágyúval kilőttünk kettőt, de megjelentek a darazsak. Kilőtték az ágyút, majd bombázni kezdték a kaput. - jelentette a valóban nem túl rózsás helyzetet.

- Miért csak most tudom meg ezt?! - csattant fel a férfi. A lány nem tudott mit válaszolni, csendben kullogott mellette, és próbálta tartani annak tempóját, ami nem volt egyszerű feladat a felbolydult tömegben. A rádió szobában a kommunikációért felelős fiatal fiú felpattant a helyéről, átadva azt Henrynek.

- Van még kint csapatunk? - kérdezte a századost, aki közelebb lépett, kihúzta magát, majd nagy levegőt vett.

- A hetes, nyolcas és tízes egységek uram. Jelentettük nekik, az itteni helyzetet, így elkerülik a bázist. Segítséget kérnek a keleti régiótól.

- A hetes, nyolcas és tízes csapat tud mindenről. Engem meg beavatnak a helyzetbe, amint leomlik ez a kóceráj. - motyogta félhangosan a férfi, miközben rádió kapcsolatot keresett, de eredménytelenül. A fiatal fiú zavartan lépett a szerkezet mellé, és kapcsolta azt be.

A középkorú férfi elpirult, hogy ezt nem vette észre, de, hogy szégyenét leplezze, a biztonság kedvéért belerúgott a rádió generátorába, hogy az tudja, ki az úr a szobában.

- Tapsi hapsi, itt az Ugrifüles! Sirkán az üreg szájánál! Ismétlem, Sirkán az üreg szájánál!

Zoe megfogta a karom, és kirángatott a szobából.

- Nézzük meg inkább a védelmet. Itt úgysem tehetünk semmit. - mondta, miközben sebesen végig vágtattunk a még mindig felbolydult tömegen. A kijárathoz érve felkaptuk a legközelebbi sokkolókat, és a védő harcvonal elé berobbanva tüzet nyitottunk a nyomuló gépekre. Bennünket nem fogtak az emberek ellen használ lövedékek. A támadók között voltak ismerős szériák, de a túlnyomó többséget még nem láttam. A fejünk fölött átrepült a már említett darázs, mely egy hatalmas robotpilótával ellátott vadászgép volt. A sorozattűz csúnyán felszaggatta a bőrünket, de álltuk a sarat. Hirtelen minden elsötétült, mikor az emberek elsütötték a bunker alá rejtett E.M.I. ágyújukat. Annyira emlékszem, hogy arccal Zoe felé összeroskadok vele együtt. A fémlemezekig lecsupaszított arca felé nyúlok, de a hatalmas töltés teljesen kiüti a rendszereimet, és elsötétül a világ.                         

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!