8. Rész - Ne állj szóba az idegennel!

„Valaki mögém lép, és egy nyakörvszerűséget kapcsol rám, majd eloldják a béklyókat. Megpróbálok felugrani, és Zoe segítségére sietni, de a nyakörv vöröses fénnyel világítani kezd, és mély hangon búgni. Én pedig úgy érzem, mint ha minden energiát elnyelne, és csak az üres fájdalom maradna. Összeesek, de nem ájulok el. Látom a külvilágot, de nem tehetek semmit. Felállítanak, és elhurcolnak, egy következő szintre, ahol majd megkezdődik a beavatásom.

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

Becipeltek a liftbe, majd elindultunk fölfelé. A lépcsőkön hozzávetőlegesen három emeletet jöhettünk lefelé, a liftben, (vagy legalábbis amit annak véltem), már ennek a többszörösét megtettük, mikor végre kinyílik az ajtó. Lassan kezd visszatérni az erőm, legalábbis a lábamon már meg tudok állni. Amint kilépünk a felvonóból, egy szerelőműhelyre emlékeztető helyiségbe kerülünk, melyet egyetlen hatalmas ablak világossága borított el. És ez a műhely mozog, mely az egészet még érdekesebbé teszi. Valójában az idegenek egyik járművére kerültünk, és nem az épületben lifteztünk. Az ismert gépek közül csak a kíséretem, akiket látok, az összes többi idegen szerkezet, akár a sorozó volt, mikor Vele idekerültünk. A tekintetük most nem volt olyan gyötrő, mint azé a példányé. Itt az épülettel ellentétben, kékes fényben úszott minden.

Egy magas, sötét árny mozdult felénk igyekezve. A fény annyira elvakította a szenzoraimat, hogy csak akkor tudtam szemügyre venni, mikor már csupán pár méterre állt előttünk. Egy idegen volt az.

Soha nem láttam még hasonlót sem. Jó két és fél méter magas teremtmény, robusztus kiállással. Az arcán egy kis ormányszerű nyúlvánnyal. A szemei apró kis pontok, lenyűgöző méreteihez képest. A bőre szürke, kissé ráncos.

- Végül mégis teljesítettétek a feladatot, amit rátok bíztunk. A corrilium értesített az emberek fészkének felfedezéséről. - szólt mély, orrból beszélő hangon. Az engem kísérőkre pillantott. - Térjetek vissza a helyetekre, további utasításig. - Az rám vigyázó gépek fejet hajtottak, és visszatértek az épületbe. Kettesben maradtam az idegen lénnyel, mely apró szemeivel most engem fürkészett.

- Nem tudjuk, miért vagy különleges. Rád nem hatottak az eszközeink, és kiszámíthatatlannak ítélt meg a corrilium. Ha rajtam múlna, beolvasztanálak, de a corril arra kért, fejtsem meg a titkod. Kövess engem. - Az ormányos idegen egy másik helyiségbe invitált, mely barátságosabb volt a műhelyszerűnél. Egy hétszögletű fémasztal, és hozzá annyi szék állt középen. A falra kivetítve idegen írásjelek peregtek, akár egy számláló. Egy ablakhoz lépett az idegen, mely addig lassú, lomha léptekkel követett. Beláthattam az egész várost, melyet ezek a gépek felperzseltek. A járőrök visszatértek a helyükre, a darazsak egész messze kalandoztak, és minden bizonnyal kutatták a keleti régió bázisát.

- A társammal mi történt? - kérdeztem, ami leginkább nyomasztott.

- A hatvanhetes széria még az invázió előtt be lett programozva a feladatára, nehogy az emberek találjanak benne valamit. - felelte. - A fitosok önmagukban nem lettek volna képesek megépíteni őket. Ezért megkapták a terveket anélkül, hogy tudták volna, hogy a saját végzetüket építik fel.

Nehezemre esett hallani, hogy Zoe, valójában az idegenektől származó, beépült egység.

- Természetesen fogalma sem volt róla, hogy ő valójában micsoda, amíg nem aktiváltuk a programot, ami blokkolja az önálló akarat illúzióját. Nem engedhettük, hogy bántódása essék, hiszen ezek az ügyetlen fitosok csak egyszer tudták előállítani azt a példányt, amire a mi inváziónkban hozzávetőlegesen több százra lett volna szükség. De a te megjelenésed a képben mindent megváltoztatott. Egy olyan szerkezet, mely azt hiszi, hogy emberi érzelmekkel van tele, a naivitás öngyilkos bombáját hordja magával. A hatvanhetes úgy rángatott téged, ahogy mi akartuk. Mikor megszöktetek innen, mi hátra dőltünk, és vártunk. A járőrök tudták, hogy követniük kell titeket. Az-az egy egység, mely majdnem megölte az ember gyereket, sodorhatta volna veszélybe a küldetést. Azt hittük, a hatvanhetest ott fogjuk elveszíteni. De a fitosok jókor voltak jó helyen, és a csapda aktiválódott. Várnunk kellett egy kis időt, hogy a bejáratot vizuálisan is ismerjük. Az emberek elővigyázatlansága pedig esélyt adott az elfogásukra, így megtámadtuk őket. - Az idegen szavai, mint egy-egy ütés a lelki agyamba, és szívembe, úgy hasítottak belém. Csak bámultam kifelé, és nem hittem el még mindig, hogy Zoe egy ügynök. Még ha nem is tudta, benne is megvannak azok az alapok, melyek közelebb vihetnek az emberré váláshoz.

- A hatvanhetest visszaépítjük a számítógépünkbe, míg a te sorsod minden bizonnyal a megsemmisítés lesz. Sajnálom, de a teremtőid ideje lejárt, és nem hagyhatjuk, hogy egy naivitással küzdő gép megakadályozza az apokalipszist. A corril beszélni akar majd veled. Felajánlást fogsz kapni arra, hogy csatlakozz a cindeaiakhoz. Minden bizonnyal visszautasítod majd. A már említett okra hivatkozva. Naiv vagy. - Az idegen lassan hátralépett egyet, majd magamra hagyott az ablak előtt. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben.

Ezek szerint, amit eddig átéltem a laboratóriumból való szabadulásom óta, mind-mind hazugságokra épül. Mikor megszöktünk, és az embereknek akartunk segíteni, valójában az is hazugság volt, hiszen csak eszközként részt vettünk abban, hogy megtámadják a menedékükben őket, ezzel is elvéve azoknak az utolsó reményeit, attól, hogy visszavegyék, ami az övék.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és hat idegen ormányos lépett be rajta.

- Üdvözöllek Huszonhármas. - szólalt meg az elöl haladó. - Sapax vagyok, a cindea nép corrilja. Beszélnünk kell veled. - Az egyik székre mutatott, és a hétszögletű asztal köré leültünk, mint két civilizáció küldöttei. Olyan érzésem volt, ha itt most jól válaszolok, akár az emberiség érdekeit is képviselhetem. Ez a gondolat hatalmas terhet tett a vállamra, de nem hátrálhattam ki alóla.

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!