7. Rész - Egy rossz nap

„Hirtelen minden elsötétült, mikor az emberek elsütötték a bunker alá rejtett E.M.I. ágyújukat. Annyira emlékszem, hogy arccal Zoe felé összeroskadok vele együtt. A fémlemezekig lecsupaszított arca felé nyúlok, de a hatalmas töltés teljesen kiüti a rendszereimet, és elsötétül a világ.                         

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

Egy negyvenkilences arca az, ami felrémlik. Az üres tekintetű gép segített magamhoz térnem. Sikerült minden túltöltött alkatrészemet megjavítania. Zoe nem sínylette meg annyira az E.M.I. hatásait, mint én. Egy darázshoz rögzített kalitkában repültünk, vissza a cyborg központba.

- Mi történt? - kérdeztem, miközben az áramköreimet gondosan kötözgető egészségügyi egységet félre toltam, aki ragaszkodott ahhoz, hogy befejezze, amit elkezdett.

- Az emberek elsütötték az impulzus ágyút, majd leálltak a gépek, és az ő védelmi rendszerük is. Egy következő hullámmal lebombázták őket, minket pedig magukkal hurcoltak. - felelte a lány maga elé dermedve, teljesen lemondva a szabadulás bármilyen formájáról. Rám pillantott, és a tekintete szinte valóban ordított a reménytelenségtől. Feltápászkodtam, hogy megnézzem, hol járunk. Mikor a ketrechez értem, az lesokkolt. Térdre estem, majd visszaültem oda, ahonnan felálltam. Hamarosan meg is érkeztünk a központba, ahol a tetőre leeresztettek bennünket. A kábel kioldása után megszűnt az energiamező a börtönünk körül, és már nyitották is kifelé. Ismét fegyveresekkel álltunk szembe. Ez már annyira rutinszerűvé vált, hogy pontosan tudtuk mikor mit kell tennünk. Amint kiléptünk a kalitkából megpillanthattuk a fogadóbizottságunkat. Két sorban sorakoztak fel a különböző szériák, sokkoló fegyverekkel ellátva. A mögöttünk lévők egy határozott ütéssel, a puskatussal unszoltak bennünket a továbbhaladásra. A tető nem volt nagy, így alig tízen lehettek körülöttünk. Annyi időm volt még, hogy lássam a bennünket szállító darázs landolását egy pár tetővel arrébb. Az épületek között pedig újabb idegen gépeket láttam. Hatalmas ásó gépek, melyek óriási krátereket vágtak már a földbe.

Az épület lépcsőházában kanyargós út vezetett a célállomásunkhoz. Az impulzus mellékhatásait még mindig éreztem. Nehezen tudtam tartani a tempót a társasággal, így elég sokat kaptam a puskatussal, hogy mégis haladjak. Néhány emeletet mentünk lefelé, mikor az egyik ajtónál már vártak ránk. Kinyitották, és beléptünk egy hatalmas terembe. Vöröses fényekkel volt megvilágítva, és maga az épület ablakai is vöröses-sárgás fényt engedtek át, különleges megvilágítást adva így a helyiségnek.

Két szék már elő volt készítve arra, hogy bekössenek bennünket. Tudtuk, hogy az emberek menedékével kapcsolatban minden információt tőlünk fognak lecsapolni. Szótlanul leültünk, és az üres tekintetű gépekre bíztuk magunkat (választás híján, hiszen a fegyveresek elég sokan voltak ahhoz, hogy meg se próbáljunk ellenállni).

Egy ötvenkettes lépett oda hozzánk. A technikájuk ugyan olyan, mint az embereké. Azzal a kivétellel, hogy kettőnk információit egyszerre, egy csomagban veszik le.

- Először is gratulálok, a feladatotok elvégzéséhez. Pontosan azt tettétek, amit a mesterek kívántak. Megmutattátok az emberek búvóhelyét, így sikerült a túlélőik egy részét elfogni, és a nyersanyag feldolgozóba szállítani. - Hirtelen hatalmas borzongás vett rajtam erőt. A sok ember, gyerekek, mind a gépek kezére kerültek, mert mi odavezettük őket a tudtunkon kívül. Zoera pillantottam, aki még mindig reményt veszve, üres tekintettel nézett maga elé.

- Kezdhetjük is akkor. - szakította félbe a pillanatnyi csendet a kihallgatónk. - Mi volt az emberek túlélésének kulcsa? - Én minden energiámmal a kérdésre való válasz megtagadásán voltam, ám mégis peregtek a képek. Zoe megfeszült a székben, a szeme befordult a fájdalomtól. Ismét láthattam a tanácstermet Zoeval és Henryvel, amint felteszem én magam a kérdést, hogyan élték túl a támadást. A lány értetlen pillantása, mely annyira elragadott, majd a férfi válasza, a kérdésre. Mindent lejegyzetelt az ötvenkettes.

- Hány titkos bázissal rendelkeznek az emberek? - tette fel üresen a kérdését a kihallgató. Ismét megfeszült Zoe a székben, és peregtek a képek, amint a rádiószobában Henry próbálja elérni a Tapsi hapsi fedőnevű bázist. Ennél többet nem tudtunk meg, úgyhogy a képek alig fél percig voltak láthatóak. A lány visszanyerte a normál testpozícióját, majd az ötvenkettesre pillantott.

- Ennél többet nem tudtunk meg róluk. - felelte, majd ismét maga elé bámult. A tekintete üres volt. A másik szó nélkül elfogadta a választ, és lejegyzetelte. Nem értettem, miért hiszi el ilyen könnyen, vagy legalábbis nem akartam elhinni.

- Hány egységgel rendelkezik a bázis?

Már meg sem feszült Zoe. Én küzdöttem a válaszadás ellen, de a lány gondolataiért nem felelhettem. Ismét a rádiószobában álltunk, a százados nagy levegőt vett, kihúzta magát, és már jelentett is Henrynek.   

„- A hetes, nyolcas és tízes egységek uram. Jelentettük nekik, az itteni helyzetet, így elkerülik a bázist. Segítséget kérnek a keleti régiótól.” - Az ötvenkettes elégedetten bólintott, a plusz információ hallatán.

- Engedjék el a Hatvanhetest. Töröljék a memóriáját. A Huszonhármast pedig készítsék elő a beavatásra. - adta ki az utasítást, majd elviharzott. Zoe béklyóit leoldották róla, majd ketten felsegítették, és elvitték a teremből. Én hiába próbáltam szólongatni, nem reagált. Az eddig oly kedves, és okos lány, aki mindig előrukkolt valamivel, most egy üres bábuként, magatehetetlenül engedelmeskedik, és megy, hogy elveszíthesse emlékeit. Én pedig hiába kapálózom, tehetetlen vagyok, nem tudok a bilincseimtől szabadulni.

Valaki mögém lép, és egy nyakörvszerűséget kacsol rám, majd eloldják a béklyókat. Megpróbálok felugrani, és Zoe segítségére sietni, de a nyakörv vöröses fénnyel világítani kezd, és mély hangon búgni. Én pedig úgy érzem, mint ha minden energiát elnyelne, és csak az üres fájdalom maradna. Összeesek, de nem ájulok el. Látom a külvilágot, de nem tehetek semmit. Felállítanak, és elhurcolnak, egy következő szintre, ahol majd megkezdődik a beavatásom.

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!