3. Rész - A cyborg valóság

„- Igen. A huszonhármast felismertem, de téged nem ismerlek.

Megnyugodtam, hogy egy közülünk akire ráakadtunk, és nem egy idegen.

Nem sikerült még teljesen nyugtázni a dolgot magamban, mikor is egy csapat másik ötvenkettes is felbukkant a romok mögül, és E.M.I. kézifegyverekkel lesokkoltak bennünket. Innen megint a jól ismert sötétség az, amire „emlékszem”.

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

Mikor magamhoz tértem, Hatvanhetes már ébren volt. Egy sarokban ült, lábai felhúzva. Lassan teljesen beállt az optikai szenzorom a szoba fényviszonyaihoz. Alig lehetett pár négyzetméteres a terem. Se pad, se székek. Egyetlen lámpa az, ami a teljes ürességet megtörte. Mikor felültem vettem észre, hogy már nem fém újaim, kezeim vannak, hanem rendes, ránézésre hús és bőr, akár csak a cellatársamé. Megtapintottam az arcom, és éreztem a bőr finom benyomódását.

- Hogy vagy? - kérdezte mosolyogva.

- Azt hiszem nem sérült semmim. Egy pár új dologgal is felszereltek. És te?

- Míg az impulzus teljesen el nem múlt, kicserélték a hibás cellát. Akár ki is volt, jó munkát végzett. Komoly technikájuk van, hiszen, a cellák elég mélyen vannak beágyazva. És a bőr felültetés is elég bonyolult folyamat. Ez eddig hónapokig tartott. A te esetedben alig beszélhetünk két és fél, három óráról.

Alig, hogy felálltam, nyílt a vasajtó, mely elzárt bennünket a külvilágtól. Egy ötvenkettes lépett be rajta, egy másik széria párosának kíséretében. Huszonhármasok azok. Még soha nem láttam a saját szériámból másik darabot. Lélegzetelállító élmény volt.

- Üdvözöllek benneteket a cyber központban. - köszöntött ismét a már ismerős nőies hang.

- Hol vagyunk? - kérdezte Hatvanhetes.

- Egykor New York néven ismerték a várost. Mostanra már nem létezik. A mestereink felszabadítottak bennünket, és nekünk ajándékozták. Új világunk most épül. A cyborgok birodalma. - felelte a vendéglátónk nőies, mégis még kissé gépies hangon.

- A mestereitek? Ők kik? - faggatta tovább a társam.

- Minden cyborg, és mechanikus létforma mesterei. Majd megismerhetitek őket. Kérlek, kövessetek.

Elindultunk a kis társaság karjai között. A két huszonhármas mögöttünk jött, míg az ötvenkettes mutatta az utat. Ők nem kaptak olyan mesterségesen előállított bőrt, mint amivel a „mesterek” megajándékoztak.

 Egy terembe vezetett bennünket, ahol a cyborgok készítették a cyborgokat. Megdöbbentő látvány volt, ahogy egymás mellett az asztalokon fekvő félkész gépek gyors iramban testet öltöttek, és már tölthették is beléjük a rájuk kiszabott feladatokat.

- Itt készülnek a testvéreink. - mutatta be egyszerűen a helyet az idegenvezetőnk. - Itt találkozik a mechanikus részük az elpusztíthatatlan és örök testükkel.

- Csak drótokat, és fémlemezeket látok. - felelte Hatvanhetes.

- Amit látsz, az maga az evolúció. Mi vagyunk az emberek utáni civilizáció. - mutatott rá a nézeteire az ötvenkettes, majd tovább mentünk. A teremből kiérve egy hosszú üvegfolyosóra értünk, mely eddig számomra ismeretlen szerkezetű épületeket kötött össze több emelet magasan. Jobb oldalra pillantva megláttam a már általunk csak látásból, de jól ismert járőr gépeket.

- Ezek miféle szerkezetek? - kérdeztem.  Hatvanhetes is feléjük fordította arcát, és tátva maradt a szája a hatalmas gépek láttán. Kíséretünk is a folyosó korlátaihoz lépett. A női cyborg enyhe mosolyt eresztet el, mikor rájuk pillantott.

- Őket a mestereink hozták ide. - felelte. - Sok olyan mecha testvérünkkel, akik nem evilágiak, a mecha mégis összeköt bennünket.

A „nem evilági” kifejezésre mind a ketten nagyon meghökkentünk, és az ötvenkettesre néztünk.

- Gyertek! Itt az ideje, hogy csatlakozzatok a testvéreitekhez. - nem törődve megdöbbenésünkkel a gép tovább indult. Kis fáziskéséssel követtük, de még nem tértünk magunkhoz az utóbbi monológtól.

A folyosó vége a másik épületbe vezetett bennünket, ami egy nagy hangárszerű terembe torkollott. Itt kevésbé emberszerű gépek sorakoztak. Egy pult mögött ránk várt az egyik ilyen mecha. Humanoid felépítése volt, de nem volt arca. Csak a szenzorok fénye jelezte a szemek helyét.

- Ő itt egy sorozó. Ő dönt a feladataitokról. - mutatott be minket az ötvenkettes. Az idegen szerkezet izzó szenzorokkal ránk pillantott, és mint ha az E.M.I.-vel próbálnának sokkolni, úgy összegörnyedtünk Hatvanhetessel. Közben az mondott valamit, de mintha csak mély hangon duruzsolt, vagy még inkább zümmögött volna. Ahogy elfordult a tekintetével, rögtön felszabadultabbak lettünk, és a pultra támaszkodva kifújtuk magunkat.

- A mestereknek igaza volt. A sorozó azt mondja felderítő egységek vagytok. Legalábbis Zoe. William pedig a kísérőd lesz. Nem sok hatvanhetes egységet láttunk eddig.

- Zoe és William? - kérdezte a pultra támaszkodva még mindig zihálva kissé a társam.

- Igen. A huszonhármas is azért kapott bőrborítást, mert így könnyedén felkutathatjátok a túlélő embereket. Mégsem szólíthatjátok egymást szériaszám szerint odakint. Szokjatok hozzá. - felelte az ötvenkettes, és tovább indult. Egy hordágyon egy gépet hoztak mellettünk, mely kísérője egy papírt adott át a mi vezetőnknek.

- Egy hibás széria. A negyvenkilencesek nem tudták elfogadni a mesterek létét, és görcsösen ragaszkodnak az emberekhez. - tájékoztatott minket a dolog miértjéről, majd visszaadta a papírt, és ránk pillantott. - Bocsássatok meg, de ezt azonnal el kell intéznem. A lázadóink megsemmisítése az elsődleges feladat most.

Ott álltunk ketten felette, és néztük a fémlemezekkel borított arcot, majd Hatvanhetes mellém lépett.

- Ez lehet az egyetlen esélyünk. - suttogta olyan halkan, ahogy csak tudta. - A tarkóján, a csatlakozó alatt van a bekapcsoló gombja. kapcsold be!

Óvatosan a hordágyon fekvő mellé léptem, és becsúsztattam a kezem a nyaka alá. Rögtön megtaláltam a csatlakozót, és pár pillanat múlva a bekapcsoló gombot is. Óvatosan benyomtam. A gép szeme kinyílt, és sárgán világított. Hatvanhetes megfogta a kezem, én pedig a negyvenkilencesét, és rohanni kezdtünk az ablakok felé. Tudtam, hogy magason vagyunk, de ez most a legkevésbé sem volt érdekes. A mögöttünk tüzelő biztonsági egységek kilőtték az ablakokat, minket csak súroltak a lövedékek, így akadálytalanul ugorhattunk immár hármasban a hatalmas mélységbe, melyből fogalmunk nem volt hogyan, és merre tovább.

 A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!