1. Rész - A Hatvanhetes

Ez a kép az, amire legközelebb „emlékszem”. Egy fiatal lány áll az állványom alatt, és engem szólongat. Hirtelen magamhoz térek, és rácsodálkozom a megmentőmre. Mikor körbe nézek, már csak a darabokban lévő szobatársaimat látom. Egyeseket még tart az állvány drótozata, mások teljesen szétszerelve, összetörve fekszenek a földön, melyet vastagon borít a por. A lány továbbra is a sorozatszámom szerint szólít. Huszonhármas. Nehezen nyílik szóra a szám, hogy jelezzem: hallom őt. Meg is lepődök, mikor a hang elhagyja a szám. Olyan gépies, amilyen gépies csak lehet. Ekkor döbbenek rá, hogy eddig még soha nem szólaltam meg, csak magamban gondoltam végig az élet dolgait, vagy a létezésem okait.

Ezzel a fogalommal még mindig nem tudtam napirendre térni, bár most, hogy van társaságom már nem is érdekel a dolog hirtelen.

- Örülök, hogy legalább téged ébren talállak Huszonhármas. - felelte végül. Segített lekecmeregnem a fogva tartó állványomról, és kioldotta a drótokat.

- Ki vagy te? - kérdeztem, ami először eszembe jutott.

- Én a Hatvanhetes vagyok - felelte. - Már majd egy napja óta bolyongom itt a laboratóriumban. Tudtam, hogy létezett egy alaksor, de nem találtam sehol, míg végül be nem szakadt a föld alattam.

Nem is figyeltem igazán a szavaira. Lenyűgözött, hogy végre egy hozzám hasonlóval beszélgethetek annyi év várakozás után, és ki tudja mennyi ideig voltam eszméletem nélkül, mire rám talált.

- Jól érzed magad? - Kérdezte miután feltűnően nem figyeltem a szavaira.

- Persze. Csak kicsit lassan töltenek be a processzoraim. Régen nem használhattak már. - feleltem.

A Hatvanhetes felállt, és szétnézett a szobámban. Megnézte a roncsokként heverő gépeket. Olyan angyalinak tűnt a félhomályban. - Mi történt itt? - kérdeztem. A lány, mint ha nehezen hallotta volna meg a kérdésemet lassan kezdte a választ.

- Nem tudom pontosan. Csak egy villanásra emlékszem a semmiből. - felelte lassan, bizonytalanul.

- Az emberek elmenekültek, én pedig be voltam kötve egy számítógépbe. - Keze óvatosan a tarkójához ért, ahol a csatlakozó található. Tudtomon kívül én is a saját csatlakozómhoz nyúltam, és bevillant a sok emlék, amiket az átjátszó kábelen keresztül belém tápláltak. 

- Hogy jöttél ki onnan? - Kérdeztem megtörve mélázását.

- A gép mellett tértem magamhoz, majd keresni kezdtem az embereket. Senkit nem találtam. Te vagy az egyetlen, akire ráakadtam.

Hangja elcsuklott. Ha nem árulja el, hogy ő is gép azt hittem volna, hogy ember. De ott vannak a csatlakozók. Tekintete mégis annyira csillogott, tele élettel.

Felém fordult, és elindult az ajtón kifelé.

- Nem hinném, hogy találunk még itt bárkit is. Fel kell mennünk a felszínre, és meg kell tudnunk mi történt. - mondta. Én teljesítve a kötelességemet követtem őt.

- Mióta lehetek bezárva a szobába? - kérdeztem, hátha ismeri a történetemet.

- A Huszonhármast 2095. június 26.-án leállították, és a fejlesztéseit a következő szériákba összpontosították. Hibásnak ítéltek meg. Nem vagy életszerű. - felelte, miközben a szeme sarkából engem figyelt. Egy ablak előtt a folyosón megálltam, és felé fordultam. Szinte, teljesen kitört a helyéből, de még volt benne pár szilánk, hogy lássam mit értettek életszerűtlen alatt. Egy fémlemezekkel borított arc nézett rám vissza, aminek a szemei és szája helyén csak lyukak vannak. Igazuk volt, mikor így nyilatkoztak rólam. Valóban csak egy bábu az, ami kívülről látszik a lényemből.

Hatvanhetes mögém lépett és vigasztalóan rám mosolygott.

- Én látom, hogy Te valójában ki vagy. - mondta azt, amit most hallanom kellett.

Kétségeim támadtak arról, hogy valóban gép lenne. Az emberektől sem sok kedvességet kaptam, de gépet sem láttam még, aki képes megvigasztalni a másikat. Vajon ő mi?

A törmelékeken keresztül vergődtük magunkat, majd nagy sokára elértük az egykor hatalmas épület alaksori bejáratát, melyet csak néhol lehetett meghatározni. Teljesen elpusztult az épület.

Székek, asztalok, darabokba, a berendezési tárgyak összetörve a földön hevernek.

- Merre tovább? - kérdezem az újdonsült társam.

- Nem tudom, merre juthatnánk ki az épületből. Próbáljunk meg felmászni rá - felelte.  Elindult a törmelékekből épült labirintus lépcsőn felfelé. Kissé lemaradva követtem őt.

Már több emeletet megtehettünk, de még midíg csak az itt-ott megmaradt lámpák félhomálya világította meg az utunkat. A lány két emelettel fölöttem lehetett, mikor megkezdte a túlélők felkutatását. Már több emeletet megtettünk, és innen már ő is bizonytalanul folytatja az utat.

- Nem látok holttesteket. - suttogta. Körül néztem, és valóban sehol nem lehetett látni az emberi élet nyomait.

- Hová tünhettek? - kérdeztem tőle. Lassan tovább mászott, majd felelt.

- Úgy tudom van olyan fegyverük, ami minden biológiai élőlényt elpusztít.

„Miért épít az ember olyan fegyvereket, amik elpusztítanak mindent?” hasított belém a kérdés. Megölik egymást, azért, hogy a túlélőik olyan előnyökhöz jussanak, amit csak így tudnak kiharcolni? Erre való a háború is? Hogy lehetnek úgy boldogok, hogy előtte mások vérét ontják?  

Az egyik emeletnél megáll a Hatvanhetes.

- Gyere! Meg kell néznünk valamit. - én, engedelmeskedve követtem. A rombadölt folyosó itt is félhomályba burkolózott. Az egyik kevésbé eltorlaszolt ajtón beküzdöttük magunkat. Amit ott láttunk az maga volt a horror.

Különböző emberi testrészek, szervek, és fejlettségű magzatok tartósítva kisebb nagyobb tartályokban.

- Ezek az emberek rémtettei, saját fajukkal szemben. - Mondta a lány, miközben a tartályok tartalmát figyelte. - Megbüntette őket a teremtőjük.

- Miért tesznek ilyet? - kérdeztem. A Hatvanhetes nem válaszolt. Borzadva néztük teremtőink rémtetteit önmagukkal szemben. Egy pillanatra eluralkodott bennem a gondolat, hogy én is kerülhettem vola az egyik ilyen tartályba, vagy hasonlóba, ahelyett, hogy egy szobában porosodom. Az a kis szoba most nagyon hiányzik nekem. Csendben kimentünk a teremből, majd folytattuk utunkat kifelé. Hamarosan már nem csak homályosfény derenget. Kiértünk a tetőre. A Hatvanhetes és én az összedőlt tetőszerkezet széléhez mentünk és néztük, ahogy lábunk alatt az egykor virágzó emberi civilizáció egyetlen elpusztult városként egyenlővé vált a földdel.

Hatvanhetes megfogta a kezem, én viszonzom a szorítást, és nézzük az egykori élő város helyét.

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!