5. Rész - A túlélők maradéka

„- Az egy negyvenkilences. - szólalt meg egy másik férfi a tömegből. - Ez a széria mellettünk áll. A kórházból már hármat kihoztunk. Bennük bízhatunk.

- Tegyenek rájuk egy-egy A.S.E.-t. Figyeljék meg őket. Százados! A magáé mind a három.

- Igen uram! - Lépett elő egy alig huszonöt éves fiatal nő a sorból.

Nem hittem volna, hogy az újonnan szerzett társunk lesz az, aki kihúz minket a legközelebbi slamasztikából!

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!”

A romok közzé beépített bunkerükbe vittek bennünket a túlélők. Becca végig Zoe kezét fogva sétált mellettünk, az emberek nemtetszésére, de nem maradt meg a nő karjai között, aki átvette őt tőlünk. Kellemetlen volt a mögöttünk sétáló fegyveresekre pillantani, akik rögtön felénk fordították a puskák csöveit, amint hátrapillantottunk. Hallgattuk amint a szétlőtt robotokon viccelődnek, vagy a legmegfelelőbb taktikákat osztották meg egymással a megsemmisítésükre.

Útközben nem találkoztuk egyetlen járőrrel sem, pedig majd háromnegyed órás távolságba meneteltünk. Mikor a bejárathoz értünk a jelszó megadása után kinyílt a rejtett kapu. A törmelékhegy alatt egész szabályos alagúthálózatot építettek ki az emberek. Néhány negyvenkilencest láttunk a járatokban, amint a sebesülteket látják el.

Bennünket a túlélők vezetőjéhez vittek, eldönteni, mi legyen a sorsunk. Egy zsákutca végén kialakított teremben már várt bennünket. Amint beléptünk a tervrajzokkal tele plakátolt szobába egy megégett arcú középkorú, kissé kopaszodó borostás férfi fogadott. A tekintete sugárzott az irántunk érzett megvetéstől. Talán Negyvenkilences mentesült ez alól némiképpen.

A kíséretünkből két fegyveres maradt, a kijáratot elzárva. Amit éreztem futkosni az alkatrészeimben, talán kevés lenne kellemetlenségként leírni. Zoe tekintetében is láttam a félelmet attól, hogy innen már nem megyünk ki egyben. Talán beolvasztanak. Megszöktünk az idegenek beolvasztása elől, hogy végül itt váljunk folyékony alkotó elemekké.

- Henry Clarke vagyok. Bár ez nem rátok tartozik, de bemutatkozom, hogy a formalitásokon túl legyünk. Azt beszélik, hogy megszöktetek a cyborg központból.

- Így van, eredeti… - Zoe megpróbálta elmagyarázni a helyzetünket, de a férfi rosszalló pillantására az egyik fegyveres lesokkolta a lányt. Én közelebb próbáltam lépni, de a térdforgóm alá irányzott ütéstől térdre rogytam.

- Majd beszélsz, ha kérdezlek. Egy nyilvánvaló kérdés merült fel bennünk ezzel kapcsolatban. Miért kellene elhinnünk, amit állítotok. A hiszékenységre alapozva így épülhetnétek be legegyszerűbben közénk. A negyvenkilencesek memóriáját töröltük, csak így maradhattak köztünk. Így veletek is ezt kell tennünk.

A pillanatra tartott kínos csöndben összedőlni látszott minden. Ha törlik a memóriámat, lehet, hogy minden általam emberi érzésnek megélt élményt elveszítek, és így valóban csak egy üres fémbábu leszek.

- De az egyikőtök egy teljesen új széria. A hatvanheteseket még csak tervrajzon láttam. A huszonhármas pedig az első példánya a szériájának, így sokad rangúan, de ő is bír némi értékkel. A negyvenkilencesen pedig ott a megsemmisítésre váró jel, tehát már okozott ramazúrit a központban, bár az ő memóriáját már rutinszerűen törölhetjük. A ti sorsotokról később döntünk.

Pillanatnyilag megkönnyebbültem, hogy legalább kettőnk emlékeit nem törlik. A két ajtónálló mögénk lépett, majd még ketten bejöttek, akik elvezették Negyvenkilencest, aki tudomásul vette sorsát, és lehajtott fejjel elindult az emlékeit elveszteni. Minket egy eldugott járatba vezettek, ahol két fegyveres vigyázott bennünket.

- Jobb esetben elengednek bennünket. Előfordulhat, hogy mégis csak törlik a memóriánkat, rosszabbik esetben megsemmisítenek. Ezek az előfordulható lehetőségeink. - Ecsetelte nem túl fényes esélyeinket Zoe. Tudtam, hogy számol a lehetőségekkel, de bíztam benne, hogy ha nincs köztük biztató, inkább megtartja magának. Magamba mérlegelve ugyanis vajmi kevés esélyt láttam rá, hogy elengedjenek bennünket. Ami azt illeti Zoe minden bizonnyal csak mondani akart valami biztatót is, még ha a valósághoz messze is áll. Két óra semmittevés után visszatért a Negyvenkilences, és Henry.

- A tanács döntött. A hatvanhetes winchesterét átnézzük, majd a huszonhármasét is. - A két őr, akik elkísérték az emlékeit vesztett társunkat most Zoeért jöttek. Egy pillanatra összeért a tekintetünk, mely mindkettőnk esetében félelmet sugallhatott, bár az emberek ezt nem vették, vagy nem akarták észrevenni. Tudtuk, hogy a négy fegyveressel szemben esélytelenek vagyunk, így minden ellenállás nélkül velük ment Zoe.

Egy óra elteltével hordágyon hozták vissza, és én következtem. Egy műszakilag kissé visszamaradt terembe kísért a két őr, majd egy székbe kötöztek. A csatlakozómba dugták az átjátszó kábelt, mely egy nagy monitoron mutatta az információkat, amikre kíváncsiak voltak. Kérdéseket tettek fel a központról, a gépekről, és a szökésekről. Mielőtt válaszra nyithattam volna a szám, éles fájdalmat éreztem a fejembe. Az emberek szerint a gépek nem éreznek fájdalmat. Ezt itt meg kell cáfolnom, mert amit éreztem az igen is fájdalom volt!

A monitoron vizuálisan már peregtek is az események, ahogy én láttam őket. Láthattam Zoe arcát ismét, amint aktivál a régi laboratórium alaksorában, a rémtetteket, melyeket az emberek lombikokba zártak, az elpusztult világot a romok tetejéről, az ötvenkettesek meglepetésszerű támadását, és mindent, amit csak akartak az emberek. Mikor kihúzták a kábelt, éreztem, ahogy a fáradtságtól elvesztem az „eszméletem”.

Legközelebb már arra „emlékszem”, hogy Zoe fölém hajol, és mosolyog.

- Isten hozott újra köztünk. - mondta szinte suttogva. - Még nem tudok semmi újat. Hamarosan döntenek a sorsunkról. - Így is történt. Henry és kis társasága ismét a szállásunkra látogatott.

- Vegyék le róluk az A.S.E.-ket. - adta az utasítást, majd felénk fordult. A két fegyveres letette a sokkolókat, majd lepattintották az apró robbanófejeket a csatlakozók mellől. - Tüzetesen átvizsgáltuk mind a hármatok emlékképeit, és összevetettük őket, majd egy hitelesség ellenőrzés után hitelessé is nyilvánítottuk őket. Képről képre igazatok volt, nem másították meg az emlékeket, és egyáltalán nem nyúltak a fejetekbe. Minden bizonnyal nem érezték szükségét, hiszen gépek vagytok. Nem tudom miért, és hogyan, de a tanács bízik bennetek. Bízom benne, hogy erősítitek majd a sorainkat.

Összenéztünk Zoeval, és a boldogság apró szikrája is, de megpislant bennünk, hogy a legesélytelenebbnek elkönyvelt lehetőségek közül mégis ez valósul meg.

- Minden képességünkkel azon leszünk, hogy az emberi ellenállási mozgalmat segítsük. - Válaszolta a lány Henrynek, majd követtük őt a tanácsterembe, hogy megbeszéljük a túlélő stratégia eme fordulatát.

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!