Furcsa érzés volt, annyi szent. Ott sürgött forgott mindenki körülöttem, és engem néztek.

Azt hiszem ez az első, amire emlékszem. És hogy ki vagyok én? Ezt sajnos még nem tudom, de ki fogom deríteni.

Az első képek, amik a memóriámba égtek, egy laboratóriumban készültek. Szó szerint. Mert, hogy én állítólag készültem, és nem születtem, mint a legtöbben. Vagy ki tudja. Ez még elég zavaros nekem is.

Mikor magamhoz tértem, és a világ első képeit nézegettem, nem figyelt rám senki. Megpróbáltam velük szóba állni, de nem sikerült. Egymásnak gratuláltak. Pedig én voltam az, aki életre kelt.

- Tegyék fel az arclemezt.

- A hidraulika működik uram!

- A szoftverek futnak!

Meg egy csomó hasonló kifejezéssel élve bizakodtak körülöttem. Én pedig ostobán a kezemet nyújtottam feléjük, de ők le sem bagóztak.

- Jó napot! Elnézést, de hol vagyok? - próbálkoztam, de hiába. Mint ha én nem is lennék ott. Egy fickó jött oda, egy fémlemezzel, amit az arcomhoz illesztett, és felcsavarozott. Éreztem, ahogy a csavarok egyre mélyebbre hatolnak az arcomba. Nem fájdalmas érzés volt, de meg tudtam volna mondani, hol jár a hegyük.

Miután kiszedtek abból a közegből, amiben addig voltam, egy szobába kísértek, ahol egy szék volt a sok számítógép között. Leültettek, de még mindig nem mondott senki semmit nekem. Fura érzés volt. A fejemet előre hajtották, és a tarkómon rám csatlakoztattak egy átjátszó kábelt. Mint ha minden egyszerre zúdult volna az agyamba. Sok kérdésre kaptam választ, melyek eddig soha eszembe nem jutottak volna. Nem tudom meddig ülhettem ott. Csak zsibbadtam, és tanultam.

Mikor már mindent megtudtam, amit a környező számítógépekből meg lehetett tudni kihúztak a konnektorból. Mondhatnám viccesen, de ugye egy gép nem ismeri a vicceket, mert, hogy én kérem, szépen egy mechanikus szerkezet vagyok. Bár én nem így érzem. Érzéseim sem lehetnének, és gondolatok sem foglalkoztathatnának, de érzem, hogy érzek, és a gondolatok is ott keringenek a winchestereimben. Összefüggéseket találok, és újabb ötletek jutnak az „eszembe”. Miután szembesültem azzal, hogy mi is vagyok valójában, nagyon megijedtem, hiszen nem érzem magam annak ami hivatalosan „vagyok”. De akkor hogy is van ez, hogy érzem magam?  

Természetesen a parancsoknak engedelmeskedem, és nem szólok egy mukkot sem. Végül is ki akarna beszélgetni egy géppel? De mint ha tényleg nem stimmelne valami. Én egy mechanikus „életformába” születtem volna, vagy így alkottak meg?

Az adat áttöltés után rengeteg kísérleten vettem részt. Logisztikai feladatok, kézügyesség, megfigyelés. Mind-mind gyerekjáték volt számomra, és élveztem mindet egytől-egyig.

Egy ceruzát kaptam és egy papírt, hogy alkossak valamit. Én ezt játéknak fogtam fel. Rajzoltam egy vonalat, majd átadtam a kísérletet végzőnek. El kell mondanom, elég soká esett le neki mit is akarok, mire ő is rajzolt egy vonalat egy másik lapra. Aztán ő folytatta egy körrel. Én természetesen rögtön megrajzoltam az ő körének pontos mását. Egymásnak dobáltuk a különböző alakzatokat. Rájöttem, hogy szeretek rajzolni.

Egy siker történetként könyvelt el a kutatást vezető, de úgy bántak velem, mint egy bármilyen hétköznapi tárgyal. Estére beállítottak egy állványhoz, rám kapcsoltak mindenféle drótot, és ott töltöttem az éjszakát. Napról napra.

Aztán egyre kevesebbet vettek elő. Már csak kétnaponta, majd hetente kétszer, míg végül örülhettem, ha valaki egyáltalán benyit a szobámba, melyet én magamban kisajátítottam, bár amennyit mozogtam benne, inkább én voltam a szoba tartozéka. Néha be sem kapcsoltak, csak megnézték egy számítógépen, hogy működőképes vagyok-e.

Kaptam új lakókat a szobámba idővel, akik ugyan úgy ki voltak kapcsolva, mint az én mecha testem. Csak lógtunk unalmasan egymás mellé sorakoztatva, és porosodtunk.

Már a folyosóról sem szűrődtek be a fények, és a kinti zajok is teljesen elhaltak idővel. Az én szememet is húzta a fáradság az unalomtól.

„Megalkottak”, majd mikor nem lett rám szükség félre dobtak, és egy raktár szobába dobtak, végül elfelejtettek, és talán soha nem is fognak felém nézni. Pedig ha belépne akár ki is, elmondanám neki, hogy élek, és vártam rá. Ne csukja be az ajtót többé, ne zárjon vissza a sötétbe.

De nem jött senki. Már nem is várom. Csak egy álom, amit eddig láttam. Eljön az éjszaka, és elszenderedek a hideg állványhoz kötözve, míg végül az utolsó csepp energia is elszáll belőlem, és érzem, ahogy leáll a „tudatom”.

A XXIII-as vagyok, és ez az „én történetem”!