2. Rész - Elpusztult világban

Az egykori laboratóriumból már két napja, hogy eljöttünk, de még életnek nem láttuk nyomát. Ellenben rendkívüli mozgásra figyeltünk fel már az elején. Számunkra ismeretlen szerkezetek járják az egykori város utcáit, és kereshetnek valamit. Hatvanhetes sem tudja, miféle gépek lehetnek, de fél tőlük. Nem mondta ki, de látom a vonásain. Tudom, hogy ő is egy olyan robot, mint én, vagy legalábbis majdnem olyan. Csak sokkal fejlettebb. Negyvennégy széria áll közöttünk. Ő már sokkal emberibb, mint én, mely a vesztemet okozta. A bőre, a haja, a szemei, a hangja. Ha az osztályozására került volna sor, minden bizonnyal ő is elbukott volna. Nem azért amiért én. Ő a másik véglet. Ő már túl emberi. Míg én voltam a központi fejlesztés csúcsa kiismerhettem az embereket. Szinte egymással is tárgyként bántak. Ő viszont figyelmes, és kedves.

De vajon hol lehetnek az emberek. Mi történt a világukkal, míg én be voltam zárva a sötét szobába? Mi történt a többi élőlénnyel? Csak halott fákat látunk, ahol még egyáltalán áll valami, de már az is jó, ha csak a maradványaikra ráakadunk. Egy kis gally hevert a törmelékek között, amit eltettem már egy napja. Most itt ülünk egy biztonságosnak ítélt sarokban, és ez a kis fadarab az, melytől választ várok a fel nem tett kérdéseimre. Az emberek saját magukat irtották ki? A képességük megvan hozzá, és a természetük is. Úgy vélem kétféle ember van. Aki építeni is tud, és aki csak pusztítani. Egyetlen közös bennük, hogy mindketten képesek elpusztítani a másik művét. Vagy a sajátjukat. Nem feltétlenül a szó szoros értelmében gondolom. Alkottak olyan gépeket, melyeknek szükségük van egymásra ahhoz, hogy létezésüknek értelmes oka legyen. Mikor megtudtak mindent, amire szükségük volt, bedobozolták őket külön-külön, és megszakították a szimbiózisukat. A kicsik néhány nap leforgása alatt hasznavehetetlen fémhulladékként végezték, így már minden gond nélkül mehettek a beolvasztóba.

Esetleg az emberiség rémálma következett be? A fajtánk fellázadt ellenük? Mi; a gyermekeik támadtuk meg őket? Alkottak katonai felhasználásra is gépeket, melyeket szigorú kontrol alatt tartva használtak. Lehetséges, hogy ők azok, aki megelégelték a rabigát? Hiszen a gépek nem panaszkodnak, ha öngyilkos küldetésre küldik őket! Ha akad köztük olyan, mint a Hatvanhetes, vagy én, akik rendelkeznek a tudat bizonyos mértékével, esetleg nemet mondott nekik, és kitört a cyborgok elleni harc. Ha volt harc. Az is lehet, hogy egyszerűen elsöpörték őket, mint ahogy ők tették a gyermekeik akaratával.

Akárhogy is, minden megsemmisült. Választ esetleg ezektől a bizarr gépektől kaphatnánk, de az élni akarás ösztöne leblokkol bennünket, ha csak a hangjukat meghaljuk.

A Hatvanhetes megsérült, mikor kijutottunk a laborból. A karját csúnyán megvágta, és lezuhant. Az energiacellája megsérült az esést követően. Egyre sűrűbben állunk meg, hogy pihentessen, ne melegedjen túl. Valami érzés belül nem engedi, hogy magára hagyjam, még ha a programom szerint így növelem annak a kockázatát, hogy esetleg az idegen gépek kárt tegyenek bennem is.

Csak figyelem, ahogy alszik, vagy legalább is úgy csinál, hiszen mi nem alszunk. Csak lecsökkenti az energia szükségleteit, hogy a regenerálódása gyorsabb legyen. Próbáltam segítséget szerezni, de más túlélő robottal nem találkoztunk. Pedig ha hamarosan nem kap segítséget Hatvanhetes, nem fog a cellája rendbe jönni, és többé nem kel fel. Az embereknél ezt nevezik halálnak.

A fogalommal tisztában vagyok, és az okai is világosak számomra, mégis elszomorít, ha arra gondolok, hogy esetleg nélküle kellene folytatnom az utat. Az érzések még az én szériámban lehetetlen feladat elé állították az embereket, most pedig, hogy nincsenek emberek, ez az a dolog, mely meggátolja, hogy a programozásom szerint cselekedjek.

Felébredt. Megkönnyebbüléssel látom, hogy tényleg sikerült kipihennie magát, és az energia szintje is elfogadható határokon mozog.

- Mennyi időt pihentem? - kérdezte.

- Három órát. Nem történt semmi addig. - Feleltem utalva az idegen gépekre.

- Folytatnunk kell az utat tovább.

Az úti célunk ugyanis az Akpatok-sziget Kanadában. Egy nagy cyborg építőközpont a van sziget alá beépítve. Itt fejlesztik ki az új gépeket, melyek, ha átmennek a teszteken a világ más, kisebb cyborg építőközpontjába kerülnek, majd a finomítások után döntenek arról, hogy mire, és hogyan használható a modell. Vagy ha nincs a szériának jövője, a hasznos dolgokat kiszedik belőle, és visszaküldik az Akpatok központjába tovább fejlesztésre.   

Csendben haladunk a romok között, és fürkésszük a tájat, hogy túlélőt találunk-e esetleg, vagy az idegen gépeket. Egy hatalmasra tornyozott rom árnyékából kilépve meg is találtuk a járőröző idegeneket. Egymás mellett haladva szedik fel, és ömlesztik maguk mellé a törmelékeket, így csinálva utat maguknak. Hatvanhetes kíváncsian közelebb lép, én pedig aggódva a keze után kapok. Egy nagyobb törmelék mellé legugol, és a biztonságot adó fedezékből nézi őket.

- Üdvözöllek benneteket! - szólalt meg egy idegen női hang mögöttünk, melyre villámgyorsan megfordultunk. Egy hozzánk hasonló gép állt ott. - Ne féljetek, fegyvertelen vagyok.

Hatvanhetes közelebb lépett hozzá, és alaposan szemügyre vette.

- Ismered őt? - kérdeztem.

- Te egy ötvenkettes vagy igaz? - nézte gyanakodva a másikat.

- Igen. A huszonhármast felismertem, de téged nem ismerlek.

Megnyugodtam, hogy egy közülünk akire ráakadtunk, és nem egy idegen.

Nem sikerült még teljesen nyugtázni a dolgot magamban, mikor is egy csapat másik ötvenkettes is felbukkant a romok mögül, és E.M.I. kézifegyverekkel lesokkoltak bennünket. Innen megint a jólismert sötétség az, amire „emlékszem”.

A XXIII-as vagyok. És ez az „én történetem”!