- Mint a regényedben, amit olvastam – szakította félbe Theresa.

Nem volt benne biztos, hogy sikerült felfognia, amit hallott.

- Igen – válaszolta William. – Magamról írtam. Olyan nehéz ezzel a lelki teherrel együtt élni. Miattam égett le egész London, haltak meg emberek. Megérdemeltem a bűnhődést.

- Miféle bűnhődést? – kérdezte Theresa.

- Hogy vámpírrá váljak és vezekeljek.

- Szóval ezért tetted? A vezeklés miatt? –nézett a szemébe Theresa. Nem lehet rossz ember, vagy akármi is legyen.

4. fejezet

A tűzvész

„1666-ot írtunk. Londonban a hőség az elmúlt hónapokban elviselhetetlenné vált. Szokatlan volt ez a hidegvérű angolok számára, ahogy a külföldiek neveztek bennünket, de a levegő szinte fojtogatott. Minden melegrekord megdőlt, amit feljegyeztek. Ezért persze nem csak a kánikula volt okolható, hanem a zsúfoltság is, ami akkoriban a városban uralkodott. A házakat minden rendszer nélkül, egymás hegyére-hátára építették, sajnálták a jó anyagot elhasználni, ezért mindent a közeli erdőkben fellelhető fákból tákoltak össze.

Theresa felvette a naplót s elindult a kertbe, hogy folytatja az olvasást. Már nem sok volt belőle hátra. Elolvasta a részt, melyben Madison leírta, milyen volt Elisabeth temetése, s hogy ez milyen hatással volt későbbi életére. A férfi össze volt törve s megszállottan kereste a lánya gyilkosát. Közben említést tett újabb eltűnésekről, s célzott is rá, hogy tudja ki okozta Elisabeth halálát. A gondja meggyűlt a rabszolgáival is, hiszen azóta, hogy ott találta a lányát vérbe fagyva közöttük, lázadozni kezdtek ellene.

3. fejezet

A múlt árnyai

William Taylor pontosan tudta, hol találja őket. Ahogy leszállt az éj, elindult. Végigsétált a város főutcáján, a Hudson utcánál jobbra fordult, majd megtorpant. Még egyszer átgondolta, amire készül, majd ismét megbizonyosodott róla, hogy helyesen teszi. Muszáj. Theresa érdekében. Könnyed mozdulattal leemelte a csatorna fedelét, s elindult lefelé a létrán. Odalent bekapcsolta az elemlámpáját, s beleszagolt a levegőbe.

Kedd este volt. Szokásához híven és abban a reményben, hogy viszontlátja Williamet, Theresa elindult a könyvtárba. A kabátját a fogasra akasztotta, kissé lehűlt az idő az elmúlt napokban, pedig még csak szeptember elején tartottak. Már hívták az egyetemről, hogy még egy-két hónapig megoldható a helyettesítése, de ha nem tér vissza hamarosan, akkor lehet, mást keresnek erre a tanévre. Theresa azonban nem tudott bíztató választ adni. Fogalma sem volt, meddig kell maradnia.

Theresa Harris izgatottan ült le a kávézó félhomályában, s rendelt egy kávét. Kissé hideg volt a szél, átfázott, míg elsétált a Corrington utca sarkáig. Nem telt bele néhány perc, megjelent William is. Elnézést kért, amiért elkésett. Ő nem kért semmit a pincérnőtől.

- Este még elalvás előtt elolvastam néhány oldalt – kezdte a nő, mintha valami érdekes felfedezést tett volna.

- A hangjából ítélve valamit talált – nyugtázta William, s ha lett volna még szíve, az a torkában dübörgött volna.

Kedd este volt. A sötétség már letette lábát a földre, s az alkony homálya borította el a várost. William befejezte az aktuális fejezetet, becsukta a laptopját és öltözködni kezdett. Felvette a kockás inget a kedvenc farmeréhez, majd a fekete bársony zakót. Egyetlen pillanatra megfogta a nyakában lógó talizmánt, aztán elrejtette a ruhája alá. Ez a mások számára talán ijesztő „ékszer”, neki biztonságot és reményt jelentett. Amíg ezt birtokolja, nem bánthat másokat.

2. fejezet

William

William csendesen sétált végig a régi nyírfasoron, ami a házához vezetett. A hold fénye beragyogta az eget, s mindent láthatóvá varázsolt a közelben. A fák lombját langyos szellő lengette, mely halk zizegő hangot hallatott az éjszaka csendjében. Még a tücskök ciripelése is lármának tűnt. Egy réges-régi éjszaka jutott az eszébe, mikor egy oly nagyon szeretett nővel az oldalán hazafelé tartott az eljegyzésükre rendezett bálról.

Este tízkor, mikor véget ért a nyitvatartás, az utolsók között távozott. Lopott pillantást vetett a titokzatos alakra, aki szintén a holmiját szedte össze, s Theresa gondolatok kavalkádjával a fejében elindult haza. Jó volt a friss kora őszi levegőbe beleszippantani a levéltár fülledtsége után, s a tiszta égbolton szemlélni a ragyogó csillagokat. Adam kocsija már a felhajtón állt, s látta, hogy a konyhában még ég a villany.

- Apa? – kérdezte a bátyját, mikor belépett

Adam épp a tejet tette vissza a hűtőbe.

Mielőtt elindult a könyvtárba, ami a szokásos kedd esti programjává vált az elmúlt hetekben, elővette a halottkém jelentését és újra elolvasta: „teljesen kivérzett holttest, a harapásnyomok az artériák környékén ismeretlen eredetű állatra utalnak”. Mit jelent mindez? Mire utalhatott Faye? Nem értette. Lehet, valamilyen állat támadta meg az anyját? Mit titkolhat előle a rendőrség?

Az aktát a táskájába tette és elindult a lépcsőn lefelé. Az apja a nappaliban aludt.

A konyhába ment, ahol halomban állt a piszkos edény. Feltűrte az inge ujját s nekilátott mosogatni. Pár perc múlva megjelent a nővére, Faye. Szép nő volt, magas, fekete hajú, kék szemű, az édesanyjuk mása. De csak külsőre hasonlított rá, jegyezte meg magában Tess. Belülről semmi sem volt benne Helen kedvességéből, nagy szívéből. Önző volt és csak saját maga érdekelte. New York egyik legmenőbb divatlapjának volt a főszerkesztője, a családjával jóformán csak telefonon tartotta a kapcsolatot.

Fél óra múlva édesanyja autójával beparkolt a garázs elé. Nem szállt ki, csak ült és bámulta az üres tornácot. Délutánonként Helen ott szokott ülni és vagy olvasott, vagy hímzett, vagy kötögetett. Ez az emlékkép élénkebben élt benne az anyjáról, mint bármi más, mióta utoljára otthon járt. Most azonban a tornác üres volt. Nem voltak kint a szokásos virágok sem, sem a terítő az asztalon, amit még a nagyanyjuk horgolt, sem a limonádé a megcsorbult kancsóban.

1. fejezet

Theresa

Theresa Harris lehajtott fejjel állt a temető kapujában, s remegő kezével lenyomta a kilincset. Végigsétált a zöld füvön, elhaladt az öreg tölgy mellett, s az ismerős táblánál állt meg. A kis, vadvirágokból álló csokrot a vázába tette. Ezek voltak az anyja kedvenc virágai. Kislánykorában, ha ráértek, mindig kisétáltak a közeli mezőre és hatalmas csokrokkal gyűjtöttek az éppen nyíló virágokból. Máig visszasírta azokat az éveket.

Bevezetés

Helen Harris beletette a jegyzeteit a táskájába, a laptopját összecsukta és sietve indult a könyvtár kijárata felé. Az órájára nézett, elmúlt kilenc óra. Késésben volt. Ügyetlenül kotorászott a táskájában a telefonja után, mialatt haladt előre a megbeszélt hely felé. Tárcsázta a lánya számát, aki csak a negyedik csengésre vette fel. Már majdnem lerakta a nő.

- Halló, anya? – szólt bele fáradtan. Ilyen későn sosem hívta az anyja.