Theresa Harris izgatottan ült le a kávézó félhomályában, s rendelt egy kávét. Kissé hideg volt a szél, átfázott, míg elsétált a Corrington utca sarkáig. Nem telt bele néhány perc, megjelent William is. Elnézést kért, amiért elkésett. Ő nem kért semmit a pincérnőtől.

- Este még elalvás előtt elolvastam néhány oldalt – kezdte a nő, mintha valami érdekes felfedezést tett volna.

- A hangjából ítélve valamit talált – nyugtázta William, s ha lett volna még szíve, az a torkában dübörgött volna.

- Megtaláltam Elisabeth egyik levelét, amit Williamnek írt – súgta pajkos mosollyal.

- És mi áll benne? – kérdezte William izgatottan.

- Figyeljen! – azzal hangosan olvasni kezdte a levelet.

„Drága William!

Sajnálattal hallom, hogy gyengélkedik. Remélem, mihamarabb erőre kap, s ismét eljön. Hiányoznak a látogatásai, a beszélgetéseink a rózsák között sétálva a hold sápatag fényénél, a kedves mosolya, a szemében rejlő őszinteség. Bocsássa meg lelkem gyengeségét, s e talán nem illő szavakat, de elszomorít, hogy nem láthatom. A köztünk bimbózó érzések tisztasága rabul ejtette a szívem. Minden pillanatban Önhöz vágyom, hogy ápolhassam betegsége alatt, s apró csókokat leheljek ajkaira. Szeretem magát, William. Teljes szívemből. Mindannak ellenére, ami. Tudom, hogy képes vagyok ezt elfogadni, s ugyanúgy szeretni Önt.

A minap kilovagoltam a birtokra. Apám nem volt itthon, így kiosonhattam. Ott ültem közöttük, a szeretetük körülölelt. Ők is emberek s e kegyetlen sors, mit Isten szánt nekik, elszomorítja a lelkem. Minden ostorcsapás a bőrükbe, tövisként mélyed a szívembe. Segíteni akarok nekik, William. Segíteni fogok! Már tudom, hogyan.

Örökké tartó szerelemmel: az Ön Elisabethje”

- Hát nem gyönyörű? – kérdezte meghatva, s a hangján érződött, mennyire átérezte Elisabeth kínjait. – Szerették egymást. Őszintén. Annyira ritka az ilyen szeretet.

- Valóban, ritka – válaszolta William, s szüksége volt minden önuralmára, hogy kibírja ezt a beszélgetést.

- Tudja, mi a szörnyű? William sosem kapta meg ezt a levelet, mert Elisabeth apja eltűntette. Rendszeresen ellenőrizte Elisabeth postáját. Valamiért gyanakodni kezdett Williamre, s nem engedte, hogy találkozzon a lányával. Szegény Elisabethnek erről persze fogalma sem volt.

- Szomorú történet – sóhajtotta William, s meghatotta Theresa megindultsága. Mély érzésű nő. Bár lehetne. Bár érezhetné ezt újra. De nem szabad.

- Ne szomorkodjon, William – érintette meg a kezét a nő, ami ismét nagyon hideg volt. Az arca pedig a szokásosnál is sápadtabb. – Nem kellene innia egy meleg teát? Teljesen ki van hűlve!

- Nagyon kedves Theresa, de semmi bajom. Hideg van és rossz a vérkeringésem. Jól vagyok – hazudta. Megpróbálta a beszélgetést új mederbe terelni. – De miért tűntette el a leveleket? Abból, amit eddig tudunk, úgy nézett ki, hogy Madison kedvelte a fiatalembert.

- Nos, igen. De gyanakodni kezdett rá. Írta egy helyen, hogy furcsának találja, hogy William nappal sosem jön elő, a birtokán szöszmötöl. Egy úr ilyet nem csinál. Erre valók a koszos rabszolgák és neki egy sem volt. Ez nem járta a délen. Minden földesúrnak voltak szolgálói. Azt gyanította, hogy William kémkedik a jenkiknek, vagy ami még rosszabb egy közülük. Akkoriban a feszültségeket már jól lehetett érezni, hiszen csupán néhány év választotta el őket a polgárháború kitörésétől. A déliek féltek, hogy összeomlik a gondosan felépített világuk, tékozló életmódjuk. Észak, vagyis a jenkik nagy fenyegetést jelentettek.

- Sokat tud a történelemről és az akkori korról – nyugtázta William elismerően.

- Ez a munkám. A Berkley történelem tanszékén tanítok. A polgárháború a szakterületem.

- Ezt eddig nem is mondta. Vagyis egy a szenvedélyünk? – kacsintott a nőre.

- Úgy tűnik – mosolygott rá vissza Tess.

Elolvastak néhány részt a naplóból, beszélgettek az eddig kiderült részletekről, s a nő mesélt a Berkleyn végzett munkájáról. A tanítás nem volt könnyű feladat, de sok értelmes, érdeklődő diákja volt, akik rajongással hallgatták előadásait. William is elmondta, mik az írás jó és rossz oldalai, s mennyire változtatta meg ez az ő életét.

- Évekkel ezelőtt vásároltam meg a Madison kúriát. Ha az okát kérdezi, hogy miért, nem tudom. Megláttam és beleszerettem ebbe a házba. Ezért is olvastam bele George naplójába párszor, persze nem ilyen részletesen, mint ön. Tudni akartam, kik éltek ott előttem, s milyen életük volt – kezdte William, mintegy a magyarázata részeként. – George Madison kegyetlen ember volt, de megfizetett minden tettéért.

- Miért, mi történt vele? – kérdezte Theresa lelkesen.

- Az által a tűz által égett el, amelyet ő szított – felelte William sejtelmesen.

- Kiderül a naplókból? – bár nem valószínű, hogy valaki leírja a saját halálát. Tette hozzá gondolatban Theresa.

- Természetesen azokból nem, de a serif jelentéséből igen.

- És mi lett Elisabeth és William sorsa? – mint egy kislány, aki előre tudni szeretné a mese végét.

- Sajnos annak a történetnek tragikus vége lett – horgasztotta le a fejét. – Majd legközelebb elmesélem. Most ideje indulnunk.

Felsegítette a nő kabátját, s kiléptek a kávézóból. Elindultak csendesen sétálva egymás mellett.

- Nem magányos néha? – törte meg Theresa hangja a csendet.

- De igen. Nagyon is, sokszor – sóhajtotta őszintén a férfi. – Azonban ez az az élet, amit magamnak választottam. Mindennek megvan az oka, Theresa.

- Tudom, de akkor is. Néha olyan mélységes bánatot látok a szemében, hogy majd megszakad a szívem – torpant meg, s egyenesen a férfi szemébe mélyesztette pillantását.

- Ön belelát az emberekbe – fogta meg gyengéden a nő kezét. – Nagyon szerettem valakit, de egy óvatlan pillanatban elárultam őt. És ezt már soha sem tudom jóvátenni.

- Ebben téved William. Nincs olyan dolog az életben, amit ne tudnánk jóvátenni – hosszú ujjával végigsimított a férfi hideg arcán.

- Sajnos van olyan. És nem hagyhatom, hogy ami akkor történt, megismétlődjön.

- Figyeljen ide, William. Ha elrejtőzik az emberek elől, ha bezárja a szívét, nem lesz könnyebb. Mindenkinek szüksége van emberi kapcsolatokra, valakire, egy társra, akivel megoszthatja a gondjait. Bennem megbízhat.

A szavak olyan fájdalmasan érintették Williamet, hogy nem bírt gátat szabni a kibuggyanni készülő könnycseppnek. Nevetséges. Ő arra teremtetett, hogy ne érezzen. Nem érezhet. Theresa ugyanazokat a szavak intézte hozzá, mint egykor Ő. Bizalom. Szeretet.

A két tenyere közé fogta a nő kipirosodott arcát. Hosszasan nézte a szemeit, majd nem bírt uralkodni magán. Hideg száját a lány forró ajkára szorította, s egy szenvedélyes csókban egyesültek ők ketten. Mindez azonban csak pár pillanatig tartott.

- Bocsásson meg. Nem lett volna szabad – azzal elrohant, s ott hagyta a kővé dermedt nőt.

A lény a fal tetején rejtőzött, sötétségbe burkolózva. Kifinomult hallásának köszönhetően, mindent tökéletesen hallott, ami a férfi és nő között hangzott el. Egyelőre nem sok veszélyt jelentettek rájuk nézve, de nem árt az óvatosság. Figyelemmel kell kísérnie őket. Ahogy a nő eltűnt a szeme elől, lemászott a falról és eltűnt a csatornában.

Theresa Harris teljesen összezavarodott William viselkedésétől. Egész úton hazafelé azon gondolkozott, vajon mit tett, amire a férfinek így kellett reagálnia. Ez csak egy ártatlan csók volt, s mégis William úgy viselkedett, mintha valamilyen bűnt követett volna el. Nem értette. Felment a szobájába, felkapcsolta a kisvillanyt, s hosszasan olvasgatta Elisabeth levelét. Titkon ő is vágyott egy ilyen szerelemre, arra, hogy valakihez tartozhasson. Bár tisztában volt vele, hogy jelenleg más és sokkal fontosabb dolga van. Nem szabad hagynia, hogy egy románc a titokzatos íróval elvonja a figyelmét. Igaz, hogy William vonzó férfi és a megközelíthetetlensége miatt sokkal érdekesebb, nem is beszélve a szeméből sugárzó szomorúságról, s az arcáról leolvasható bűntudatról. Valami szörnyűség kellett, hogy történjen vele. Valami, ami talán örökre bezárta a szívét.

William Taylor, mint a tornádó úgy söpört végig a kihalt utcákon, s ezúttal nem állt meg gyönyörködni az utat szegélyező fákban. Becsapta a bejárati ajtót, ami majdnem tokostól esett ki a hatalmas erőtől. Zihálva kapkodta a levegőt, a torkát egy furcsa érzés szorongatta. Micsoda ostobaságot tett! Miért? Miért kellett ezt csinálnia? Theresa nem érdemli ezt. Többé nem találkozhatnak. Nem játszhat a tűzzel! Nem szabad. Akkor, azon az estén megfogadta, hogy többé nem nyitja ki a szívét senki előtt. Ő egy veszélyes fenevad, aki magányra ítéltetett attól a perctől, hogy az árnyak világába lépett. Az ő választása volt. Ő akarta így. Vezekelnie kell a múltja miatt. Miatta semmisült meg a szülővárosa, aztán a szörnyűséges bűn Ő ellene. Elég volt a katasztrófákból. Ehhez kell magát tartania. Nem láthatja többé Theresát.

Aztán eszébe jutott a levél, amit a nő olvasott fel neki a könyvtárban. A szíve összeszorult az emléktől. Még jobban feléledt a bűntudat benne. Megbocsáthatatlan, amit tett.

Az elkövetkező napok csigalassúsággal vánszorogtak tova, s Theresa Harris egyre magát hibáztatta. William nem jelentkezett. A nő annyira rosszul érezte magát, hogy a könyvtárba sem ment el az ominózus este óta. Madison naplója érintetlenül hevert az éjjeliszekrényén.

Lement a konyhába egy pohár narancsléért, mikor csengettek. Először nem ismerte meg az ajtóban álló férfit.

- Hello Tess, - üdvözölte a férfi széles mosollyal, s ekkor ismerte fel. Trevor volt az. – Adam itthon van?

- Még nincs. Elment valahova a kocsi miatt, valami bigyó elromlott rajta, de szerintem bármikor hazaérhet – válaszolta. – Gyere be és várd meg!

- Nem akarok zavarni – mentegetőzött a másik.

- Nem zavarsz. Épp egy pohár üdítőt akartam inni. Kérsz valamit? – azzal elindultak a konyha felé.

- Egy kávét szívesen meginnék – leült az egyik székre és kinyújtotta hosszú lábait.

- És hogy érzed magad Huntsville-ben? – kérdezte Theresa és próbált beszélgetést kezdeményezni a férfivel.

- Tetszik, jó kis hely. Mikor megtudtam, hogy áthelyeznek, nem örültem neki, de végülis kezdem megszeretni. – belekortyolt a forró italba, amit a nő tett elé, majd folytatta. - Kedvesek az emberek, a kollégák befogadtak és anyámnak is tetszik.

- Vele élsz? – meglepettség tükröződött Theresa hangjában, hiszen furcsa volt a mai modern világban, hogy egy harmincas férfi az anyjával lakik.

- Igen, ezt biztos furcsállod, de apám halála után nem hagyhattam egyedül.

- Szép dolog. És szerintem egyáltalán nem furcsa – vonta meg a vállát a nő. – Én is hazajöttem, mikor kellett és azóta vigyázok apura.

- Vannak helyzetek, mikor a család az első – értett egyet Trevor. – Talán régimódi felfogás, de ha baj van, az ember csak a családjára számíthat.

- Egyetértek. Nem haragszol, ha kérdezek valamit? – váltott témát Theresa.

- Kérdezz bármit – mosolyodott el pajkosan Trevor, de a kérdés nem egészen olyan jellegű volt, mint amire számított.

- Mit tudsz a nyomozásról anya ügyében? Adam nem hajlandó semmit sem mondani, amivel halálra idegesít.

- Nem haladunk túl fényesen – sóhajtotta a férfi őszintén. – Fogalmunk sincs, miféle állat képes ilyen sebeket okozni. Minden áldozaton ugyanaz a nyom található.

- Hány áldozat van? – érdeklődött Theresa.

- Tíz – vallotta be Trevor. – Senki nem látott semmit, senki nem hallott semmit. Kísérteties. És mindet ugyanott találtuk, a Hudson utcán.

- Tudod, hogy ki volt George Madison? – hozta fel a témát a nő, s nem tudta miért beszél erről a számára ismeretlen, s ellenségnek titulált rendőrökhöz tartozó férfinek.

Trevor szemében különös fény gyulladt e név hallatán, s mintha düh sugárzott volna a tekintetéből.

- Futólag hallottam már. Valami nemes volt, aki valaha itt élt.

- Szörnyű, embertelen alak volt – sziszegte Theresa. – De nem is ez a lényeg. Mikor anyát megölték az ő naplóit olvasta, és felhívott, hogy talált valamit és a segítségemet kérte. S néhány perccel később halott volt. Ő ok nélkül sosem kérte volna, hogy hagyjam a munkám és jöjjek ide.

- Tudod, mire bukkant a mamád? – kérdezte a kelleténél kicsit izgatottabban Trevor.

- Fogalmam sincs – hajtotta le a fejét Theresa. – Annyit tudok csak, hogy akkoriban, mikor Madison itt élt, hasonló esetek tizedelték a lakosságot. Egy rablóbandára gyanakodtak, akik állattámadásnak álcázták a gyilkosságokat. De igazából fogalmuk sem volt, mi történik. Rettegés uralkodott az emberek között. Nem mertek az utcára menni sötétedés után.

- Érdekes – jelentette ki Trevor. – Valami újjal és veszélyessel állunk szemben, Tess. Én a helyedben óvatos lennék. Ne keveredj bele semmibe.

- Óvatos vagyok, de tudnom kell, ki ölte meg anyát és miért.

- Ha új fejlemény van, megsúgom – kacsintott a férfi. Talán titkos szövetségest talált? – reménykedett Theresa.