4. fejezet

A tűzvész

„1666-ot írtunk. Londonban a hőség az elmúlt hónapokban elviselhetetlenné vált. Szokatlan volt ez a hidegvérű angolok számára, ahogy a külföldiek neveztek bennünket, de a levegő szinte fojtogatott. Minden melegrekord megdőlt, amit feljegyeztek. Ezért persze nem csak a kánikula volt okolható, hanem a zsúfoltság is, ami akkoriban a városban uralkodott. A házakat minden rendszer nélkül, egymás hegyére-hátára építették, sajnálták a jó anyagot elhasználni, ezért mindent a közeli erdőkben fellelhető fákból tákoltak össze. Az utcák szűkek voltak, hogy minél több ház elférjen. Pár évvel korábban, egy mérnök felemelte a szavát a londoniak ostobasága ellen, de senki sem figyelt rá. A fa gyúlékony anyag, elég egy apró szikra és a hőségben kiszáradt házak porig égnek. De senki sem figyelt rá. Még maga Károly király is őrültségnek tartotta a figyelmeztetést, ami szép lassan a feledés homályába merült. Az emberek egyre építették a faházakat a girbe-gurba utcákban, s mikor 1665-ben megjelent a pestis, kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint egy őrült jövendöléseivel foglalkozni. Szörnyű idők köszöntöttek Londonra a fekete halál megjelenésével. Ez többnyire a szegényebb rétegeket érintette, akik a koszosabb részeit lakták a városnak, hiszen e betegséget a patkányok terjesztették Ahogy a járvány kitört, a tehetősebb nemesség elmenekült a városból. Ezután a polgármester lezáratta a kapukat, amik menekülést jelenthettek volna a még nem betegek számára, ám bennünket, szegényeket nem tartottak túlélésre érdemesnek. Július közepére hetente ezer halálesetet jelentettek. Megölték a városban fellelhető összes kutyát és macskát, akikről azt hitték, a betegség hordozói, mint később kiderült tévesen. Mindezzel csak a pestis terjedését segítették elő, hiszen a tényleges okozók, a patkányok összes természetes ellenségét kipusztították. Augusztusban a halálozások száma elérte a heti hatezret. Emlékszem, mikor anyám is elkapta. A konyhában főzte a vacsorát, s egyszer csak összeesett, rázta a hideg, lázas lett, s mire az orvos kiért hozzá – amihez akkoriban nem volt elég néhány óra, hiszen annyira sok volt a beteg – már megjelentek rajta a jellegzetes kékes foltok, amiről a betegség a nevét kapta. Pár nap leforgása alatt az egész család elkapta. Sarah, a húgom, mindössze 7 éves volt. Ő volt az első, aki feladta a küzdelmet egy hét után. Őt követte a két öcsém, a másik húgom, apám, s két hét múlva anyám is elment. Nem maradt senkim. Bár kitartóan ápoltam őket, nem menthettem meg egyiküket sem. Fura tréfát űzött velem az Isten, ha ugyan létezik, mindenkit elvett tőlem, aki számított, aki fontos volt nekem.

Elmúlt este 7 óra, mikor végigsétáltam a Fish Street-en és bekanyarodtam a Pudding Lane-re. Szeptember másodika volt. Az a megtiszteltetés ért, hogy Thomas Farynor, akinek akkoriban dolgoztam, megkért, hogy helyettesítsem az asszisztensét, s én legyek az, aki a király kenyereire vigyáz az éjjel, míg mások alszanak. Ez nekem, egy szegény, nincstelen parasztnak maga volt a csoda. Én csak arra voltam jó, hogy a lisztes zsákokat hordjam a pékséghez a malomból, bepakoljam őket a raktárba, de hogy egy ilyen felelősségteljes munkát rám bízzanak, ezt elképzelni sem tudtam. Kicsit éhes voltam, hisz aznap még nem ettem, s reméltem, hogy a gazda megszán és egy kis maradék kenyérhéjat ad ennem. Egy patkány ugrott elő a szemétkupac alól, ami mellett elhaladtam, s megállt előttem az úton. Undorító jószág volt, s gyűlöletet éreztem iránta, hiszen ők terjesztették a betegséget, amiben alig egy éve elvesztettem a családomat. Felkaptam egy szeméthalmot, de mire eldobtam, a dög eltűnt. Lassan a pékség elé értem, végignéztem szakadt ruhámon, s beléptem a helyiségbe. Thomas Farynor nagydarab ember volt, amilyennek egy péknek lennie kell, hisz a kenyér dagasztásához erő kell. Fehér kötényt viselt, az arca lisztes volt.

- No, fiam – mordult rám – végre ideértél.

- Igen, uram – válaszoltam szememet lesütve. Senki voltam én az ilyen urak szemében.

- Jól van. A kenyereket betettük a kemencébe, neked nem lesz más dolgod, mint rájuk nézni az éjszaka során. Én kicsit ledőlök aludni, elfáradtam.

- Igen, uram, értettem. – habogtam, s leültem a kemence mellé

- Ja, van egy kis maradék kenyér, ha éhes vagy, végy belőle – mutatott az asztalon levő kosárra.

Ahogy eltűnt a konyhából, falánkan belemarkoltam a száraz kenyér darabokba és mohón tömtem a számba. Mióta anyám elment, nem volt asszony, aki főzzön rám, s a szegényes keresetemből nem igen telt ételre. Néha vettem egy kenyeret, beáztattam vízbe s azt ettem meg. Vagy ha sikerült darát szereznem, kását készítettem belőle. De az ritkaság volt. Leginkább az éhség volt útitársam. Örültem, hogy ma annyit ehetek, amennyit bírok. A kemence melege kezdett elnyomni, s teli hassal jólesően kinyújtóztattam fáradt tagjaim.

Először a füst volt, amit megéreztem, szinte fojtogatott. Köhögni kezdtem, s ahogy kinyitottam a szemem, nem akartam elhinni, amit látok. Az egész konyha lángokban állt. Ha nem ébredek fel, mert hát elszunyókáltam, bíz, bent égek. Próbáltam eloltani a lángokat, de már túlságosan kiterjedtek. Eszembe jutott Farynor uram, aki békésen aludt az emeleten a családjával. Felrohantam a lépcsőn, miközben üvöltöttem, hogy „tűz van”. Ők riadtan ébredtek, kiabáltak, mentették a gyerekeket s rohantak ki a házból.

- Mit csináltál te semmirekellő! – üvöltötte a gazda és akkor tudtam, hogy ha nem is én okoztam a tüzet, de én vagyok érte a felelős. Nem lett volna szabad elaludnom. Nem kellett volna annyit ennem. Nem vagyok én hozzászokva a bőséges vacsorához. – Mindenünk oda! Te álnok! Te mocsok! – kiabálta egyre, ám ekkor már a szomszédos házak is égtek

A szalmatetők hamar lángot fogtak, a kiszáradt fa szintén kedvezett a tűz terjedésének, s így egy órán belül az egész Pudding Lane lángolt. A tűzoltók reménytelenül küzdöttek, mialatt a szomszédos utcákra is átterjedt a tűz. Az emberek sikoltozva hagyták el otthonaikat, voltak, akik a Temzén himbálózó csónakokból nézték, ahogy London megsemmisül. S mindez miattam. Én tehettem róla. Igaza volt Thomas Farynor-nak, csakis az én hibám volt. Semmirekellő alak vagyok, akire annyit sem lehet rábízni, hogy a kemence mellett üljön és nézze a sülő kenyereket. El kellett menekülnöm. Magam, a barátaim, a város elől, akiknek, s aminek a vesztét én okoztam. Négy napig égett London, szinte semmi sem maradt belőle. Tizenháromezer ház égett porig, az épületek nyolcvan százaléka odalett. Mindez miattam. Nem akartam ezzel a tudattal élni. Elmenekültem. Nem tudtam hova tartok, mentem az erdőben egyre beljebb, egyre mélyebbre. A könnyeim hullottak. Milyen szerencsétlen vagyok! Szégyent hoztam a családunkra, szegény szüleim még jó, hogy nem érték meg. Meg akartam halni. Már nem csak árva voltam, de földönfutó is, akinek nem volt többé hova mennie. Egy barlangban húztam meg magam s vártam a halált. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor léptek neszét sodorta felém a szél. Kiléptem a sötét erdőbe, ahol ő állt velem szemben…”