- Mint a regényedben, amit olvastam – szakította félbe Theresa.

Nem volt benne biztos, hogy sikerült felfognia, amit hallott.

- Igen – válaszolta William. – Magamról írtam. Olyan nehéz ezzel a lelki teherrel együtt élni. Miattam égett le egész London, haltak meg emberek. Megérdemeltem a bűnhődést.

- Miféle bűnhődést? – kérdezte Theresa.

- Hogy vámpírrá váljak és vezekeljek.

- Szóval ezért tetted? A vezeklés miatt? –nézett a szemébe Theresa. Nem lehet rossz ember, vagy akármi is legyen.

- Igen, hiszen hajléktalanná vált több ezer ember, mert felelőtlen voltam. Meghaltak miattam. – látszott rajta, hogy e bűnnek a súlya még mindig nyomja a vállát.

- William – fogta meg a kezét Theresa, és nem érzett félelmet, amiért megérinti. – Sosem bizonyosodott be, hogy akkor mi okozta a tüzet. Többen vizsgálták az eseményeket, hisz ezt biztosan te is tudod, de nem derült ki, mitől keletkezett. Nem szabad magad emiatt hibáztatni.

- Erről szól az egész életem, Tess. Ezért élek így. Ezért váltam azzá a szörnyeteggé, ami most vagyok. Hogy vezekeljek a bűnömért. Az örök kárhozat a megfelelő büntetés számomra.

- És nem gondolod, hogy több mint háromszáz év erre épp elég volt? –látta a férfi arcán, hogy elgondolkozott, majd folytatta. – William, elkövettél egy hibát, egy véletlen baleset volt, ami bárkivel megtörténhet. Eleget szenvedtél.

- Ezután szörnyeteggé váltam a saját akaratomból. És nem volt megállás a lejtőn. Embereket öltem.

- Mesélj arról, aki átváltoztatott. – kérte a nő. Felfogni még nem igazán tudta, hogy mit jelent az, hogy William nem ember.

„ A barlangból kitántorogva előttem állt az egyikük. Azt mondta, hogy már messziről érezte a bűzömet. A lángoló város kiváló lehetőséget nyújtott nekik, hogy ránk, emberekre vadásszanak, hiszen kinek tűnne fel, ha ebben a káoszban néhány ember holtteste soha nem kerülne elő? Begyűjtöttek minket, mint a barmokat, és a gazdájuk birtokára szállítottak. Az urukat Nimród Felfoldy-nek hívták, egy magyar nemes, aki egy London melletti kis faluban vett birtokot, és építtetett kúriát. Maga elé hívatott minket, nyomorultakat. A megjelenése úri volt, végigmért minket, miközben ott volt a szemében valami, amit emberi szemben még nem láttam. Csupán éteknek nézett mindannyiunkat. Közölte, hogy meg fogunk halni, de amikor az én szememben nem látta azt a félelmet, amit a többiekében, elgondolkodott. Miért is féltem volna? Semmim nem maradt ezen a világon. Akkor sem rezdült az arcom, amikor előttem végezte ki a társaimat, nem azért, mert nem éreztem értük sajnálatot, hanem azért, mert már régóta készen álltam a halálra. De ahelyett, hogy elvette volna az én életemet is, elmondta, hogy ő valójában nem ember. Már évszázadok óta életben van, hatalmas erőre, vagyonra tett szert. Felajánlotta, hogy magához hasonlóvá változtat, de előtte tudnom kell, hogy az öröklét legalább annyira átok, mint amennyire áldás. Bevallom, a vezeklés lehetőségén túl vonzott annak a tudata, hogy William Taylor a lisztes zsákok cipelője viheti is valamire. Lehetőségem volt, hogy változtassak az életemen és én úgy döntöttem, elfogadom a felém nyújtott kezet. Pengeéles fogaival felhasította a nyaki ütőeremet, és inni kezdett a véremből. Mohón, mint aki napok óta szomjazik. Litereket vesztettem. Amikor már majdnem kivéreztem hegyes körmeivel felhasította a csuklóját, és megitatott a saját vérével. Éreztem, ahogy a szívem pumpálni kezdi az idegen vért, fájt, égetett. A testem napokig szenvedett, valamilyen átalakuláson ment keresztül. Végül meghaltam, hogy aztán újjászülethessek. Visszatérve az élők közé az érzékeim felerősödtek, az erőm és a gyorsaságom sokszorosa lett annak, amit emberként birtokoltam. De attól az éjszakától kezdve, csak egyetlen dologra tudtam gondolni: a vérre.”

- Embert kellett ölnöd? Vagy más vér is jó? – nyitotta tágra szemeit a nő.

- Csak az embervér tudja életben tartani a vámpírt. Az állati vér nem végleges megoldás. Rövid ideig el lehet lenni vele, de aztán nagyon legyengülsz.

- Akkor te most is embert ölsz? – kérdezte riadtan.

- Sokáig öltem embert, Theresa. Nem akarok eltitkolni előled semmit. Őszinte akarok lenni. Volt idő, amikor meglestem az áldozataimat, mögéjük lopakodtam és beléjük mélyesztettem éles fogaimat, és kiszívtam az összes vérüket. Éreztem, ahogy a szívük egyre lassabban pumpálja a vért, majd végül megáll. – látta a nő arcára kiülő rémületet, ezért hozzátette. – De azok az emberek mind bűnözők, gyilkosok, a társadalom mocskai voltak. Soha nem öltem meg egyetlen ártatlan embert sem. – vagyis csak egyszer. Tette hozzá gondolatban.

- És ma? Ma is ilyeneket ölsz? – titkon remélte, hogy a válasz nem.

- Nem. Van egy vérbank Atlantában és onnan szerzem a vért.

- Pénzért? – csodálkozott el Theresa.

- Persze. A mai világban bármit meg lehet venni. A modern kor csodája! – kacsintott William és elmosolyodott. Látta, hogy a nő arca simábbá válik. – De azt hozzá kell tennem, hogy ha este járom az utcákat és nőkkel erőszakoskodókkal találkozom vagy bűnözőkkel, ma sem kímélem őket.

- Mint valami igazságosztó? – kérdezte félig tréfálva Theresa.

- Úgy érzem, ezzel az emberek szolgálatára vagyok. Jót teszek. Felhasználom a képességeimet valami hasznosra. A vezeklés része.

Hihető magyarázatnak tűnt a nő számára.

- És mi történt azzal a vámpírral, aki átváltoztatott?

-  Nimród ott tartott magával a kúriáján, ahol beavatott a vámpírlét rejtelmeibe. Megtanított vadászni, rejtőzködni az éj leple alatt, s nagyon jó barátommá vált. Valójában úgy tekintett rám, mint a fiára. Habár ő másféle életet élt mint én, elfogadta és tiszteletben tartotta a döntésemet, hogy ártatlanokat nem ölök. Míg egy éjjel, mikor hazatért egy vadászatról az egyik leghűségesebb szolgája rám támadt. Minden ok nélkül belém kötött és kígyót-békát kiabált rám, majd nekem ugrott. Idegesítő figura volt, de Nimródot hűségesen szolgálta, s ezért ő ragaszkodott hozzá. Teljesen elborult az agya, nem volt más választásom, meg kellett ölnöm. Nimród éktelen haragra gerjedt, s kiparancsolt a kúriából. Később ugyan megbánta a döntését, és visszahívott, de erre az időre már jobban átgondoltam a helyzetemet. Az ő életmódjuk, mentalitásuk szöges ellentétben állt az enyémmel. A döntést meghoztam és megingathatatlan voltam benne. 

- Mit kezdtél az új életeddel? – kérdezte Theresa

- Beutaztam a világot. Jártam tömérdek helyen. Nyelveket tanultam, megismertem idegen kultúrákat. Írni kezdtem.

- Hogy kerültél Amerikába?

- Az 1800-as évek elején hajóztam át, amikor már elég pénzre tettem szert. A függetlenségi háború lezárulta után egyre több ember kelt útra felfedezni az új világot, amit a lehetőségek földjének neveztek.

- És akkor ismerted meg Őt. – bökött a fejével Elisabeth képére a kandalló felett. Mostanra számára is nyilvánvalóvá vált, hogy William Taylor Madison naplóiból és a férfi, aki előtte ült, egy és ugyanazon személy.

- Igen. – vallotta be. – Soha nem találkoztam hozzáfogható lánnyal. Mikor rájött, mi vagyok, elfogadta, nem ítélt el, csak szeretett. Önmagam miatt. A szíve csupa jósággal volt tele. Embertársai szeretete éltette.

- Ezért is szörnyű, ami vele történt. – jegyezte meg együtt érzően Tess.

- Igen. Nem ezt érdemelte. – nem bírta elmondani az igazat. Nem bírta lerombolni az önmagáról alkotott képet Theresa előtt.

Theresa próbálta végiggondolni, amit hallott. William egy vámpír, akit több mint háromszáz éve változtattak át. Átélte a történelem nagy csatáit, a világ legtöbb fontos eseményénél jelen volt. Még mindig hihetetlennek tűnt neki az egész. Na és persze, hogy mit is jelent vámpírnak lenni. Vért iszik és embereket ölt. Aztán a támadás jutott eszében, mely egyértelműen ellene irányult. Miért akarják megölni? Ha nem fedik fel kilétüket, lehet, soha nem jött volna rá, mik is ezek a lények.

- Azt mondtad ugye, hogy ezek is vámpírok voltak? – nézett hirtelen Williamre.

- Igen. – válaszolta és már tudta a következő kérdést.

- Akkor hogy lehet, hogy nem is hasonlítanak rád?

- A vámpíroknak több faja létezik. Az én fajtám az úgynevezett „melegvérűek”, akik leginkább hasonlóak maradtak az emberhez. Mi megőriztük külső tulajdonságainkat, abban az állapotban maradunk, amiben meghaltunk. Képesek vagyunk az emberek között élni, elvegyülni, együtt élni velük. Ellenben, akiket az este láttál, ők a nosferatu vámpírok, akik külsőleg is elveszítették emberi alakjukat. Az ő viselkedésük sokkal agresszívabb, mint a mienk. Ők kegyetlenek, ölnek, nem kímélik áldozatukat. De nem csak ez a két faj létezik.

- Erről még sosem hallottam – csodálkozott a nő. – Nem mintha sokat foglalkoztam volna ezzel a témával. – jegyezte meg halkan.

- A regényekben nem a valóságról írnak. Erről nincsenek szakkönyvek. Nagyon veszélyesek, Theresa. Vigyáznunk kell. – figyelmeztette William.

- Mit akarnak tőlem? Mit akartak itt százötven éve?

- A csatornákban élnek, mint a patkányok. – kezdte undorral a hangjában. – A vezérük Arthur egy nagyon kegyetlen gyilkos. Az 1850-es évek elején jöttek ide és csapatot építettek, hogy elfoglalják a várost. Ezért követték el akkoriban a gyilkosságokat, sok embert azonban nem öltek meg, hanem átváltoztattak.

- Mint azok, akik megtámadtak?

- Igen, Tess. Biztos, hogy újszülöttek voltak, hiszen könnyedén elbántam velük. Pedig igazából a nosferátuk sokkal erősebbek, fürgébbek, mint az én fajtám. Idősebbekkel szemben esélyem sem lehetett volna.

- Vannak a vámpíroknak különleges képességeik? Tudod, amikről a könyvekben olvashatunk.

- Hát igen is meg nem is. Gondolatot nem tudunk olvasni, de vannak egyes fajok, melyeknek szárnya van és képesek repülni. Vannak, akik árnyalakot tudnak ölteni, vannak, akik nem látszanak a tükörben, vannak, akik a jövőbe látnak. Két dolog azonban mindegyikünkben hasonló, nem járhatunk a napon és az állandó vérszomj kínoz bennünket.

- Mit történik, ha megérint benneteket a napfény?

- Elégünk – mondta William, mintha természetes dolog lenne. – Nem ragyogunk a napon és nincsenek varázsgyűrűink sem, hogy megvédjenek. Mondtam, hogy ez a lét nem jutalom, hanem büntetés. Örökös kárhozatra vagyunk ítélve és a sötétségbe vagyunk száműzve. Egyetlen vámpírt sem érhet a napfény.

- Ezért nem lehet téged nappal soha látni.

- Igen – nem akart semmit sem eltitkolni. Theresa kezében volt az élete. És tudta, hogy a titka biztonságban van.

Theresa pár percig csendben ült és belekortyolt a teába, amit William készített neki az imént.

- William, akkor ugye ezek a lények ölték meg anyámat is? – a könny elfutotta a szemét a felismeréstől.

- Igen, Tess – sóhajtotta. - Sajnálom. Ha elmondtam volna, bajba keverlek.

- Szerinted erre jött rá? Emiatt ölték meg? – kérdezte.

- Biztosan rájött, hogy léteznek, talán talált valami leírást valahol… nem tudom, Tess. Nem lehet véletlen, hogy a jegyzetei is eltűntek.

- De akkor kell még itt lennie valaminek. Ez így nem elég ok. – gondolkozott, de ötlete sem volt, mi lehet még ott.

- Fogalmam sincs, Tess. – csóválta a fejét William.

Egy ideig még beszélgettek Williammel a múltról, majd a férfi haza kísérte. Többé nem hagyhatja magára a sötétben. Vigyáznia kell rá.

- Biztos, hogy meg tudsz birkózni mindezzel? – nézett Theresa szemébe és remélte, hogy a nő elég erős lesz. Hiszen még sok dolgot nem tud, nem csak a múltról, de a jelenről sem. Az pedig fájdalmas lesz.

- Egyelőre nem tudom felfogtam-e, amit hallottam. – vallotta be őszintén. – Azt azonban tudom, hogy megbízhatok benned, és hogy nem fogod hagyni, hogy bajom essen. Segíteni fogsz kideríteni, mit akarnak ezek a dögök itt és mit tettek az anyámmal.

- Segítek, számíthatsz rám. Ígérem. – a következő mondatnál egyenesen a nő szemébe nézett. – De te is ígérd meg, hogy többé egyedül nem mászol bele semmibe. Nélkülem nem mész ki este, a sötétbe.

- Rendben, ezt a mai este után bátran megígérhetem. – felelte és még mindig összeborzongott a támadásra gondolva.

- Jó éjt Theresa. – köszönt el tőle William. Nem merte megérinteni. Időt akart neki adni.

- Jó éjt, William.

Ezzel a nő belépett a házba, nem nézett vissza, egyszerűen becsukta az ajtót. William a tömérdek gondolattal a fejében az estéről, elindult haza. Sietnie kellett. A nap már kidugta a fejét a felhők takarója alól, s rózsaszínre festette a látóhatárt.  Hamarosan pirkad. Williamnek nem maradt sok ideje.