Theresa felvette a naplót s elindult a kertbe, hogy folytatja az olvasást. Már nem sok volt belőle hátra. Elolvasta a részt, melyben Madison leírta, milyen volt Elisabeth temetése, s hogy ez milyen hatással volt későbbi életére. A férfi össze volt törve s megszállottan kereste a lánya gyilkosát. Közben említést tett újabb eltűnésekről, s célzott is rá, hogy tudja ki okozta Elisabeth halálát. A gondja meggyűlt a rabszolgáival is, hiszen azóta, hogy ott találta a lányát vérbe fagyva közöttük, lázadozni kezdtek ellene. Ismét elismerte, hogy jó ötlet volt a vaslánc.

A nő leviharzott a lépcsőn, s Trevorba ütközött. Mostanában egyre többször futottak össze, hiszen ő és Adam nagyon jó barátok lettek a közös munka során.

- Hoppá – mosolyodott el a férfi, s hófehér fogai elővillantak.

A nő kezében levő lapok szanaszét repkedtek a lépcső alján. Trevor lehajolt, hogy felszedje őket.

- Hova ilyen sietősen? – kérdezte, miközben gyűjtötte a kezébe Theresa jegyzeteit, s a naplót.

- Csak a kertbe készültem olvasgatni, most olyan szép napfényes idő van – felelte, mialatt elvette Madison naplóját Trevor kezéből.

A férfi még mindig a földön guggolt, mikor egy ismerős kézírás ütötte meg a szemét. Azt hitte fejbe vágták. 

„Drága William,

Ma kimentem közéjük, míg apám a városba ment…”

- Valami baj van? – kérdezte Theresa a férfit, lesápadt arcára célozva.

- Nem semmi – motyogta ő, mialatt a levelet a zsebébe gyűrte.

- Menjünk már, Trevor – lépett oda Adam és türelmetlenül nézte az óráját. – A főnök vár bennünket megbeszélésre.

- Megyek már – kapta össze magát a férfi. – Viszt' lát Tess - azzal elsietett.

       William feje zsongott az elmúlt éjszaka eseményei miatt. Fogalma sem volt, hogy mondja el Theresának, amit megtudott. Egyáltalán, hogy mondjon el neki bármit, mikor nyíltan közölte, hogy nem hisz a szörnyekben? Nem tudta, mit tegyen. Theresa élete veszélyben forgott. Lehet hiba volt, amit tett.

A lények könnyedén fellökték a csatornafedelet, s a felszínre szökkentek. Kinyújtóztatták elcsigázott tagjaikat, majd a fal mögé rejtőztek és figyelték, mikor közeledik áldozatuk. Ez volt az első támadásuk, mióta átváltoztatták őket. Arthur azonban részletesen elmondott mindent. Egy valamit kivéve…

Theresa Harris a polcokhoz lopakodott, s mikor senki nem figyelt, visszahelyezte a Madison naplót a helyére. A feje zsongott a sok információtól, a gondolatok csak úgy kavarogtak benne. Igyekezett rendet rakni a fejében, s rendszerezni, amit eddig kiderített. Ezek szerint akkorian rejtélyes támadások és eltűnések tizedelték Huntsville lakót. Azonban senki sem látta az elkövetőket, akik a kivérzett holttesteken kívül nem hagytak más nyomot. A serif részletes leírást adott minden eseményről, minden új gyilkosságról, de ő is tanácstalan volt. A másik szál, amin elindult, Madison és családjának története, ami tragikus véget ért Elisabeth halálával, aki szintén ennek a rejtélyes gyilkosnak az áldozata lett. De nem értette mi volt az ok, az indíték. Nem volt kapcsolat az áldozatok között, nem volt rendszeresség vagy logika. Minden véletlenszerűen történt, s egyre gyakrabban. Ugyanúgy, ahogy a jelenben is megismétlődött. Vagy egy eszement őrült állt a történtek mögött, vagy valami olyan, amire gondolni sem mertek. Egy pár napos újság került a kezébe, miközben Williamre várt. A címlapon egy újabb eltűnésről adtak hírt, fényképet is mellékelve. A fiatal férfi mindössze 22 éves volt, egyetemista, jómódú szülők gyermeke.

- Szia – szólalt meg az ismerős hang a háta mögött. – Mit olvasol?

- William – nézett fel ijedten. – Csak a tegnapi újság. Egy újabb eltűnt fiú. Pár napja is olvastam egy másikról.

- Beszélnünk kell – mondta William és a feszültség az arcára volt írva. Meg sem hallotta, amit a nő közölt vele. – Menjünk. Itt nem biztonságos.

Azzal megragadta Theresa karját és maga után húzta. A nő nem értett semmit, de azt leolvasta William arcáról, hogy valami fontosról van szó. A férfi nem látszott jókedvűnek. Kiértek az utcára, s William még gyorsabbra fogta lépteit. Theresa alig bírta követni. Mi lehet ilyen sürgős?

- William – kiáltott utána. – Lassítanál?

Ekkor valami mozgást észlelt a háta mögött, s ahogy elfordította a fejét, valami hatalmas magasodott föléje. Rémisztő és undorító volt egyszerre a lény. Még életében nem látott hasonlót. Mintha valamelyik rémfilmből lépett volna elő. Legszívesebben sikított volna, de nem jött ki hang a torkán. A lény elindult felé. Észrevette az ujjain lévő éles karmokat, s az anyja sírköve jutott eszébe. Vajon vele is ezek a valamik végeztek? Nem lehet, hogy Halloween van, és pár taknyos viccelődik vele? De nem tűnt tréfának a dolog. Körbepillantott Williamet keresve, de ő nem volt sehol. Elfutott és otthagyta ezzel? Meg fogja ölni. Mindjárt meghal. Vajon mennyire fog fájni? És akkor még két lény jelenet meg a szemetes konténerek mögül.

- Na, megvan a kicsike! – röhögött az egyik félelmetes hangon.

Ebből a kijelentésből Theresa tudta, hogy nem véletlenül ő az áldozat. Talán igaza volt Williamnek. Talán hiba volt belefolynia ebbe az egészbe. De már nem volt visszaút. A három alak közrefogta és Theresa tudta, hogy nincs menekvés. Az egyikük arca ismerősnek tűnt valahonnan. S akkor beugrott neki a pár napja olvasott cikk az eltűnt fiúról… Ő volt az.

- Arthur büszke lesz ránk – mondta a legmagasabb. – Fogjuk és vigyük.

- Arra még kicsit várnotok kell barátocskáim! – a hang a hátuk mögül jött, Theresa nyomban felismerte. Szóval mégsem hagyta cserben.

A lények kicsit összezavarodtak a nem várt látogatótól, de rögtön támadásba lendültek. Egyikük kinyújtotta karmait s William arcát sebezte meg a suhintásával. Ám csodák csodájára a heg pár pillanaton belül begyógyult. A lény nem tudta mire vélni. De mielőtt újabb próbálkozást tehetett volna, William szinte láthatatlan mozdulattal a földre döntötte, s egy fából faragott karót döfött a szívébe. Abban a pillanatban hamuvá foszlott. Theresa elképedve figyelte. A félelemtől szinte már remegett. Erre egy másik megragadta a nő karját és éles karmait belemélyesztve maga elé rántotta. Fogalmuk sem volt, kivel állnak szemben. Arthur csak azt mondta, sima ügy lesz elintézni a lányt. Nem mondta, hogy ez a férfi is vele lesz. Az újságból ismerős alak elrugaszkodott a földről s szinte felrepült a levegőbe, akkorát ugrott. Mire William reagálhatott volna, már mögé is került s átfogta a nyakát hátulról. Ám ő lepődött meg a legjobban, mikor William nagyot rántott rajta, s pár pillanat múlva már a földön feküdtek, birkózva. Theresa sikítozni kezdett a sokk hatására, s rúgni, ütni kezdte az őt fogva tartó lényt. Mire az éles körmét a nő húsba mélyesztette, ám a kibuggyanó vörös vér megbabonázta. Nem bírt ellenállni. Már épp vetette volna rá magát a nőre, mikor a másik lény félrelökte és ő próbálta meg kilógó agyarait Theresába fúrni. William csak erre a pillanatra várt, újabb karót vett elő és hátulról a neki közelebb álló lénybe döfte. Az ordítva esett össze és szintén elporladt. A maradék egy, állati morgást hallatva, William irányába lódult s próbálta megsebezni, de a férfi gyorsabb volt nála, s maga alá gyűrte. A kezei közé fogta a szörny fejét és pusztakézzel leszakította. Theresa nem bírta tovább nézni, befogta a szemét és zokogni kezdett, mialatt William ezt is megkarózta.

A földön térdelő nőhöz rohant, az ölébe emelte, s mint a szél, olyan gyorsan a Madison birtokra iramodott vele. Bezárta az ajtót, Theresát egyenesen a nappaliba vitte, s a kanapéra fektette.

- Jól vagy? – kérdezte. – Nem esett bajod? – azzal a nő testén lévő karmolásokat vizsgálta.

A vér már megalvadt, bár így is csábító volt az illata. Azonban erőt vett magán, s az aggodalma most az egyszer erősebbnek bizonyult, mint a vágya. Theresa arcára érzések sokasága volt írva a rémülettől, a hitetlenkedésen át az undorig. Williamnek fogalma sem volt, mit mondjon, hogy kezdjen bele.

- Letépted a fejét! – zokogta és értetlenkedve nézett a férfira. – Puszta kézzel. Hogy voltál rá képes? Mi vagy te?

- Theresa nyugodj meg, kérlek – próbálta csitítani William.

- Nem értem. Hogy lehetséges ez?

- Mindent elmagyarázok, csak nyugodj meg.

- Mik voltak ezek? – hüppögte a nő – Egyiküket láttam pár napja az újságban. Akkor még ember volt. Ő is eltűnt.

- Theresa fel kell készülnöd arra, amit most mondani fogok neked. Készen állsz? – nézett mélyen a szemébe, s olvasni próbálta a jeleket.

- Mi vagy te? – a szemei tágra nyíltak a félelemtől. – Láttam a sebet az arcodon és aztán már nem volt ott. Hogyan lehetséges ez?

- Gyorsabban gyógyulok, mint az emberek – hangzott az őszinte válasz.

William már tudta, hogy nincsen visszaút. El kell mondania az igazat Theresának. De még mindig teljesen tanácstalan volt a hogyant illetően.

- Mint az emberek? – ismételte a nő. – Nem tudom felfogni, amit láttam. Nem értem.

- Theresa, akik megtámadtak, vámpírok voltak – sóhajtotta, s nagyon nehezére esett beszélni.

Visszagondolt egy hasonló beszélgetésre több mint százötven évvel korábban egy Elisabeth nevű nővel, s elszorult a szíve. Joga van ezt tenni?

- Vámpírok? – kacagott fel szinte már hisztérikusan a nő. – Vámpírok… hát ez nagyon jó!

- Theresa kérlek - csitította William. – Kérlek, próbáld meg elhinni.

- Vámpírok nem léteznek, William.

- De igen – állt fel a férfi. Már tudta, hogy képes lesz rá. – Éppen itt áll egy előtted.