Kedd este volt. A sötétség már letette lábát a földre, s az alkony homálya borította el a várost. William befejezte az aktuális fejezetet, becsukta a laptopját és öltözködni kezdett. Felvette a kockás inget a kedvenc farmeréhez, majd a fekete bársony zakót. Egyetlen pillanatra megfogta a nyakában lógó talizmánt, aztán elrejtette a ruhája alá. Ez a mások számára talán ijesztő „ékszer”, neki biztonságot és reményt jelentett. Amíg ezt birtokolja, nem bánthat másokat. Leoltotta a villanyt, s kilépett a sötétbe. Végigsétált az ismerős utcákon, kissé gyorsabban szedte a lábait, mint általában, s a könyvtár épülete előtt állt meg. Egyenesen a levéltárba sietett, s megnyugodva látta, hogy a nő még nincs ott. Csak remélhette, hogy nem talált semmit még, hiszen vele szemben ő bármikor idejöhetett. Leemelte Madison naplóját a polcról, s sietve átlapozta. Megtalálta, amit keresett. A szemét elfutotta a könny, ahogy a részleteket olvasta, olyan meghökkentő volt újralátni, főleg így Madison szemszögéből. Mindig is kegyetlen embernek tartotta, ám a legjobban az fájt neki, hogy amit írt, igaz volt. Ő tette. Nem fér hozzá kétség, bűnt követett el, amelyre nincs bocsánat. Óvatosan körbepillantott, s látta, hogy a könyvtáros elmerülten szemlél valamit. Egy gyors mozdulattal kitépte a napló két oldalát, s a zsebébe süllyesztette őket, majd azt visszatette a helyére. Már az sem volt helyes, hogy Helen Harris megtalálta őket, nem akarta ismét gyanúba keverni magát. Veszélyes tudni a múlt sötét árnyairól.

Nem sokkal később megérkezett Theresa. Félszemmel figyelte, ahogy ő is a polchoz sétál, leveszi a naplót s leül a szokásos helyére.

- Jó estét, Theresa. – lépett mögé William és maga sem tudta, miért szólítja meg.

A nő felkapta a fejét, s összerezzent a váratlan hangra.

- William – nyökögte. – Megijesztett.

- Ne haragudjon, nem volt szándékomban. – kért elnézést a férfi.

- Semmi baj, mostanában túl ijedős vagyok. – válaszolta Theresa, mert nem akarta elijeszteni. – Egy ideje nem láttam.

- Tudja, - miközben helyet foglalt a nővel szemben. – hóbortos író vagyok, mint ahogy már úgyis leleplezte kilétem titkát. – kacsintott s az elmúlt heti beszélgetésükre célzott. – Nappal tudok csak dolgozni, s olyankor nem szívesen bújok elő az odúmból. Sajnos este csak kedden van nyitva a könyvtár, ezért ez az egyetlen alkalom, hogy el tudok jönni.

- Áh, igen. – helyeselt Theresa. – Tudom, mire gondol. Én sem voltam itt pár napja. Tudja édesapám beteg lett, elkapott valami vírust és őt kellett ápolni.

- Mi férfiak, a teremtés koronái igencsak el tudjuk magunkat hagyni, mikor betegek vagyunk. – mosolygott. – Hogy halad a kutatással? – mutatott a fejével a naplóra.

- Egész jól. – válaszolta a nő. Nem tudta miért, de úgy érezte, bízhat Williamben. – George lánya Elisabeth, aki egy igazi úrihölgy volt a leírás alapján, mély rokonszenvet táplált a feketék iránt, s gyakran kiosont közéjük. Egy alkalommal az apja és az Ön névrokona, William Taylor utána mentek. George megfenyegette, hogy baja esik a rabszolgáknak, ha még egyszer ott találja. Nem érezte méltónak a lányához az effajta viselkedést. Azonban Williammel rokonszenvezett, s jó partinak tartotta Elisabeth számára.  Közben különös halálesetek történtek a környéken, az áldozatokat valamilyen állat támadta meg, s kiszipolyozta a vérüket. Olvastam a serif korabeli jelentéseit, fogalma sem volt mi tehette.

- Miért érdekli mindez magát? – kérdezte William őszintén. – Aligha van szervesen köze a város alapításának történetéhez.

- Igaza van. – sóhajtotta a nő. – De talán köze van az édesanyám halálához, akit nincs még két hónapja, hogy hasonló sérülésekkel találtak az utcán. Ugyanazok a nyomok, az orvosok, a rendőrség most is tanácstalan. Lennie kell valaminek George Madison naplóiban, amit megtalált az anyám, s ami miatt megölték.

- Fogadja őszinte részvétem az édesanyja miatt. Tudom, milyen fájdalom elveszíteni egy anyát. – együtt érzően megfogta a lány kezét, majd folytatta. – De nem hiszem, hogy bármit is talál bennük. Akkoriban errefelé sok volt még a vadállat.  Farkasok, pumák, elvadult kutyák hemzsegtek erre, nem is beszélve az indiánokról.  Nincs rá bizonyíték, hogy mi történt az 1850-es években.

Theresa nem akart tudomást venni a férfi szavairól, szentül hitte, hogy nyomra bukkant. Forgatni kezdte a lapokat, s kereste az előző alkalommal abbahagyott részt. S akkor vette észre. Átható szemeit Williamre szegezte, s diadalittas volt a pillantása.

- Mondtam magának William. Van itt valami… ebből a naplóból hiányzik pár lap, amik legutóbb még benne voltak…

- Tudja mi állt rajtuk? – kérdezte izgatottan és igyekezett leplezni a hangjában bujkáló remegést.

- Nem – sóhajtotta elkeseredetten Theresa. – De emlékszem, hogy nem volt benne hiányzó lap. Valaki kitépte!

- De ki tehette? – William tesztelni akarta a lányt és el akarta terelni magáról a gyanút.

- Fogalmam sincs. – suttogta Theresa és nem akarta, hogy bárki is meghallja a beszélgetést. – Mikor megtalálták anyát az utcán megsebezve, minden eltűnt mellőle. A jegyzetei, a feljegyzései, még a laptopja is. Ebből is gondolom, hogy mindez nem véletlenül történt. Nem arról van szó, hogy valami ostoba zsebtolvaj megtámadta és megölte a pénztárcájában levő öt dollárért. Valaki azért ölte meg, mert rájött olyan dolgokra, amikre nem lett volna szabad. És ezek a dolgok nem új keletűek. Köze van az 1850-es évekbeli eseményekhez.

- Van logika abban, amit mond. Van róla sejtése, mivel állunk szemben?

- Úgy gondolom, hogy akkoriban is valami rablóbanda garázdálkodhatott itt Huntsville környékén, s állattámadásnak álcázták, mikor megöltek valakit. Talán megfélemlítés volt a céljuk, talán több. Raboltak, fosztogattak. Talán ezek a mostaniak is őket akarják utánozni. Ha eltűntetik a naplókból a rájuk vonatkozó részeket, anyám feljegyzéseit, akkor megúszhatják a bűntényeket. Talán George Madison leleplezte őket. Talán azokon az oldalakon valami közelebbi információ állt a bandáról.

- Lehetséges. – felelte megkönnyebbülten William, hogy Theresa még csak nem is gyanakszik rá vagy más okra. – Segítek magának, ha akarja.

- Kedves magától, William, de nem akarom bajba keverni.

- Engem nem olyan könnyű, higgye el. – mosolygott meggyőzően. – Ha úgy alakul, meg tudom magam védeni. És akár Önt is.

- Miért akar segíteni? – értetlenkedett továbbra is Theresa. Jogosan. William teljesen ismeretlen, most beszélnek másodszor.

- Meghatott a történet és bevallom kíváncsivá is tett. – felelte őszintén. – Tudja nekem ez az életem. A múlt, rejtélyek megoldása. Talán a segítségére lehetek.

- Rendben, de bármikor kiszállhat, ha úgy érzi túl veszélyes, vagy nincs ideje rá. Meg fogom érteni. Én viszont sosem fogom feladni. Meg fogom találni, ki a felelős anyám haláláért. – elszántan mondta ezeket, és ahogy a szemébe nézett, William el is hitte a szavait.

- Jól van. Mondjon el mindent, amit tud.

Theresa az este hátralevő részében elmesélt mindent részletesen. Elmesélte, mikor, hogyan találták meg Helent. Mit írtak az orvosi jelentések, mit mondott a rendőrség. Elmondta azt is, amit Adam mondott neki, azt hogy megfenyegette, hogy hagyja abba a nyomozást, mert baja esik. Ebből arra következtetett, hogy valamit a rendőrség is eltitkol. William figyelmesen végighallgatta, s megfogadta magában, hogy ha haza megy, elmélázik a múlton, s próbál visszaemlékezni azokra az időkre. Bár neki akkoriban, egészen más problémái voltak, s el kellett menekülnie azok után, amit tett. Azonban voltak dolgok, amik nagyon is élénken éltek az emlékezetében. Sosem gondolta, hogy valaha még beléjük botlik. Sosem gondolta, hogy ennyi év elteltével, újra fognak próbálkozni, ugyanott. Ostobák! És milyen veszélyesek! Meg kell őket állítania!

Amikor a könyvtáros szólt, hogy rövidesen zárnak, Theresa egy óvatlan pillanatban a kabátjába csomagolta a naplót.

- Theresa, mit csinál? – kérdezte meglepetten William.

- Muszáj elolvasnom, megtudnom mindent, nem ülhetek rajta hetekig. Majd visszahozom, ha végeztem vele.

- Ez veszélyes. – tiltakozott William. – És ha rájönnek? Észreveszik?

- Senkinek nem fog feltűnni, nyugodjon meg. Rajtam kívül itt nem sok ember fordul meg. Pár nap és visszahozom.

William és Theresa még néhány percig beszélgettek a könyvtár bejárata előtt, mielőtt jó éjt kívántak egymásnak. Megbeszélték, hogy másnap este találkoznak egy közeli kávézóban és folytatják a napló olvasását. William haza viharzott, gyertyát gyújtott és elővette a zsebéből a papír fecniket. Remegett a keze, ahogy fogta a lapokat, s könnyein át kezdte olvasni.

„ Elisabeth ismét eltűnt. Teljesen kiborít már ez a lány. Érzem, hogy Williammel sem stimmel minden, valamit rejteget előlünk. De Elisabeth megszállottsága az északi eszmékkel, egyszerűen megbocsáthatatlan. Esküszöm, ha megint ott találom az aljanép között, nem felejti el egy hamar, amit kap! Kilovagoltam hát a sötét úton át a feketék szálláshelyére. A látványt, ami a szemem elé tárult, sosem fogom elfeledni. Először azt hittem, rosszul látok. A törékeny, kecses test ott feküdt a föld porában. Fehérebb volt, mint általában, szemei lecsukva. A négerek köré gyűltek, s valami imát mormoltak. Leugrottam a lovamról s félrelökve őket utamból Elisabeth-hez rohantam. A teste élettelenül feküdt előttem, hiába pofoztam fel, hogy térjen eszméletre, hiába szólongattam, hiába volt minden. Az én egyetlen angyalkám halott volt.

- Ki tette? – üvöltöttem a fájdalomtól. – Ki merte ezt tenni ezzel az angyallal?

A fájdalom elvette az eszemet. Belerúgtam a körülöttem álló feketékbe, s az ostorommal ütni kezdtem őket.

- Ti állatok! – folytattam. – Melyikőtök tette? Álljon elém!

Ekkora a hatalmas, erőteljes férfi felegyenesedett. A szemében tűz villant. Már az idekerülésük után is szembeszállt velem, s láttam, hogy ezúttal sem fél.

- Te voltál?- csaptam felé az ostorral, ám legnagyobb meglepetésemre megragadta a végét.

- Rossz helyen keresgél. – szólalt meg a mi nyelvünkön. Erre nem számítottam. – Mi sosem bántottuk volna a kisasszonyt. Ellenben az ön barátja… az a mocskos vérszívó… rajta kérje számon!

Fogalmam sem volt, mire gondolt Amman, mert ugye ő szólt hozzám, oly vakmerően. Teljesen le voltam taglózva. Megragadtam a vasláncot, amivel le volt kötözve a lába, s térdre kényszerítettem őt.

- Hogy merészeled, te kutya! – üvöltöttem szinte már nem emberi hangon. – Majd megtanulod te, hol a helyed!

Azzal minden dühömet az ütésbe összepontosítva korbácsolni kezdtem. A húsa felszakadt, ömleni kezdett a vére, de ő csendben tűrte. Nem láttam még ily büszke férfit. Hamarosan elfáradt a kezem, s ekkor abbahagytam, de ezután minden nap emlékeztettem Ammant arra, hogy ki az úr. Valahányszor megostoroztam, a szeméből sütött felém a gyűlölet. Nem szólt többé hozzám, de tudtam, hogy az első adandó alkalommal megöl.

Elisabeth apró testét az ölembe emeltem, s felfektettem a lovamra. Nem akartam, hogy a rabszolgák lássák, mennyire elgyengültem egyetlen gyermekem elvesztése miatt, de ahogy hátat fordítottam nekik, szabad utat engedtem a könnyeimnek.”

Mélyet sóhajtott, mialatt másodszor is végigolvasta a papírost. Legszívesebben üvöltött volna a fájdalomtól, de hang nem hagyta el a torkát. Összegyűrte a lapokat s a fiókja legmélyére rejtette. Nem szabad többé elolvasnia. Nem szabad. Épp eleget vezekelt a bűnéért. Bár arra egy örökkévalóság sem elég.