1. fejezet

Theresa

Theresa Harris lehajtott fejjel állt a temető kapujában, s remegő kezével lenyomta a kilincset. Végigsétált a zöld füvön, elhaladt az öreg tölgy mellett, s az ismerős táblánál állt meg. A kis, vadvirágokból álló csokrot a vázába tette. Ezek voltak az anyja kedvenc virágai. Kislánykorában, ha ráértek, mindig kisétáltak a közeli mezőre és hatalmas csokrokkal gyűjtöttek az éppen nyíló virágokból. Máig visszasírta azokat az éveket. Nem volt jó felnőttnek lenni. Különösen mostanában. A bánat, gyász és szomorúság ismét könnyeket csalt a szemébe, miközben a táblát olvasgatta vagy ezredszer: Helen Harris, élt 56 évet. Szerető feleség és anya… még csak egy hónapja, hogy nincs velük, de mindannyiuk számára egy örökkévalóságnak tűnt már. Soha nem felejti el azt a napot, amikor felhívták San Franciscóban, hogy haza kell jönnie, mert valami történt az anyjával. A szíve, mintha ólomnehézségűvé vált volna, a félelem hullámai ragadták magukkal és a Huntsville-be tartó repülőút alatt végig imádkozott. Imádkozott, hogy Isten óvja meg Helent, aki a család összetartó kapcsa volt, hogy ne vegye el tőlük a legféltettebb kincsüket. Ám mire a kórházba ért, elkésett, az anyja halott volt. Ott állt az apja a folyosón, teljesen megsemmisülve attól, amit hallott. Egyikük sem számított rá, hogy elvehetik tőlük az őrangyalukat, s ezzel mindent, ami családdá tette őket. A nővére, Faye a fotelben zokogott, a bátyja Adam az ablaknak dőlve. Ennél szörnyűbb már soha nem történhet velük. S ami még ennél is kínzóbb volt mindannyiuknak, hogy fogalmuk sem volt, mi történt. Helen elment a levéltárba, ahol a kutatást végezte a város történetéről írott könyvéhez, s mikor este sötétedés után hazafelé tartott, valaki vagy valami megtámadta a nyílt utcán, és halálra sebezte. Előtte alig néhány perccel felhívta Theresát, hogy a segítségét kérje, majd néhány óra múlva újabb telefont kapott, melyben már azt közölték, hogy az anyja halott. Az orvosok sem láttak hasonló sérüléseket, fogalmuk sem volt, mi okozhatta. A rendőrség természetesen nyomozást rendelt el, és külön figyelemmel kísérték az események menetét, hiszen Adam Harris anyjáról volt szó, az egyik vezető rendőrtisztjükéről. Eredmény azonban ez idáig nem volt.

Theresa letörölte könnyáztatta arcát s a fogadalmára gondolt, hogy megtalálja azt, aki az anyja haláláért felelős. Bármi történt is vele, ő kideríti. Nem volt nyomozó, igaz. Még soha életében nem került szembe ilyen kihívással, de eltökéltebb volt, mint mikor a Berkley-re került s elkezdett a doktoriján dolgozni. Akkoriban sokan kételkedtek benne, nem értették, miért kell egy értelmes fiatal tanárnőnek disszertációt írni, sokan nem is tartották rá képesnek, de egy ember rendíthetetlenül hitt benne. Az édesanyja. Tartozik neki ezzel, gondolta Theresa, nem számít mennyi időbe telik, nem számít, meddig nem tud visszamenni az egyetemre tanítani, neki most itt van dolga. Véghez fogja vinni a tervét, mint ahogy a neve elé került az a két betű is, amire annyira vágyott. Ő lett az egyik legfiatalabb doktor a történelem tanszéken.

Valami megzörrent a háta mögött, s ijedten rázkódott össze. Hátrapillantott, de nem látott semmit. Biztos csak egy ág volt, ami lehullott az egyik fáról, vagy egy macska, vagy valamilyen más állat. Nem sokkal ez után, akármilyen nehéz is volt otthagyni az édesanyját, elindult vissza a házba, hogy összeszedje a holmiját, s indulhasson vissza a könyvtárba, ahol pár hete a napjai nagy részét töltötte. Amikor egy utolsó pillantást vetett a kőtáblára, valami furcsára lett figyelmes. A hátoldalán egy karmolás nyomot fedezett fel, de nem emlékezett rá, hogy korábban látta volna. Miféle állat képes nyomot hagyni egy sírkőben? Vagy ha nem állat, akkor milyen vandál rongálja a temetőben az emléktáblákat? El ne felejtse megemlíteni a bátyjának, majd ő utána néz. Azzal sarkon fordult és elindult a kis ösvényen.