Fél óra múlva édesanyja autójával beparkolt a garázs elé. Nem szállt ki, csak ült és bámulta az üres tornácot. Délutánonként Helen ott szokott ülni és vagy olvasott, vagy hímzett, vagy kötögetett. Ez az emlékkép élénkebben élt benne az anyjáról, mint bármi más, mióta utoljára otthon járt. Most azonban a tornác üres volt. Nem voltak kint a szokásos virágok sem, sem a terítő az asztalon, amit még a nagyanyjuk horgolt, sem a limonádé a megcsorbult kancsóban. Az emlékezés és anyja hiánya könnyeket csalt a szemébe. Mivel ő volt a legkisebb gyerek, s ő lakott otthon legtovább, nagyon közel álltak egymáshoz a szüleivel. Azt gondolta, hogy még nagyon sokáig élvezheti a szeretetüket és a jelenlétüket. A legszörnyűbb rémálmaiban sem merült fel annak a lehetősége, hogy valamelyikük meghal. Ám az idő múlása egyre nyilvánvalóbbá tette a szomorú valóságot: az édesanyja többé nem jön vissza. Kikászálódott a kocsiból, mialatt megtörölte az arcát, s ekkor vette észre, hogy a bátyja kocsija is a felhajtón áll. Elindult a kikövezett ösvényen, mely az anyja virágágyásán át vezetett a verandáig, s amit az idén verbénák színpompás kavalkádja övezett. Máskor dáliákat szokott ültetni, jegyezte meg magában. Közben felért a bejárati ajtóhoz, amely ugyancsak régi darab volt, még a nagyapja munkája, s az idén erről is hiányzott az ismerős ajtódísz. A ház hatalmas volt, igazi déli stílusban épült. Nagy oszlopokkal, verandával, belül tágas terekkel. Ahogy lenyomta a kilincset, szó szerint beleütközött valakibe. Még nem látta a férfit, aki rendőr egyenruhát viselt. Magas volt és a bőre, mint a csokoládé, a pillantása átható, de ugyanakkor kedves. A haja rövidre volt vágva, mely apró csigákba göndörödött.

           - Elnézést – nyökögte, mialatt hátra lépett

         - Én kérek elnézést – válaszolt a férfi. – Nem számítottam rá, hogy valaki áll itt.

- Adam húga vagyok – nyújtotta a kezét – Tess… akarom mondani Theresa.

- Örülök, hogy megismerhetlek. Az én nevem Trevor Scott – erős, határozott kézfogása volt. – Nem rég helyeztek ide, rendőr vagyok. – bökött a jelvényére széles mosollyal.

- Áh, igen, sejtettem – viszonozta a mosolyt a nő.

- Hello doktornő! – üdvözölte a bátyja, Adam – Merre jártál?

- Virágot vittem a temetőbe – valamit még akart mondani ezzel kapcsolatban Adamnek, de kiment a fejéből.

- Látom, Trevorral már találkoztatok. Csak egy kávéra ugrottunk be, megyünk is, mert folytatódik a nyomozás az ellen a banda ellen, ami mostanában erre felé garázdálkodik.

- Oh, igen! – kiáltott utánuk Tess. – Láttad már te is a sírkövön azt a furcsa karcolást?

- Nem tudom, miről beszélsz, hugi- azzal le is rázta a testvérét és a magas néger férfival együtt elhajtottak az őrsre.

Theresa belépett a házba, ahol az apját pillantotta meg először a nappaliban ülve, előtte jó pár sörösüveg. Belesajdult a szíve, ahogy a férfire nézett. Az az erős, szilárd erkölcsű, józan férfi az anyjukkal együtt meghalt. Azóta naphosszat ült a fotelban és ivott.

- Apa – sóhajtotta bosszúsan Tess és elkezdte összeszedni az üvegeket.

- Hagyjál, Tess – nyúlt az egyik sör után Ted Harris. – Nem kell fölöttem anyáskodni!

- Tönkre teszed magad – vágott vissza. – Olyan vagy, mint egy kisgyerek, aki direkt akar magának rosszat. Mit szólna anya, ha ezt látná?

- Ne merd a nevét a szádra venni! – kiabált. – Ő volt a legdrágább asszony a világon! Csodálod, hogy nem akarok nélküle élni?

- Apa, - ült le elé az asztalra – nekem is hiányzik. De ha leiszod magad, azzal nem teszel könnyebbé semmit. Attól ő még nem támad fel.

- Tévedsz, Tessa – szólította a kislánykori becenevén. - Nekem könnyebb így.

Tess egy ideig hallgatott és némán bámulta az apját és arra gondolt, miért kellett ennek így lennie. Mit követett el az anyja az isten ellen, hogy így büntette őket? Tönkre tették az egész családot. Lerombolták az idilli életet. És aki ezt tette, fizetni fog.

- Tényleg apa, még egy kérdés aztán átengedlek a söreidnek. Voltál mostanában a temetőben?

- Miféle kérdés ez? – kérdezte sértődötten. – Minden reggel kimegyek. Miért?

- Ma mikor kint jártam, észrevettem a síron valami karcolást. Nem tudom, mitől származhat. Láttad már te is?

Ted Harris mielőtt válaszolt volna, nagyot sóhajtott. Hogy mondja el a lányának?

- Tudod Tess, három hete, mikor kimentem a temetőbe reggel, anyád sírját feldúlva találtam.

- Mi az, hogy feldúlva? – hüledezett a nő.

- A föld körülötte fel volt forgatva, a növények összetörve, a sírkő pedig ledöntve. Én is láttam azt a karmolást vagy mit…

- És? Jelentetted a rendőrségen? Vagy mit csináltál?

- Semmit – sóhajtotta. Nem akarta, hogy a gyerekei tudjanak erről. – Helyreállítottam mindent, amennyire tudtam.

- De miért apa? – Tess arcáról a meglepettségen túl düh volt leolvasható, pontosan az, amire az apja számított.

- Azért, mert a rendőrség nem tesz semmit. Fogalmuk sincs mi történt Vele. Semmirevaló banda.

- De hiszen a nyomozás jelenleg is zajlik. Ez bűntény, apa. Bele akarsz te is keveredni? Eltűntetni a nyomokat épp olyan súlyos, mint elhallgatni, ki tette.

- Anyád nem érdemli ezt! – zokogott fel a férfi. – Fogalmam sincs miért tették ezt vele! Ő soha, senkinek nem ártott. És még a sírját is meggyalázzák! Nem fogom hagyni, hogy az ostoba zsaruk felássák a sírt, előszedjék onnan őt, sem pedig, hogy az egész város ezen csemegézzen! Te sem mondhatod el Tessa.

- Jaj, apa… ezzel lehet, hátráltatjuk a nyomozást. Adamnak se mondtad el?

- Ő is csak egy közülük. És most hagyj!

Theresa mélyet sóhajtott ismét, majd felállt, s ott hagyta az apját. Mi jöhet még? Ezt már nem lehet bírni ép ésszel.