Este tízkor, mikor véget ért a nyitvatartás, az utolsók között távozott. Lopott pillantást vetett a titokzatos alakra, aki szintén a holmiját szedte össze, s Theresa gondolatok kavalkádjával a fejében elindult haza. Jó volt a friss kora őszi levegőbe beleszippantani a levéltár fülledtsége után, s a tiszta égbolton szemlélni a ragyogó csillagokat. Adam kocsija már a felhajtón állt, s látta, hogy a konyhában még ég a villany.

- Apa? – kérdezte a bátyját, mikor belépett

Adam épp a tejet tette vissza a hűtőbe.

- Lefeküdt. Teljesen be volt állva megint – sóhajtotta, s lapátolni kezdte a gabonapelyhet. – Te megint merre jártál?

- A levéltárban voltam. Olvasgattam – felelte Theresa közömbösen. – Van ott egy férfi. Minden kedden látom, a sarokban ül és valamit olvas, de soha senkivel nem beszél.

- Áh, bizonyára a mi titokzatos írónkra gondolsz – jelentette ki Adam kísérteties hangsúllyal a hangjában s szélesen elvigyorodott.

- Ki az? – kérdezte Theresa.

- Valami William Taylor, azt hiszem. Megvette pár éve a Madison kúria megmaradt házát, s ott él. Nagyon sikeres író, de soha senkinek nem ad interjút, az emberek szinte félnek tőle. Nem tudom miért. Szerintem egyáltalán nem félelmetes.

- Szerintem se – mondta Tess elgondolkozva. – Miket ír? Ismerhetek tőle valamit?

- Neked való könyveket. Történelmi regényeket. Tele van velük minden könyvesbolt, de nem a saját nevét használja. Kevin Londonként keresd.

- Beszéltél már vele? – a hangja tele volt izgatottsággal.

- Igen. Egy éve az arra lakók jelentették, hogy jó ideje semmi mozgást nem észleltek a háza körül és aggódtak, hogy valami történt vele. Akkor kimentünk Jimmyvel. Otthon volt. Ajtót nyitott, beinvitált. Kellemesen elcsevegtünk és kiderült, hogy épp valami könyvön dolgozott, s olyankor egész nap a házban gubbaszt.

- Szóval nem kell tőle félni.

- Nem kell. Bár szerintem bogaras fazon. Mint minden író – Adam elmosolyodott, majd tovább falta a gabonapelyhet.

- Még valamit akartam kérdezni – bökte ki Theresa. – Említetted azt a bandát, ami után nyomoztok. Van valami fejlemény?

- Nincs sajnos semmi. Már egy ideje kutatunk utánuk, de nagyon dörzsölt fickók lehetnek, mert soha semmi nyomot nem hagynak maguk után. Néhány fosztogatás, betörés a környéken, és eddig két áldozat. Miért érdekel?

- Nem lehet ennek köze ahhoz, ami anyával történt? – azzal leült a székre és belekortyolt a narancslébe.

- Nem tudom Tess, de a megszállottságod már kezd idegesítő lenni. Hagyd ezt a profikra – a szemében nem gyengédség bujkált, hanem szigorú parancs. Nem akarta, hogy a húga részese legyen az egész történetnek. Azt akarta, hogy Tess menjen vissza San Franciscóba, jó távolra mindettől.

- Hagyjam a profikra? – kiáltott fel és keserűen elnevette magát. – Egy hónap telt el azóta, hogy megölték, Adam. És semmi. A rendőrség nem csinál semmit. Se gyanúsított, se nyom, se fegyver, még egy nyamvadt elképzelés se. Tudom, hogy anya talált valamit, amit nem lett volna szabad. Faye is erre célzott, mielőtt elviharzott. Láttam rajta, hogy fél.

- Theresa, mi próbáljuk a dolgunkat végezni, de ebben a felelősségteljes munkában nincs szükség amatőrökre. Nem akarom, hogy neked is bajod essen – szúrósan nézett a testvérére.

- Mitől esne bajom? Attól, amitől anyának? – gyanúsította meg Adamet, de ő erre nem volt vevő.

- Megmondtam, hogy fejezd be. Többet nem mondom. Pont – azzal otthagyta a lányt és felvonult a szobájába.

Másnap, mikor ellátta az otthoni teendőket, elment bevásárolni a vacsorához. Épp kifelé tartott az üzletből, mikor a szomszédos könyvesbolt kirakatában megpillantott egy könyvet.

Kevin London: Tűzben

Belépett a boltba és kezébe vette az imént említett művet és olvasni kezdte a tartalmát. Egy fiúról szólt, aki az 1660-as években él Londonban, s a pestis idején elveszíti az egész családját. Ám a sors ennél is szörnyűbb csapást tartogat számára. Ennyi állt a borítón. Theresa érdekesnek találta. Egy próbát megér, gondolta és megvette a könyvet. Odahaza aztán annyira belemerült az olvasásába, hogy észre sem vette, hogy mennie kellett volna a könyvtárba. Lebilincselő történet volt. Az események pörögtek, s a megfogalmazásnak köszönhetően a narratíva lehetővé tette, hogy az olvasó beleélje magát a főhős helyzetébe. A történelmi adatok is mind pontosak voltak, állapította meg Tess. Nem kis kutatómunkát fektetett bele a szerző. Nem is volt csoda, hogy minden szabadidejét a könyvtárban tölti és nincs ideje beszélgetésbe bonyolódni másokkal.

Aznap otthon maradt s kitartóan olvasott. Este a vacsoránál elbeszélgetett az apjával, aki kivételesen egész józan volt.

A hét hátralevő része szokásosan telt. Délelőttönként otthon volt, főzött, mosott, takarított, mint az édesanyja tette, délután pedig továbbolvasta George Madison naplóját. A férfi részletesen leírt minden eseményt, ami akkoriban történt az úri társaságban. Írt a fényűző bálokról, amiket a lánya, Elisabeth tiszteletére rendezett. Írásaiból kitűnt milyen szeretettel rajongott egyetlen gyermeke iránt, aki imádott feleségére emlékeztette őt. Elisabeth anyja gyermekágyi lázban halt meg pár nappal a kislány születése után, ami összetörte George szívét. Soha sem tért magához teljesen a gyászból, s kőszívű ember lett. Volt néhány részlet az írásaiban, ami szánalmat ébresztett Theresaban, de aztán egy hosszabb leírás a rabszolgáival folytatott kegyetlenkedésről elmulasztotta benne ezt az érzést. A nyomozását illetően érdemi információra nem bukkant, ám Madison említette párszor a rablókat, s hogy újabb bűntényt követtek el. Szorgalmasan jegyzetelt mindent, amit talált.

„1852. augusztus 7.

Megkezdődött a gyapotszedés. Délután kimentem az ültetvényre, s büszkén tekintettem végig a birtokomon. Idén is jókora haszonra tehetünk szert, ha a feketék jól végzik a munkát. Aki nem dolgozik megfelelően, az büntetésre számíthat. Izzadságos munka ez, tudom, de élvezettel tölt el, mikor végignézek a verejtéktől lucskos ördögfattyakon. Ők erre születtek. Ezért teremtette őket az Úr.

Visszatérvén a házhoz, ott találtam Williamet. Elisabethet kereste. Leültünk a dolgozószobában és megkínáltam egy friss szivarral. Kellemesen elbeszélgettünk. Benne soha nem kellett csalódnom. Művelt férfi volt. Elbeszéléseiből kiderült, hogy mielőtt letelepedett nálunk, körbeutazta a világot. Járt Indiában, sőt még egy észak-afrikai expedíción is részt vett, s beszélt franciául és spanyolul is. Véletlenül esett választása a mi városunkra, de azt mondta, hiszi, hogy a sors akarta így. Mindenféléről beszélgettünk: a kialakulóban levő helyzetről észak és dél között, irodalomról, művészetről.  Elisabeth azonban csak nem került elő, pedig már este tíz óra is elmúlt. Volt egy sejtésem hol keressem, s William kíséretében, fáklyákkal a négerek kezében, ismét lóra szálltam. A megérzésem helyesnek bizonyult, mikor megpillantottam a tűz köré gyűlt feketék gyűrűjében, ahogy a sebeiket nyalogatta. Már régóta gyanakodtam rá, hogy titokban kijár közéjük és itt tölti az ideje nagy részét. Nem értettem, mi keresnivalója itt egy előkelő fiatal hölgynek.

- Mit keresel itt, Elisabeth? – mordultam rá, s ő ijedten emelte rám kedves tekintetét. Ilyenkor, mintha a feleségemet láttam volna a szemében.

- Apa, én csak – dadogta meglepetten, hogy lelepleztem a titkát.

- Azonnal kelj fel és indíts haza! – megragadtam a karját és felhúztam a porból.

- Kérem, uram – avatkozott közbe William s gyengéden lesöpörte a piszkot lányom ruhájáról, majd megfogta a kezét. – Majd én haza viszem a kisasszonyt, ha megengedi.

- Rendben William, köszönöm – egyeztem bele. – Elisabeth, egy dolgot azonban jobb, ha az eszedbe vésel: ha még egyszer itt talállak, akkor a kis kedvenceid nagyon pórul járnak!

Láttam a szemében a tüzet, ahogy e mondatot kimondtam. Nem válaszolt, csak felpattant William mellé a lóra s elvágtattak. Túl nagy volt az igazságérzete, s a szíve tele volt szánalommal a söpredék iránt.”

Theresa felállt, hogy levegye a polcról a napló következő kötetét, mikor valakibe véletlenül beleütközött. Ahogy bocsánatkérések közepette felegyenesedett, a titokzatos íróval találta szemben magát.

- Bocsánat, - mentegetőzött. Ahogy azonban a sötét szempárba bámult, elállt a szava is.

A férfi magas volt, jóképű, az arcvonásai férfiasak. Kissé borostás volt, de ez határozottan jól állt neki, állapította meg Theresa. A haja barna, s a füléig ért. Farmert és inget viselt zakóval. Fiatalos és mégis csinos volt.

- Ne haragudjon, kisasszony – válaszolta és felemelte a lány kezéből kiesett naplót. – Én nem voltam elég körültekintő.

- Köszönöm – vette ki a férfi kezéből a könyvet a nő és úgy érezte, mintha elveszette volna a hangját. Nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat.

- Mit olvas? – kérdezte a másik, s hangosan olvasni kezdte, ami a naplón állt – George Madison - kérdően meredt Theresára.

- Tudja, az édesanyám könyvet írt a város alapításának történetéről – nyökögte. – Ismeri talán Madison munkáit? – csillant fel a nő szeme

- Hát… mondhatjuk úgy – felelte sejtelmesen a férfi-, de ne haragudjon, hogy be sem mutatkoztam. A nevem William Taylor.

- Én Theresa Harris vagyok – nyújtotta a kezét a nő. William elfogadta a gesztust, de rövidre korlátozta az érintkezést. – Fázik talán? – kérdezte a nő a férfi hidegségére célozva. Olyan volt a keze, mint a jég.

- Igen, elég hűvös van itt lent – vágta rá William. Kicsit meg is borzongott és összehúzta magán a zakóját.

- Várjon csak! – kiáltott fel Theresa megtörve ezzel a levéltár csendjét. Szerencse, hogy már rajtuk kívül nem volt ott senki. – Már tudom, honnan olyan ismerős a neve! Madison naplójában is szerepel egy William Taylor nevű férfi. Talán rokona volt önnek?

- Nem hinném. Nem erről a környékről származom. Amúgy is a William Taylor elég gyakori név. Olyan, mint a John Smith – vágta rá William.

- Igaza van – mosolyodott el a nő – Tudja, már hetek óta olvasok az 1800-as évekről és csak most esett le, hogy akár leszármazottai is élhetnek itt azoknak az embereknek, akikről írnak.

- A világ az óta sokat változott, Theresa. – kezdte William, s valami furcsa módon sötét szemében szomorúság bujkált. Theresa szerette volna megkérdezni az okát, de nem érezte úgy, hogy ehhez joga lenne. Valami nagy fájdalma lehet ennek a férfinek, az arcára van írva. – Amennyire én tudom, ez a George Madison egy kegyetlen vadállat volt. Úgy bánt a rabszolgáival, mint az állatokkal, ami sajnos akkoriban bevett szokás volt.

- Sokat tud az akkori korról. – jelentette ki elismerően Theresa - De egy írónak illik is. – csúszott ki a száján.

Erre William felvonta a szemöldökét és kíváncsian meredt a nőre. Szóval tudja, ki ő, de igyekezett úgy tenni, mintha sejtelme sem volna. Ez azt mutatja, mennyire tapintatos.

- Tehát tudja – suttogta a férfi sejtelmesen és elmosolyodott.

- Ne haragudjon, ha kellemetlen önnek…

- Nem, semmi baj – vágott a szavába. – Nyugalom. Nem eszek embert!