Mielőtt elindult a könyvtárba, ami a szokásos kedd esti programjává vált az elmúlt hetekben, elővette a halottkém jelentését és újra elolvasta: „teljesen kivérzett holttest, a harapásnyomok az artériák környékén ismeretlen eredetű állatra utalnak”. Mit jelent mindez? Mire utalhatott Faye? Nem értette. Lehet, valamilyen állat támadta meg az anyját? Mit titkolhat előle a rendőrség?

Az aktát a táskájába tette és elindult a lépcsőn lefelé. Az apja a nappaliban aludt. Kedd volt az egyetlen nap, mikor a könyvtár késő estig nyitva volt, a többi napon már 6-kor bezárt. Ilyenkor nem lehetett érdemi munkát végezni a levéltárban. Olyan rengeteg anyag gyűlt össze az elmúlt 200 évben, mire azokat végignézi, megöregszik. Eddig nem sok érdekes dologra bukkant, s sokszor érezte úgy, hogy sötétben tapogatózik, hiszen nem is tudta pontosan, mit keres.

Huntsville története 1805-ben kezdődött, mikor egy John Hunt nevű férfi az első házat építette, s ezzel megalapította a későbbi várost, amit aztán róla neveztek el. Mivel a település a Tennessee folyó partján terül el, eleinte textil malmok, majd a polgárháború alatt fegyvergyárak épültek itt. Egykor Alabama legvirágzóbb ültetvényei, s leggazdagabb nemesei laktak e vidéken.  Évtizedekkel később a NASA épített ide egy hatalmas bázist, amelynek a város mai jelentőségét köszönheti.

Alig tízpercnyi séta után megérkezett a Marion megyei könyvtárhoz. Maga az épület még a polgárháborús időkből való, hatalmas hófehér oszlopaihoz magas lépcsősor vezetett fel. A környék legnagyobb gyűjteménye található itt. Több mint százezer kötet tartozott a könyvtár állományához, számos híres irodalmi mű eredeti kiadását őrizték itt, s akkor még nem is említettük a levéltári gyűjteményt, amely szintén nagyon értékesnek számított. Itt tartották a környék valamennyi fent maradt levelezését, naplóját, ami a háborús időkből származott. Theresa üdvözölte az ismerős könyvtárost, leadta a kabátját a ruhatárban, s elindult az alagsorba, ahol a levéltár működött. A folyosón sötét volt, ablak híján csak a falra felszerelt lámpák világítottak. Kísérteties helynek tűnt. Sokszor kellett magát figyelmeztetnie a nőnek, hogy nem kell félnie, hiszen ez nem egy vámpír kastélya, hanem csak a könyvtár. Nem mintha hitt volna az efféle mesékben.

Ahogy leért a hatalmas terembe, táskáját az egyik közeli asztalra tette, s elindult a több száz fából faragott, könyvektől roskadozó polc felé. Egy hónapja volt itthon, s három hete, a temetést követően kezdte a kutatást. Mivel Huntsville alapítása 1805 elejére tehető, attól az évtől kezdve elolvasta az összes fennmaradt feljegyzést. John Hunt levelezése élvezetes olvasmány volt, melyben beszámolt a nehézségekről, melyekkel szembe kellett néznie. Ő volt a környék első telepese, a föld megművelése nem volt könnyű feladat. Ráadásul elfelejtette bejegyeztetni az igényét a földre, ezért eleinte Alexander Pope híres költő tiszteletére Twickenham-nek nevezték el a települést, s csak 1812-ben kapta a Huntsville nevet. Érdekes olvasmány volt valamennyi feljegyzés, azonban semmi érdemi dolgot nem talált, aminek köze lehetne az anyja halálhoz. Biztos volt benne, hogy Helen rábukkant valamire, ami bökhette néhány ember szemét, s ezért tették el láb alól állattámadásnak álcázva. Lehet ő is veszélyben lesz, ha követi az édesanyja példáját, de nem érdekelte. Tudni akarta az okot. A valódit, nem pedig azt, ami az aktákban szerepel.

1852 – George Madison naplója – állt a bőrkötésű könyvön s leemelte a polcról. Itt hagyta abba legutóbb. George Madison a környék egyik leggazdagabb földesura volt, hatalmas ültetvényekkel és több száz rabszolgával. Ő volt a városi tanács egyik legmeghatározóbb embere, s határozott nézeteket vallott a rabszolgatartásról. Ez akkoriban egyre kényesebb kérdésnek bizonyult, főként az északiak szemében. George Madison azonban kegyetlen ember hírében állt, aki nem tűrt ellentmondást még a saját családjától sem, nemhogy idegenektől.

„1852. július 14.

Ma újabb rabszolgák érkeztek Afrikából, akik egy törzsbe tartoznak, valahonnan a Kongó vidékéről. Ha hihetek az intéző szavainak, vasláncra verve kell őket tartani, valami ostoba legenda miatt. Tele van ilyenekkel a dzsungel, de hogy ezt egy fehér is elhiszi! Nem bánom, hát legyen. Legalább nem tudnak megszökni. Megvizsgálta őket, a fogazatuk alapján egészségesnek tűntek, így vett tízet. Kell a munkaerő, hiszen lassan elérkezik a gyapotszedés ideje. Remélem, értelmesebbek lesznek, és nem próbálnak megszökni, mint az a múltkori tíz, akiket aztán kénytelen voltam felakasztatni. Elisabeth persze ismét elégedetlenkedett amiatt, ahogy bántam a kis „házi kedvenceivel”. Tisztára olyan, mint az anyja. Nem is értem miért kell ekkora feneket keríteni az egésznek! Ezek csak mocskos niggerek, nem is emberek, inkább állatok!”

Theresa megrázkódott az undortól, ami Madison szavait olvasva elfogta. Milyen kegyetlen ember lehetett? Milyen betegen gondolkodott? És mennyi hasonló felfogású ember élt a délen akkoriban? Szegény rabszolgák. Állat módjára tartották őket, szív és érzések nélkül, mintha csupán tárgyak lettek volna. Felháborította a gondolat.

A szomszédos asztalnál észrevett egy férfit, aki őt figyelte. Már korábban is látta néhányszor. Mindig a sarokban ül, s olvas. Soha senkivel nem látta még beszélgetni. Titokzatos alak. Mikor észrevette, hogy Theresa figyeli, elkapta a tekintetét és a könyvébe meredt újra. Mindenhol vannak fura alakok – intézte el Tess egy vállrándítással. Ő is tovább olvasta a naplót.

„1852. július 16.

Ma reggel az első dolgom volt, hogy kilovagoltam a telepre, ahol a mocskos négerek laknak. Szemügyre kellett vennem az újakat. Nem akartam, hogy ha kezdődik a munka, bosszúságot okozzanak. Tudniuk kell, hogy bármi ostobaságot művelnek, az életükkel fizetnek érte. Nem mintha az életük bármit is érne. Ott ültek a rozoga viskók előtt és énekeltek. Ahogy megpillantottak, rögtön elmúlt a jókedvük. Lepattantam a lovamról, ostorral a kezemben eléjük álltam és elmondtam a szabályaimat. Ekkor egyikük, egy Amman nevű férfi, felugrott s valami törzsi nyelven mintha átkokat szórt volna rám. Én tüstént rácsaptam az ostorral két jókorát, de ő továbbra sem fogta be a száját. Igaza volt az intézőnek, jobb ezeket a fenevadakat vasláncon tartani, míg nem tanulnak tisztességet. Fegyelmezetlenségét újabb ostorcsapással jutalmaztam, s letéptem a nyakában lógó állatfigurát, s a porba dobva rátapostam. Villámokat szórt felém a tekintete, de visszaült a helyére az átkozott.

Visszatérvén a házhoz este, Elisabethet egy mindeddig ismeretlen férfi társaságában találtam. Bemutatkozásából kiderült, hogy William Taylornak hívják s nemrég vette meg a szomszédos birtokot. Szülei meghaltak, s az örökségéből költözött Londonból Amerikába. Nagyon művelt fiatalembernek tűnt, s számomra nyilvánvalóvá vált, hogy Elisabeth szépsége is elbűvölte. Biztosra vettem, hogy gyakori vendég lesz körünkben. Nem volt ellene kifogásom. A társalgást a serif zavarta meg, s magukra kellett hagynom a fiatalokat, bármi illetlen viselkedésforma is volt ez. Smith serif elárulta bizalmasan, hogy újabb támadás történt a környéken, mégpedig az erdőhöz vezető ösvényen. Ez már a harmadik hasonló eset. A serifnek ez idáig nem sikerült kiderítenie, ki a tettes, vagy pontosabban mi. Minden esetben az áldozatok testéből szinte teljesen kifolyt a vér, s furcsa harapásnyomokat is felfedeztek…”

Theresa ereiben meghűlt a vér, ahogy George Madison leírását olvasta. Visszagondolt az indulása előtt olvasott orvosi jelentésre. Abban is ez állt. Az anyját is így ölték meg. Mindez csak véletlen volna?

Megkérdezte az egyik könyvtárost, hogy készíthet-e fénymásolatot a naplóról, de a nő szomorúan közölte, hogy ez nem lehetséges. Ekkor Theresa elővette a jegyzetfüzetét és szorgalmasan körmölni kezdett. Biztos volt benne, hogy valamilyen nyomra bukkant.