Ez lenne hát, az utolsó fejezete a Mesének! Köszönöm mindenki figyelmét, aki volt olyan kedves, s végig követte. Remélem nem okoztam túl nagy csalódást!

- Hát vége van… - mondta búsan a Hercegnő – Vége a világnak, amit ismertünk. Az útnak, amit bejártunk… Hontalanok vagyunk mindketten. Kitaszítottak.

- Meg bántad e? – kérdezte a Herceg.

A tündér elmosolyodott.

- Dehogy bántam! – mondta nagyot sóhajtva – Semmit sem. Soha nem is fogom. Ha nem lettem volna régebben olyan bolond, most nem ismernél.

A Herceg, mintha részeges kábulatból ébredt volna, összerezzent. Szédelegve nézett körül, majd szorosan magához ölelte törékeny kedvesét. Már nem rázta a zokogás. Látott valamit a Tó tükrében, valamit, saját tükörképén túl, valamit, amire nem tudott emlékezni – de lelkét megacélozta az elszántság.

- Hová lettek a többiek? – kérdezte a tündér szemébe nézve.

- Eltűntek – mondta a Hercegnő – álom szőtte testük eltűnt, lelkük pedig megpihen a vizek, a kövek, mélyén, a fák kérgében, a tűz melegében, az emberek álmaiban. Nem siratom őket többé, mert itt hagyták e folyton változó, bolond, rideg világot.

Végül megérkeztek a palotába. Az őrök az ajtó mellett hevertek, a szolgálók is aludtak, az udvarban minden nép álomba merült. Mély, korokon át tartó álomba. Aludták a tündérek örök álmát, de fel nem ébredhettek.

 A pár berobogott a trónterembe, s ott aludt a Tündérkirály, homloka kisimult, arany szakálla a térdére lógott. Körülötte, az egykoron dús és ragyogó kert elhervadt, kifakult.

- Óh, Atyám! Óh, Atyám mért hagytál el? – jajdult fel a Tündérhercegnő

Anyám is meghalt, mikor születtem,

Te voltál számomra az Isten maga,

Te voltál a minden!

Maguk mögött hagyták a mocsarat is. Mentek, bandukoltak, egymás kezét fogva, s megérkeztek a két sereg mezejére. A mezőt véges végig holtak borították, nagy kegyetlenséggel lemészárolva. A kék és vörös lobogókról varjak röppentek fel ijedten jöttükre, hogy kicsit odébb lakmározzanak a foszladozó húsból. Vér volt, vér és halál mindenütt. A dombon a fának csak a csonkja maradt, mellette keresztre szögezve nyögött és jajgatott a Virrasztó ki hátra maradt megvívni a Nagy Harcot.

- Most hát, hová menjünk? – kérdezte a Herceg, mikor leértek a hegyről – Én száműzött vagyok, s szökevény. Ha visszamegyünk a Királyságba, atyám megölet, s Téged elragad tőlem. Mi legyen hát?

- Téged az Udvar kivetetett magából, de engem még mindig gyászol atyám. Száz meg száz tündérherceget küldött megmentésemre. Megkísértett álmok útján száz és száz emberi daliát. De Te voltál, ki megszabadított, - mondta a Hercegnő – Téged én hívtalak, én sugalmaztam álmaid, imáim Téged szólítottak!

- Hová megyünk Hercegem? – kérdezte a parancsnok – Én itt útnak már nem látom nyomát… Tán nincs is út! Tán csak Te látod, tán szilárd elméd megbicsaklott annyi bajon át…

- Északnak megyünk, közel a Hegy lába. Útra nincs már szükség, ezért nincs út. Bár ama vízből én nem ittam, megtanultam azt, hogy utadat csak addig követheted, míg az ki van taposva. Azután neked kell utat törni! Oly vidékeken, hová csak kevesek jutnak el. Ezt csináljuk mi: utat törünk fiainknak, leányainknak, hogy ösvényünket kövessék.

Egy sivatagba érkeztek. Borukat, s vizüket a láztól kitikkadva rég megitták már, bíztak benne hogy az úton, mely a homokban alig láthatón kanyargott tovább, lelnek majd egy oázist, mellyel szomjukat olthatják, mellyel felüdíthetik Nap hevétől perzselt arcukat. De nem leltek semmit.

Lovaik összeroskadtak alattuk. Vissza nem fordulhattak már, mert a mögöttük lévő utat belepte a por, csak azt látták, ami előttük van. Egy-egy csapással megváltották hátasaikat a szenvedéstől, a Herceg sírva fakadt, mintha tejtestvérét kellett volna elhagynia.

Az úton, melyre visszatértek, előre haladván látták a távolban gomolyogni, a ködszerű kigőzölgéseket, melyek zöldes színnel fertőzték az ég zavartalan kékjét. A Herceg és a parancsnok egyet értettek abban, hogy jobb lesz mihamarabb túl lenni a mocsáron átívelő úton, így lovaikat vágtára ösztönözték mind az öten, s megérkeztek a láp határához. Az út kanyargóssá vált, ahogy behatoltak az elrothadt fatörzsek, a beteges fénnyel izzó, vizenyős gombatenyészetek, a gurgulázó cuppanó hangok, e csendesen gyilkos honába.

Hajnalban elaludtak, s csak másnap délben keltek fel. Elindultak nem sokára, nem vesztegették tovább a végtelen időt. Estére egy roppant mezőhöz értek, melynek közepén egy domb állt, azon egy fa. A fát vasba öltözött férfiak vették körül, elfoglalva a dombot. Körös-körül, egy másik, nagyobb sereg, vörös vértbe öltözve, vérszín zászlók alatt. A seregek aludtak, csak néhány őrtűz lobogott, a sűrűsödő sötétség ellenében.

- Mi legyen Hercegem?

Elnézést kérek, hogy egyszerre tettem fel ezt az "irományt"! Megpróbálom emészthető adagokban közzé tenni.

Mese

            Egy ködös reggelen, midőn a madarak álmukból felriadva, csivitelő dallamokkal üdvözölték a felkelő nap fényét, midőn a köd gomolygó, fehér csápjait visszahúzta a zöldellő-virágzó fák közül, s a rét füvéről, összegömbölyödve merült el oda, honnét felemelkedett – a Tó tükre alá. A szellő, a virág és a fű illatával frigyre lépve cirógatta, a tavasztól élő lombokat.

Mese

            Egy ködös reggelen, midőn a madarak álmukból felriadva, csivitelő dallamokkal üdvözölték a felkelő nap fényét, midőn a köd gomolygó, fehér csápjait visszahúzta a zöldellő-virágzó fák közül, s a rét füvéről, összegömbölyödve merült el oda, honnét felemelkedett – a Tó tükre alá. A szellő, a virág és a fű illatával frigyre lépve cirógatta, a tavasztól élő lombokat. Néhány bárányfelhő libbent tova az ég kékjén, kikacagva az alant nyüzsgő életet.