- Most hát, hová menjünk? – kérdezte a Herceg, mikor leértek a hegyről – Én száműzött vagyok, s szökevény. Ha visszamegyünk a Királyságba, atyám megölet, s Téged elragad tőlem. Mi legyen hát?

- Téged az Udvar kivetetett magából, de engem még mindig gyászol atyám. Száz meg száz tündérherceget küldött megmentésemre. Megkísértett álmok útján száz és száz emberi daliát. De Te voltál, ki megszabadított, - mondta a Hercegnő – Téged én hívtalak, én sugalmaztam álmaid, imáim Téged szólítottak! Kitartásod végül gyümölcsöt fogant. Menjünk vissza atyám dicső udvarába, s bizton mindkettőnket örömmel fogad.

- Legyen, ahogy mondod, bár az én fejem kemény, örökké álmodni tünékeny álmokat…

- Egyet se félj! Bár más vagy, mint a többi, az emberi szív szereti, s folyton vádja az álmot.

Mentek hát visszafelé az úton, hogy végül elérjék a Tündérek Királyságát. Elérkeztek a sivatagba. A Herceg ismerte az utat, s meglátta mentén az oázist. Látta a szemekkel borított növényeket, látta a kutat, s meglátta a remete kunyhóját. Bekopogott rajta, de nem jött válasz, így benyitott.

Elváltozott arccal tántorodott ki, levegő után kapkodva.

- Be ne menj! Nehogy, ha jót akarsz magadnak – mondta.

- De hát miért kedves, mi van odabent?

- Egy barátomat hagytam itt hátra, ki ivott e kút vizéből. Tudd meg, ez a Bölcsesség Kútja! Ki iszik ebből, nem járhatja többé a saját útját: a Bölcsességre szomjazik onnantól örökké. A remete, kinél hű társam maradt, csont és por lett… Csak nagy szakálla és haja maradt meg, arról ismertem fel. koponyáját csúnyán bezúzták. Szegény öreg!

- De hová lett bajtársad?

- Itt vagyok, itt vagyok! – hallottak hangot a Kút felől. Arra mentek mindketten. – Itt vagyok! – a hang a mélyből szólt, s a Herceg felismerte.

- Mit keresel te odalent? – kérdezték elámulva – Leestél talán?

- Bár úgy lenne, bár úgy lenne…

E békés helyen, nektárt kortyolva ültem,

De szellemem mohó volt: megőrültem…

Mert van a Tudásnak egy oly Kelyhe,

Mit büntetlenül nem ízlelhet, emberi elme.

- Megbolondult hát, s megölte mesterét. Majd magát a kútba vetette, hogy belefulladjon a Bölcsességbe! – ütközött meg a Herceg – De a test a kunyhóban olyan, mintha évek óta oszlott volna már… Mi történt, nem értem?

- Hogyha úton vagy, másképp telik az idő. – szólt a Hercegnő – Kik csak ténferegnek, s tengnek, mint az állatok, vagy a Föld növényei, azoknak egy pillanat egy örökkévalóság. De ki törtetve halad a Nagy Mű felé, annak az örökkévalóság is csak egy pillanat.

Elhagyták, ezt az őrülettel és halállal fertőzött helyet. Mentek tovább kéz a kézben, dalolászva, s a sivatag körülöttük mocsárrá változott.

- Itt is hagytam egy bajtársat valahol… - nézett körül, az utolsó Virrasztó – Merre járhat, nem tudom. Talán megtalálta önmagát, talán felfalták önnön árnyképei.

- Be rút ez a hely! – hüledezett a Tündérkirály leánya, kezét szája elé emelve – Oly büdös, oly végtelen, oly kilátástalan. Láttam álmaimban, minő célokat kerget az ember. Saját alantas ösztönein hizlalja önmagát, zabál, harácsol, aztán egyszer felbukik. De ez, mit most látok zordabb még a Sárkánynál is…

Mentek, mentek s a keskeny ösvény mellett, ráleltek egy néhai ember mostani torzképére. Hasa fel volt puffadva, keze, lába csúnyán megdagadva, páncélzat borította testét, de az ezüstös vértezetet rozsda marta, s ocsmány nyálka borította. Arca püffedt volt és szürkés, mint a holtak arca.

- Ismerem ezt az öltözetet, dicső társaim viselnek ilyet! – kiáltott a Herceg – De ez nem lehet ő, ez nem lehet a dalia, ki levált sorunkról. Nyöszörög! Még él! Vagy már halott, csak nem tudja?

- Isten hozott testvér! – nyöszörögte a mocsári ember – Lám, elérted célodat, sajnos én is az enyém.

Belegázoltam, a lét mocsarába.

Céltalan célt kergettem, mindhiába.

Most itt fekszem, élőholtra ernyedten.

Zabálástól, vedeléstől, végleg megcsömörlöttem.