A Herceg, mintha részeges kábulatból ébredt volna, összerezzent. Szédelegve nézett körül, majd szorosan magához ölelte törékeny kedvesét. Már nem rázta a zokogás. Látott valamit a Tó tükrében, valamit, saját tükörképén túl, valamit, amire nem tudott emlékezni – de lelkét megacélozta az elszántság.

- Hová lettek a többiek? – kérdezte a tündér szemébe nézve.

- Eltűntek – mondta a Hercegnő – álom szőtte testük eltűnt, lelkük pedig megpihen a vizek, a kövek, mélyén, a fák kérgében, a tűz melegében, az emberek álmaiban. Nem siratom őket többé, mert itt hagyták e folyton változó, bolond, rideg világot.

- Ma megpihenünk itt, a palota kertjében, - mondta a Virrasztó – holnap pedig visszatérünk az én királyságomba.

- A Te királyságodba? Nem értelek, azt mondtad üldöznek ottan.

- Valaha…  De azóta sok idő eltelt, lehet már el is feledtek engem. Én viszont nem felejtek! Atyám már biztosan öreg, így fivérem vette át a Királyság irányítását. Ő gyenge, s nem érti a népet, mi őt szolgálja, nem ismeri a csaták hevét, felfuvalkodottan jár, lába szinte nem is éri a földet. Letaszítom trónjáról, meg is ölöm, ha kell, de az a Királyság az enyém lesz!

- Hát saját véred ellen emelnéd kezed? – sopánkodott a Hercegnő – Mi ez a szörnyű indulat, szemedet még akkor sem láttam ilyen elevennek, mikor csókot adtál…

- Nem érdemelnek könyörületet, sem atyám, sem bátyám. Sem jóság álnok álarcát viselő talpnyalóik. El fogom hinteni a lázadás parazsát, hogy lángra kapjon az emberiség!

Behúzódtak a palotaudvarra, s a Herceg tüzet gyújtott, hogy melege és fénye őrködjön éjjel. A Tündérkirály lánya elaludt, de fiú felkelt mellőle, s szemét a tűzre szegezve virrasztott. Úgy, mint rég.

Reggel lett, felkerekedtek és elindultak a Világ Királyának udvara felé. Szótlanul mentek, út közben a Virrasztó megfigyelte a vidék változásait. Látta, hogy a házak némelyikének híre hamva sincs, hogy az egykoron bőséggel pompázó szántóföldeken csordák legelésztek, idegen arcú és ajkú pásztorok felügyelete alatt. Ahol elhaladtak, a népek mindenütt gyanakodva, összesúgva néztek utánuk. Mire a nap delelőre fordult, elérték a Királyi Udvart.

A nagykapu zárva volt. A Herceg megállt arájával a tövében, s felkiáltott az őröknek, hogy tüstént engedjék be. Azok idegen karattyolással válaszoltak. De látták díszes páncélját, méltóságos megjelenését és álmélkodva figyelték a leány csodálatos szépségét. Némi habozás után, beengedték őket.

Befelé ballagtak, a Nap fénye hosszúra nyújtotta árnyékukat. Odabent imbolygó tömeg fogadta őket, mely közeledtükre kettévált, utat nyitva nekik és a velük szembe jövő, délceg uraságnak, ki nagy gyakorlottsággal ülte meg, az alatta ficánkoló izmos paripát.

- Én vagyok e vár ura! – mutatkozott be a bőrvértes, magas hadúr. Hosszú őszbe hajló fekete szakálla és haja lengedezett a hideg őszi szélben. Fekete szeme akár a hiúzé. – Katonáim mondták, hogy valaki az őslakosok nyelvén kért bebocsájtást. Örülök nektek, minden vitézt, s minden szép leányt örömmel fogadunk mi. De mondjátok, honnan jöttetek, s mi célból, honnan ismeritek a szavakat, miket közülünk, csak a legtanultabbak beszélnek.

- Messzi földről jöttünk, sokáig tartott utunk. Tovább, mint gondolnád nemes úr… Rég jártam e vidéken. Arámmal úgy döntöttünk, ellátogatunk e királyságba, mely egykoron őseim hona volt. – a Herceg szíve megkönnyebbült, de ugyanakkor szomorú is volt. Örült, hogy nem kell hadakoznia Atyjával és testvérével, de szomorú volt a rengeteg idegen láttán, kik a földet lakták, mit egykoron hazájának mondott.

- Hát ti az ősök véréből lennétek? – rökönyödött meg a hadúr – Való igaz, hogy néhányan maradtak még? Hogy lehet? Emberemlékezet óta kutatjuk nyomukat. Őseim kiirtották valamennyit, úgy tudtam. De azóta más, békésebb idők járnak e Földön. Réges-régi dicső napjaitok leleteit kerestük a föld alatt, kerestük a vizek mélyén, de nem leltünk semmit. Megtiszteltek azzal, ha beszélhetek veletek bizalmasan.

Behívta a párt egy díszes sátorba, mely bíbor és arany színekben pompázott kívül és belül. Étellel, itallal kínálta őket. Ők pedig ettek és megpihentek, mert bizony, hosszú volt az út idáig. Szolgák mosták meg lábukat, a hadúr pedig mosolygott örömében, hogy vendégül láthatta ezt a két fiatalt, kiken látszott, hogy a legnagyobb megpróbáltatásokon estek át.

- Kik vagytok hát, mondjátok nevetek, hadd üdvözöljelek titeket méltón!

- Én Virrasztó vagyok. – mondta a Herceg.

- Én pedig Álmodó. – mondta a Hercegnő.

- Különös nevek, - mondta az úr – csengésük bölcsességet sugall. Én Kain vagyok. Jobb híján ura e vidéknek. Gyilkosnak és rablónak neveztek, míg fel nem emelkedtem. Most, királynak tart mindenki. Hallhatnám a történetet, hogy kerültetek ide.

Csend következett. A Hercegnő elpirult, szégyellte egykori botorságát hogy megszökött otthonról, hogy a Sárkány fogságába esett, sajnálta a daliákat kik érte haltak. Végül a Virrasztó szólalt meg.

- Utunkat fedje titok! Talán egykor valaki álmából ébredve elregéli… De ez a világ nem érett meg rá, hogy megtudja, mit kell véghezvinnie annak, aki mindent hátra hagyva a Nagy Mű befejezésére törekszik. Ha sejtenék megpróbáltatásaikat, tán el sem indulnának saját útjukon. Halljuk inkább, mi lett népemmel? Hogyan veszett el a Világ Királya?

Kain behívatta a bárdot. Már csak a mesemondók és a dalszövők ismerték a régi királyság történetét. Oly régen volt mindaz, ami történt, hogy feledésbe merült.

Sötét éjjel lopóztunk be a várba,

Nem volt, ki utunkat állja.

Eldőlt a csata reggelre:

Legördült a Világkirály, és sarja feje.

Azóta sem rest görbe kardunk,

Hetedhét országot játszva meghódítunk.

Miután a bárd előadta a régi dalt, meghajolt és kiment a sátorból, melyet megült az emlékezés és az elmélkedés csendje, mit a hadúr szava tört meg.

- Mit mondasz hát, ősök bajnoka? Kielégült kíváncsiságod? Az a Királyság már a múlté. Úgy látom, jócskán van erő karjaidban: pihend ki magad, s csatlakozz seregünkhöz! Szerezz vagyont, dicsőséget magadnak, arádnak és gyermekeidnek! Nálunk mindenki érdemei szerint kapja jutalmát. Nem számít honnan jöttél és meddig, a föld, amit meghódítasz, a vér, amit kiontasz, határozza meg sorsod. Csatlakozz, s tiéd lehet minden miről álmodtál. Mit mondasz? Mit mondtok?

- El fogsz bukni… – suttogta a Herceg – majd látva a vezér értetlen arcát hangosan is megismételte – El fogsz bukni!

- Hogyan? Ismét nem értelek.

- Nem láttad tán, a Világ Királyának pompáját? Nem olvastál nagy vezérekről krónikákat? Mind elbuktak. Míg harcoltak, míg hódítottak nem esett bajuk. De könnyű ám megszokni, a béke tespedtségét. Éberségük lankadt, népeik játékokkal, hétköznapi nyavalygásokkal foglalkoztak… Ekkor következett be, amitől tartottak: jött egy másik nép, hatalomra éhesen, s megtörte uradalmukat!

Te is így jársz majd,

Vagy az, ki öröködbe lép.

Háborúban meg lehet halni,

De a béke örök vereség!

Kain vezér előbb nevetni kezdett, majd, mikor felfogta a szavak értelmét, éktelen haragra gerjedt.

- Azt mondod, bolondság, kevélység?

Magam vagyok, tudd meg, a Büszkeség!

Mohóság vagyok, örökös rettenet,

Nemzedékek félik borzasztó híremet!

Miután lehiggadt, kitessékelte a párt, a sátorból, kivezettette őket a falon kívülre. Meghagyta az őröknek, hogy soha többé ne engedjenek be senkit, ki az ősök nyelvén szól.