Végül megérkeztek a palotába. Az őrök az ajtó mellett hevertek, a szolgálók is aludtak, az udvarban minden nép álomba merült. Mély, korokon át tartó álomba. Aludták a tündérek örök álmát, de fel nem ébredhettek.

 A pár berobogott a trónterembe, s ott aludt a Tündérkirály, homloka kisimult, arany szakálla a térdére lógott. Körülötte, az egykoron dús és ragyogó kert elhervadt, kifakult.

- Óh, Atyám! Óh, Atyám mért hagytál el? – jajdult fel a Tündérhercegnő

Anyám is meghalt, mikor születtem,

Te voltál számomra az Isten maga,

Te voltál a minden!

Miért kell most elmúlnia?!

- Ne jajgass, hisz alszik csak! – vigasztalta a Hercege.

- Balga beszéd kedves, hisz mondottam már, én korok óta vártalak, hogy rám találj. E korok elmúltak atyám feje felett, álom hullt szomorú szemére, úgy révedte át az elvesztésem fájdalmát. S álomba merült véle az egész palota. Haldoklik az erdő, és haldoklik a nyár.

- Pán nevére! Hisz csak alszik, ébreszd fel!

- Ne! Nem szabad! – sikoltott a Hercegnő – Bár aludt, öregedett tovább. Az emberi fejnek mi halhatatlanok vagyunk, de egyszer mi is megszabadulunk testünk börtönéből. Ha felocsúdik, meghalhat!

- Mi hát a jó megoldás? – nézett szemébe kérdőn a Herceg – Hagyni, hogy álmukat tovább kergessék, vagy megmutatni nekik a valóságot, megosztani velük szépséged újholdját újra, kockára téve életüket. Az igazsághoz joguk van!

- Ahogy az élethez is!

- Nem élet ez, szerelmem, csak az élet képzelete!

- Álom. Ki dönti el, mi a valóság, mit ébren látsz, vagy mit alva?

- Ki-ki maga dönti el… S mindenki tudja, nem ura tulajdon döntésének.

- Tudod e hogy én most mit döntök?

- Azt csak Te tudhatod.

- Legyen hát, hadd lássa meg atyám még egyszer arcomat, akkor is, ha azt látja utoljára. A halál úgy is csak megváltás mindenkinek.

Egy csepp könnye kihullott a Hercegnőnek, s széjjelpattant az alvó király homlokának közepén.

- Ébredj…

Felébredt a király, meglátta gyermekének sugárzó arcát, elmosolyodott.

- Én leányom! Én kicsi leányom! Úgy örülök, hogy újra látom szép orcád, hogy érzem illatod. Jer, öleld meg vénséges atyádat!

Megölelték egymást apa és lánya, övék lett a múlhatatlan pillanat, egyszerre eltűntek, mintha sosem léteztek volna az őket elválasztó Éonok.

A Herceg csak állt, s nézte a csodás pillanatot, majd hátrahőkölt, ahogy látta a király fenséges tekintetét ijedten kigúvadni. A vén ajak remegett, a ráncos homlokon verejték csillant, az erőtlen kéz eltolta magától tulajdon húsát és vérét.

- Álom, - hörögte a király – álom, csupán amit látok! Vagy valóság? Óh egek a szívem!

S elhunyt a király, dicső arca torz grimaszba rándult. Ujjai a mellkasát markolászták görcsösen. Teste lassan áttetszővé, ködszerűvé vált, mígnem teljesen elenyészett, semmit sem hagyva maga után.

- Bocsáss meg! – kérlelte, karolta a Herceg, zokogó kedvesét – Bocsásd meg, hogy rábírtalak arra, amit cselekedtél! Nem tudtam mit teszek…

- Én tudtam, s úgy is megtettem – a drága könnyek patakzottak az utolsó tündér szeméből. Keblét lázas görcsként rázta, a szűnni nem akaró zokogás.

- Óh! Áldott, békés tudatlanság!

Óh! Szendelgő álmok!

Óh! Becses mindent feledés!

Mily békések, s boldogok azok,

Kik átalusszák életük,

S kik feleszmélnek, mily boldogtalanok!

- Oly sokáig aludtak, - rebegte a Herceg – hogy már el is feledték a valóságot. Számukra a való és a látomás, végleg felcserélődött. De legalább szépeket álmodtak nekünk.

Egy vénséges alak dülöngélt be a trónterem tárva hagyott ajtaján. Piros és fehér ruhát viselt, sipkája csilingelő bojtokban pompázott, öltözékén látszott hivatása: udvari bolond. De arca búbánatos, mintha szörnyű jelenésből ébredt volna fel. Aszott színű szája szegletében fájdalom görbült, tekintete lázas-őrülten csillogott.

- Öreg testvérünk! – ismerte fel a Herceg, hátra hagyott bajtársát – Jó téged újra látni! De meg sem merem kérdezni mi lelt. Összes bajtársam ki hátra maradt szörnyen járt. Úgy látom te sem békés, boldog álmok tavaszát élted.

- Már akkor, mikor ide érkeztem,

Rögtön bánatot éreztem…

A Tündérkirály súlyos bánatát,

Hogy elvesztette egy szem leányát.

Az öreg vitéz hátra hanyatlott, sipkája csörgői panaszosan csilingeltek. Arca halotti arc volt, szeme fakón meredt az aranyozott mennyezet felé. Sípoló tüdővel e szavakat hallatta:

- Mélyen alva szörnyedtem át, az éveket,

Szegény vén szemem végleg csukódik…

Nem látok többé kietlen rémeket!

Azután meghalt. Döbbenetet és bánatot hagyva maga után. A Herceg lassan a tetemhez lépkedett, letérdelt mellé, s ujjaival lecsukta a semmibe meredő szemeket.

- Vége van… - keservesen zokogva rohant ki a palotából, ki az egykor varázslatosan üde, most egyre kopárabb kertből, ki a Tóhoz mely a haló nap sugaraiban vöröses árnyalatú párafelhőket eregetett. Sírt és sírt arcát két kezébe temetve. Siratta elveszett bajtársait, siratta a szép álmokat, miket a tündérek álmodtak az emberi nemnek, siratta önmagát és szomorú kedvesét. – Vége van! Vége van!

- Nincs vége… - tarkóján bársonyos ujjak simítottak végig, jobbján a tündérek fénye csillogott. Felnyitotta szemét, s belepillantott a Tó titkos vizébe. – Nincs vége. – súgta fülébe szerelmese hangja.